Muzsika 1998. augusztus, 41. évfolyam, 8. szám, 14. oldal
Farkas Zoltán:
Nemzeti zene és tudománya
Földvári Napok, 1998
 

Untitled Document Egy évente ismétlődő fesztivál életében (legyen az mégoly kicsiny) az első esztendő a kipróbálásé, a második az alapozásé, s a harmadik végén már meg lehet mondani, életképes-e. Minthogy az immár harmadszor megrendezett Földvári Napokhoz a programok egyik szerkesztőjeként is kötődöm, nem lenne illendő harsány hurrát kiáltanom a beszámoló elején. Mégis - érintettségem okán pironkodva bár, de elfogulatlanul - kijelenthetem, Földvár lassanként fontos feladatot lát el zenei életünkben. Ha nem lenne, ki kellene találni. Már önmagában az a vonása is megadja jelentőségét, hogy keretet biztosít, sőt ösztönzést jelent a kortárs magyar zenével kapcsolatos témák kidolgozására, s ekként a hazai zenetudomány leggyérebben csordogáló ágát próbálja duzzasztani, ám nem csupán a tudományos konferenciában, s nem is az esti koncertek sorozatában (melyek programján évről évre hat-hét kortárs magyar mű is helyet kap) rejlik a Földvári Napok vonzereje, hanem a zeneszerzők, előadók és muzikológusok szimbiózisának ama sajátos formájában, amely az előadásoknak szentelt délelőttök és az esti koncertek között, no meg az éjszakába nyúló beszélgetéseken kötetlen, baráti együttlétre ad lehetőséget a muzsikustársadlom minden tagjának, aki hajlandó szóba állni a másikkal. A szimbiózis szó jelentését két vagy, több különböző szervezet kölcsönösen hasznos együttéléseként határozza meg az értelmező szótár. E hasznot nehéz lenne konkrét eredményekben megragadni, ám ha csak azt vesszük, hogy a földvári öt nap a párbeszéd megteremtésével hozzájárul egy szélesebb szakma jobb közérzetének kialakulásához, már megérte a fáradságot. A balatonföldvári találkozó egyébként egyre népszerűbb: idén - a rövidebb időre odalátogatókat is beszámítva - már több mint kétszázan voltak kíváncsiak a rendezvényekre. A Közösségi Ház és a polgármester vendégszeretete a régi, az előadóterem a kilenc múzsát és attribútumait ábrázoló pompás kerámiákkal gazdagodott, s idén még az időjárás is kegyesebbnek mutatkozott: ezekben a napokban a jégverés és a kánikula egyaránt elkerülte a vidéket.
Ez évben az előadások egyetlen téma köré szerveződtek: van-e nemzeti művészet a 20. század végén? Kerekasztal-beszélgetés nyitotta az eszmecserét, melyet Kovács Sándor vezetett. A földvári rendezvény - immár régi jó szokásához híven - a szűkebb szakmán kívülről is toborzott előadókat. A történész meghívott, Kosáry Domokos, sajnos nem tudott részt venni a tanácskozáson. Ez alkalommal Görgey Gábor író képviselte a testvérmúzsák egyikét. A téma "idebentről" nem látható sajátos nézőpontjainak felvillantását szolgálta néhány "külhoni" magyar muzsikus, Erőd Iván (Bécs), László Ferenc (Kolozsvár) és Maros Miklós (Stockholm) meghívása. Többször megtapasztalhattuk már, a kerekasztal-beszélgetés nehéz műfaj. A szervezők az 1996-os kerekasztal lidérces emlékeinek hatása alatt tavaly nem is mertek kísérletezni ezzel a formával. Az idei téma viszont annyira kínálkozott a közös megvitatás tárgyául, hogy el kellett