Untitled Document
- Na lássuk: ki mit akar vezényelni? - hangzik el a kérdés Tanár úr szájából.
- Brahms d-moll zongoraversenyének első tételét - válaszolom, és máris sietek
felállni a pulpitusra.
- Bátor vállalkozás! - mondja Tanár úr, majd megkérdezi: - Szólista lesz?
- Igen, csak egy kicsit késik, de addig is szeretném megmutatni a zenekari bevezetőt.
Ideges vagyok. Érzem, hogy ez a szimfónia méretű versenymű hihetetlen nehézségeket
támaszt mind a zerekarral, mind a karmesterrel szemben, de még nem tudom, miben
áll ez a nehézség.
Elkezdjük. Tanár úr figyelmesen hallgat, és csak a zongora belépésénél állít
meg.
- Neked hogy tetszett? - kérdezi.
- Talán egy kicsit gyors volt a tempó - válaszolom tétován.
- Nem - szól közbe Tanár úr. - Brahms zenéjének nincs tempója, nincs sebessége.
Nála a zene tempóját az anyag súlya határozza meg. És ha ezt tudjátok - fordul
csoporttársaimhoz -, mindjárt nem is lesz annyira érdekes kérdés, hogy "kettőben"
vagy "hatban" vezényeltek-e. Képzeljétek csak el Brahmsot a maga hosszú szakállával,
nagy hasával: vajon hogyan vezényelné ezt a zenét?
Ismét elindítom a tételt, de érzem, valami még mindig hiányzik. Olyan érzés
ez, mintha egy játékvasút egyik kocsijának kerekei nem a sínen futnának. A szerelvény
nem siklik ki, de folyamatosan zötykölődik.
- Túl magasan van a kezed - mondja Tanár úr, és pálcámat elkérvén helyemre lép.
- Vezénylés közben azt kell érezned, mintha iszapban kotorásznál. Valahogy így.
Felemeli a kezét, a zene elindul. Súlyosan, komoran, mégis ünnepélyesen. Mindannyian
érezzük, hogy ez ismét azon pillanatok egyike, amikor a Zeneakadémia XXIII.
termében megáll az idő, a hangjegyek életre kelnek, a vonat kerekei visszazökkennek
a sínre, Tanár úr, érezvén szeretetünket és csodálatunkat, már nem csak bemutat,
nem csak elődirigál, hanem ZENÉL. Csupa nagybetűvel.
Lukács Ervin, karmestergenerációk Tanár Ura, valóban igazi tanár, és valóban
igazi úr. Finom, elegáns technikája évtizedek óta mérce minden fiatal karmester
számára.
A zene iránti alázata, felkészültsége, tökéletes anyagtudása a régi nagyok szellemiségét
idézi és szuggerálja zenekari zenésznek, hallgatónak egyaránt. Régi nagyokat
említek, hisz a legendás Somogyi-iskola öröksége, Ferencsik János kitüntető
barátsága és pártfogása, a római nemzetközi karmesterverseny I. díja mind-mind
a legnagyobbak sorába emelte és emeli őt.
Áldozatos munkája Miskolcon, a Postás Szimfonikus Zenekarnál, az Állami Operaházban
és az Állami Hangversenyzenekarnál az elmúlt negyven év magyar zenetörténetének
kihagyhatatlan része. Külföldi sikere Japántól Amerikáig, számos hanglemez-
és rádiófelvétele bizonyítja, hogy nekünk, magyaroknak is van egy olyan karmesterünk,
ki jelenlétével és munkájával a dicsőséges múltat teszi élővé és megfoghatóvá.
Nekem azonban - és hitem szerint még sok kollégámnak - ő mindig Tanár úr marad,
a maga aggódó szeretetével, féltő gondoskodásával. A legfontosabbat kaptuk tőle,
amit egy karmester idősebb kollégájától kaphat: az első lépések biztonságát,
a kommunikáció gesztusrendszerének ábécéjét.
Hogy mivel tudjuk ezt meghálálni? Hogyan tudjuk legméltóbban felköszönteni 70.
születésnapján?
Ha zeneszerző volna, rendeznénk egy koncertet műveiből, ha zenetudós volna,
összegyűjtenénk és kiadnánk írásait.
Így azonban csak annyit tehetünk, hogy minél többet hallgatjuk őt - élőben,
lemezről, rádióból.
És ha nekünk, tanítványoknak megadatik a szerencse, hogy pálcával a kézben felléphetünk
a pulpitusra, az ő szellemiségét ápolva és továbbéltetve kell zenélnünk. Ha
lehet, csupa nagybetűvel.
|