fogadniuk a kihívást. Noha a beszélgetés hangulata összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt, mint 1996-ban, igazi párbeszédre, esetleg nézetek izgalmas ütköztetésére nem került sor. Ennek egyik nyilvánvaló oka az lehet, hogy a nemzeti zene szükség- és időszerűsége mellett markánsan lándzsát törő nézetek képviselői - például Balassa Sándor - nem kaptak meghívást a beszélgetésre. Pedig Balassa idevágó nyilatkozata, mely a Hitel 1990 novemberi számában jelent meg, s annak idején nagy vihart kavart, többször is szóba került. A téma taglalását az sem könnyíti meg, hogy a nemzeti művészet fogalma igen különböző kérdéseket vet föl az identitástudat történeti kategóriájától a politikai, sőt kultúrpolitikai elvárásokon át a zeneszerző és közönség kapcsolatáig. Ezekről sok minden elmondható, de mihelyt konkrét zenei, stiláris kérdésekre terelődik a szó, a talaj ingoványossá válik. A beszélgetés végére - a kerekasztal valamennyi résztvevőjének egyetértésével - mégiscsak körvonalazódott néhány magvas gondolat, melyeket az alábbiakban summázhatunk:
A nemzeti zene létező, de nem esztétikai kategória, mely leginkább a zeneszerzői szándék és a közönség elvárásának kölcsönhatásában ragadható meg. Minél mélyebbre ás egy zeneszerző a nemzeti zene archetípusáért, annál általánosabb, annál inkább nemzetek fölötti réteget hoz felszínre. A népzenei ihletés vagy a népzenei forrás felhasználása nem garantálja a kompozíció nemzeti jellegét, és nem fedi le a nemzeti zene fogalmát (László Ferenc). A nemzeti zene nem absztrakt zenei jellegzetességek által, hanem funkcionális kereteivel együtt tudta célját - az identitás kifejezését - betölteni, s mára épp ezek a funkcionális keretek szűntek meg (Halász Péter). A nemzeti zene bizonyos mértékig az, amit annak hiszünk, s ott kezdődik a baj, amikor ez a hit politikai színezetűvé és kizárólagossá válik (Petrovics Emil). A követelményrendszerré váló nemzeti törekvés művészetellenes (Görgey Gábor). Maros Miklós a közép-európai felfogástól lényegesen eltérő svéd nemzeti identitásnélküliség előnyös és hátrányos oldalait vázolta fel.
A konferenciatéma kiválasztásának helyes voltát mégsem elsősorban a kerekasztal, hanem az utána következő két nap előadásai igazolták. Wilheim András Volt-e valaha is? Nemzeti zene, mint idea és valóság című előadásában tételezte, hogy amit a nemzeti zene megnevezés alatt értettek, az soha nem volt, hanem mindig éppen meg kellett (volna) teremteni. Wilheim azt vizsgálta, hogy a 20. század zenetörténetének három jól elhatárolható pillanatában: a magyar századfordulón, a húszas-harmincas évek Amerikájában és a hatvanas évek Magyarországán milyen szándékok és milyen képzetek munkáltak a nemzeti zene megteremtése irányában. Nem a zenei termést, hanem a korabeli írásokat, nyilatkozatokat elemezte, s tanulságos, szórakoztató, egyúttal leleplező kollázsokat állított össze e szövegekből, rámutatván e különböző történelmi helyzetek közös vonására: a téves helyzetfelismerésre, hiszen a nemzeti zenéért fáradozók diagnózisának felállítása után hamarosan általuk nem is sejtett irányba fordult a történelem kereke.
László Ferenc Erdélyi elégia címmel szép tónusú esszében a szemtanú, sőt sorstárs hitelességével adott történelmi leckét az erdélyi kisebbségi lét körülményei közti alkotásról, bizonyítván, hogy az önálló erdélyi öntudat annak ellenére töretlenül fennmaradt, hogy Budapestről éppúgy rossz szemmel nézték, mint Bukarestből. Önvizsgálatra adott okot szelíd szemrehányása, mely szerint a magyar főváros szívesen tekinti történelmi tündérkertnek vagy népzenei paradicsomnak Erdélyt, de zenealkotók telephelyeként a mai napig fenntartásokkal s némi lekezeléssel fogadja. Felvázolta Románia zenei térképét, mifelénk legfeljebb csak felületesen ismert román és magyar komponistákkal népesítve be e vázlatot. A helyzetkép egyik legfigyelemreméltóbb vonásaként emlékszem arra a megállapításra, hogy miközben "a román közéletben, zenei életben, a zeneművészeti főiskolán és az erdélyi filharmóniák egyike-másikában is van egy nyilvánvaló román-magyar törésvonal, a zeneszerzésben nincsen ilyen." Maros Miklós saját művei hangszervezését elemezve illusztrálta egy tudatos nemzeti törekvésektől mentes zeneszerzői műhely munkáját; Erőd Iván zenetörténeti példákra hivatkozva ugyancsak arról beszélt, hogy a "kettős identitás" a gyakorlatban nem okoz konfliktust számára, sőt az alkotómunka során nem is tudatosul, s ekként a zeneszerző többé-kevésbé értetlen tanúja annak, amikor műveiből magyaros vagy németes vonásokat vél kihallani a közönség.
Bartók a népzene hatásáról címmel tartott előadást Vikárius László, mintegy a "kezdeteknél" véve föl a magyar nemzeti zene 20. századi történetének fonalát. Frappáns módon mutatott rá arra a különbségre, amely a Kodály 1. vonósnégyesében és Bartók 1. kvartettjében felbukkanó népdalmottó alkalmazásának módjában, stilizálásának mértékében fönnáll ("Kodály mottója programnyilatkozat; Bartóké nehezen megtalált valami, ami rejtőzködik, de meg is mutatja önmagát"). A bartóki népdal-"idézet" személyes vonatkozásainak feltárása után az előadó utalt arra a polemikus álláspontra, amelyet Molnár Géza A magyar zene elmélete című munkája váltott ki Bartókból (és Kodályból). Ezt követően Vikárius a rá jellemző rendkívül érzékeny exegézis során valamennyi ide vonatkozó Bartók-írást górcső alá vett. Ezekről gyakori idézettségük miatt azt hittük, már ismerjük őket, de csak e gondos szövegelemzés nyomán tárultak fel azok a finom hangsúlyeltolódások, a megfogalmazás variánsai, amelyek hűen tükrözik Bartók nézeteinek átalakulását, árnyalatváltásait.
E sorok írója Magyar zenei Örökség Ligeti György műveiben című előadásában az ötvenes évek folklorista Ligeti-portréjának felvillantása után azt vizsgálta, hogy a tüntetően magyarnak aposztrofált 1978-as két csembalódarabban, valamint a Weöres-versekre írt Magyar Etűdökben a kvázi-népi anyag milyen kontextusba ágyazódik be, s visszavezethető-e valamilyen konkrét népdaltípusra vagy dallamegyedre. Töprengés tárgyává tétetett még, hogy vajon Ligeti miért határolta el magát nyilatkozataiban a két csembalódarabtól.
Halász Péter négy kortárs magyar komponista (Decsényi János, Balassa Sándor, Orbán György és Kurtág György) egy-egy művének elemzésén keresztül mutatta be, miként szembesül az utóbbi évek magyar zeneszerzése a népzenével. Az előadó meggyőző jellemzése markánsan különböző attitűdökre mutatott rá. Decsényi csellóra és zongorára írt Koncertszonátájának második tételében az atonális környezet és a népdal szembesítése az utóbbi dekonstruálásához, sőt fokozatos megsemmisüléséhez vezet. Balassa - Decsényivel épp ellenkező irányban haladva - a Mucsai táncokban nem kísérletezik a népzenei örökség mai környezetbe való beillesztésével, hanem klasszikus-romantikus kulisszák közé helyezi népi emlékek alapján kialakított saját zenei anyagát, s eközben épp a demonstrálandó népzene siklik ki kezei közül. Orbán kettősében "nem semlegesítő kísérletezés vagy diadalmas trónra emelés tárgya a népzenei örökség", hanem az emlékezés eszköze, a "rezignáltan szőtt álmok hordozója" egy pusztuló világban. Kurtág Életút című kompozíciójának "kolindája" pedig arról tanúskodik, hogy a zeneszerzői gondolkodás nem idézi, nem utánozza, nem is akarja valamilyen szerepben felhasználni a népdalt, hanem egészen bartóki módon szívja fel, olvasztja magába a benne megnyilvánuló zenei lehetőséget.
Még a fesztivál előtt több helyről is hallottam azt a vádat, hogy a Földvári Napok öt hangversenyén nem kap megfelelő súlyt a kortárs magyar zene, s hogy a koncertprogramok nem jelentenek egyedi színt, többletet ahhoz képest, amelyet év közben az ember a főváros hangversenykínálatában megtalálhat. Igaz ugyan, hogy mind ez idáig egyetlen előadói gárda sem ismételte meg azt a bravúrt, amelyet Gyöngyössy Zoltán és Kemenes András művelt két évvel ezelőtt, mesterien összeállított s kifejezetten a földvári ínyenc szakmai közönségnek adresszált Mozart-Kurtág-műsorával. Utólag azonban úgy érzem, valamennyi koncertnek volt olyan hozadéka, amely saját helyi értékén túlmutatott.
Manapság a hazai hangversenyéletben rendkívül népszerű Stravinsky darabja, A katona története, méghozzá nem csupán a szvitforma, hanem a szcenikus, teljes verzió. A június 17-i nyitókoncerten Tihanyi László vezényletével egy többféle fordításból összeállított s a teljes zenei anyagot megszólaltató változatot hallhattunk. A hangszeresek élcsapatát toborozták a produkcióhoz (Szűts Péter, Fejérvári Zsolt, Kiss Gy. László, Benkócs Tamás, Czeglédi Zsolt, Kócziás Ferenc, Rácz Zoltán), s a zenei interpretáció technikai tökéletességéhez és ihletettségéhez számos saját ötlettel gazdagított, nagyszerű színészi játékkal járult hozzá Mácsai Pál, aki valamennyi szereplő szövegrészének hű tolmácsává vált.
Másnap a Bartók Vonósnégyes koncertjén mindegyik kiválasztott darab a nemzeti zene fogalomkörét illusztrálta. Petrovics Emil 2. vonósnégyese a bartóki előképek nyomán kisarjadt magyar kvartett-termés jellegzetes darabja; Sosztakovics 8. kvartettje az intonációk egész sorát vonultatja föl vérbő népi jelenetektől a mozgalmi dalig (Lenin-sirató), s az összhatás tragikumában, mely ellenállhatatlanul hatalmába keríti a hallgatót, talán nem túlzás a "szovjet nemzeti zene" egyik jellegzetességét fölismerni; Bartók 4. vonósnégyese pedig az önálló zeneszerzői stílusba tökéletesen beolvadt népi hatás iskolapéldája.
Váltakozó színvonal jellemezte Ambrus Ákos, Iván Ildikó és Eckhardt Gábor június 19-i estjét. A Mahler Vándorlegény-dalaiból válogatott sorozat előadása megmutatta, hogy Ambrus Ákos az átlagosnál intelligensebb énekes, a hangképzés forszírozottsága, s az olykor kifejezetten durva hangszín miatt azonban az interpretáció érzéki aspektusa nem tudott nyomába lépni az intellektuális oldal érzékenységének. Hollós Máté angol népdalfeldolgozásai, melyeket Iván Ildikó énekelt, azt példázzák, hogyan formálhatja a maga képére és hasonlatosságára, hogyan asszimilálhatja saját nemzeti jellegéhez a felhasznált alapanyag a feldolgozást. Az első félidőt Bartók Kontrasztok című darabja zárta Soltész Ágnes, Horn András és Eckhardt Gábor korrekt előadásában. A második félidő a kellemes meglepetések tárházának bizonyult. Maros Miklós Sub luna című, szopránra és klarinétra írt dalciklusának ráolvasás-szerű révülete, hangulatteremtő ereje, stiláris egysége és ökonomikus megfogalmazása jóval kedvezőbb benyomást gyakorolt rám, mint azok a zenei részletek, amelyek a zeneszerző előadásának önelemzéseit illusztrálták. Szőllősy András Paesaggio con morti című zongoradarabjának zenei értékeit nem most fedeztem fel, de a tartalommal megtöltekezett virtúozitás, a zenei nagyság nyilvánvaló jelenléte, a mély gyász és a vigasztalan korál ezúttal is katarzis forrásává vált. Korábban nem hallottam (noha nyilvánvalóan hallhattam volna) Bozay Attila dalciklusát, a Kormos István verseire komponált Szegény Yorickot, s bevallom, ez a mű a földvári koncertek talán legnagyobb felfedezésévé vált számomra. Az egyszer hidegen gyöngyöző, másszor vulkánként feltörő zongoraszólam láttató erővel nagyítja fel Kormos szürrealista sorait, s a megzenésítés sehol sem telepszik rá a fantasztikus szövegekre, ugyanakkor zenei autonómiája is töretlen. Ambrus Ákos ezúttal magával ragadó drámaiságú, mélyen átérzett interpretációval ajándékozta meg a közönséget.
A föntebb idézett vádakra rácáfolva Perényi Miklós és Rohmann Imre duója mostanában dunántúli városaink fesztiváljain hallható, s nem a fővárosi koncerteken. A június 20-i hangverseny ismét egymás ideális partnereként mutatta be a két kiváló muzsikust. Az első félidő inkább zenetörténeti ismereteink bővítését és bizonyos tanulságok levonását szolgálta. Valahányszor hallom, újra és újra megdöbbent Kodály op. 4-es szonátájának képtelen formája. Ildebrando Pizzetti (1880-1968) neve mifelénk aligha ismerős. Az 1921-es Sonata in Fa a neoklasszicizmust az olasz operaszínpad verismójával ötvöző, vérbő, virtuóz, de nem túlságosan jelentős mesterként mutatja be alkotóját, az első félidő záródarabja pedig azt sugallta, hogy a fiatal Hindemith (Szonáta, op. 11) még mindig érdekesebb, mint az "érett". Brahms F-dúr szonátájában a zeneszerzői és az előadói nagyság együttes jelenléte aranyozta be a hangversenyt.
A zárókoncerten Csalog Gábor a Kurtág-Játékok új sorozatából adott ízelítőt, közöttük az V. füzet Előhang egy Bálint-kiállításhoz című darabjával, amely az Életút egyik előképének tekinthető, következésképp Halász Péter előadására rímelt. Károlyi Katalint eddig elsősorban kortárs kompozíciók szólistájaként, illetve a Les Arts Florissants historikus együttes tagjaként ismerhettük meg. A kiváló vokális adottságokkal rendelkező énekesnő most ígéretesen mutatkozott be új szerepkörben, Brahms dalainak előadójaként. Schubert Grand Duóként is ismeretes C-dúr szonátájának (D 812) kissé borzas, de pompás zenei ötletekben gazdag, eleven előadásában Csalog Gábor és Kemenes András felszínre hozta a roppant mű szimfonikus jellegét.
Nem lenne teljes a beszámoló, ha nem említenénk a Földvári Napok holdudvarához tartozó két eseményt: a DunapART Művészeti Társaság kiállítását, mely június 17-én nyílt a Közösségi Ház kiállítótermében, valamint a Magyar Hangversenyrendezők Szövetségének tanácskozását. Nemcsak a közvetlenül érintettek, hanem előadók, zenetanárok és muzikológusok is részt vettek a kortárs zene propagálásával, valamint a fiatal művészek bemutatásával foglalkozó beszélgetésben.
Az ezredforduló ürügyén a következő két esztendő földvári programja egy egységet alkotva, szisztematikusan veszi majd sorra az utolsó száz év magyar zeneszerzésének kiemelkedő műveit. Azt hiszem, jövőre is érdemes lesz felkeresni a Földvári Napokat.


A balatonföldvári Közösségi Ház