|
A Rádiózenekar spanyolországi turnéjáról
Vásáry Tamás, a vérbeli karmester
A kiváló hangszeres szólista nem mindig válik jelentős karmesterré. Vásáry
Tamásnak (Dohnányi és Kodály egykori tanítványának) megadatott ez az átváltozás.
Zongorajátékát sokszor hallhattuk már, megcsodáltuk Chopin-tolmácsolásának kifinomultságát,
Schumann-interpretációjának poézisét és mélységeit - s most a Magyar Rádió és
Televízió Szimfonikus Zenekarának karmestereként is meggyőzött bennünket arról,
kiemelkedő tudású művész.
Azt a kivételes tehetségű előadót nevezzük Maestrónak, akit a zene iránti szenvedélye,
szigora és a zenében kifejeződő magasrendű szellemiség képessé tesz arra, hogy
e tulajdonságok segítségével tökéletes tisztasággal adja át a művészi üzenetet.
Vásáry, akinek Bartók-előadása felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg bennünket,
ilyen művész. Érezhető volt, hogy a kompozíció értelmezésekor a gyökerekből
indult ki, s így sikerült Bartók sajátos, markáns stílusát érvényre juttatnia.
Vásáry és a Rádiózenekar friss, rendkívül eleven, a népi hagyományokhoz hű,
sokszínű Bartókot játszott Madridban, s a Concerto drámai részeiben a darab
szédítő mélységeit is feltárta. A hangverseny olyan, jelentős életművet maga
mögött tudó művész önkifejezése volt, aki - élete delén túljutva - képes kisugározni
lelki gazdagságát, belső energiáit. Vásáry ismeri Bartók érzésvilágát, tökéletesen
birtokolja stílusát, kifejezőeszközeit, s ennek eredményeképpen az előadás az
érzékenység, az erő és a könnyed szárnyalás tökéletes összhangját hozta.
A népi hagyományt a Galántai táncok, Kodály elbűvölő szimfonikus feldolgozása
hozta közel a közönséghez. Ezután a hangverseny nagyszerű szólistája, Truls
Mork norvég csellista szólaltatta meg Dvorák Gordonkaversenyét. Mork csellóhangja
az egyik legszebb, amit valaha is hallottunk. A nagy értékű, 1723-as Montagnana-gordonka
készítője minden bizonnyal megköszönné Morknak mindazt, amit kihoz a hangszerből:
frazeálását, vonókezelését, érzelem és értelem egységét. A szólista és a patinás
zenekar diadala leírhatatlan volt, a szűnni nem akaró tapsot több ráadással
kellett meghálálniuk.
El País, 1998. március 27.
A Fesztiválzenekar Párizsban
Az aranyműves
Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekar élén csodálatos leckét adott az igazi
zenéből a Théátre des Champs-Élysées-ben. Liszt Les Préludes-jében a dirigens
minden pultnál kristálytiszta hangzást hozott létre, s fényesen ragyogott fel
a romantikus hangszerelés. E nagy karmester abban is szerencsés, hogy kiváló
zenészeket irányíthat. Emiatt élvezhet ekkora interpretációs szabadságot, ennek
köszönhető a bámulatosan egységes frazeálás. Minden fényes, életteli, a zenemű
részei gond nélkül kapcsolódnak egymásba: valóban átéltük a szív kalandjait,
melyekről a Les Préludes szól.
Ezután a szólista, Cyprien Katsaris zongoraművész közreműködésével két másik
Liszt-mű következett. Előbb az V. rapszódia hangzott el - Liszt egykori tanítványa,
Richard Burmeister zongorára és zenekarra készített átiratában -, majd a Haláltánc,
ez az elképesztő darab. Cyprien Katsaris mindkét opuszban csodát művelt. Hátborzongatóan
érzékeny billentés, döbbenetes érzék a kontúrok és erővonalak iránt, mindvégig
csodálatos, belülről kontrollált erő jellemezte játékát, s mindez ellenállhatatlan
varázzsal és kísérletező kedvvel párosult. Nagy interpretációt hallottunk.
A hangverseny második részében Fischer Iván és zenészei csodálatos előadásban
szólaltatták meg Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra című szimfonikus
költeményét. A karmester az aranyműves gondosságával nyúlt a ragyogó partitúra
részleteihez. Amikor a darab második részének elején a távolból beléptek a nagybőgők,
libabőrös lett a hátunk.
Le Figaro, 1998. március 19.
A Budapesti Fesztiválzenekar németországi vendégszereplésének sajtóvisszhangjából
Csemege a fülnek: a Budapesti Fesztiválzenekar
Már Wagnerral napsugarat hoztak a magyarok: igéző hangzás, lenyűgöző dramaturgia.
Senki sem vonhatta ki magát az átszellemültség boldog érzésének hatása alól.
Kár, hogy nem sokan részesülhettek a fülnek szánt csemegéből, melyet a Budapesti
Fesztiválzenekar és karmestere, Fischer Iván nyújtott: a Gasteig vasárnap este
félig üres maradt. De a hangulat a teremben és a pódiumon egyaránt jó volt.
Fischer Iván érzékeny Wagner-interpretátornak bizonyult, és kellemes lassúsággal
szólaltatta meg a sokszorosan osztott hegedűk földöntúli zengését a Lohengrin
előjátékának kezdetén. Csábítóan aknázta ki a partitúra nyújtotta lehetőségeket,
organikusan készítette elő a hatalmas tutti-fortissimót, majd hagyta azt ismét
eltűnni a semmiben. Kézzelfogható közelségben éreztük a hattyús lovag fényből
formált alakját.
Wagner Trisztán és Izoldájából az Előjáték és a Szerelmi halál az együttes kiegyenlített
hangzásának jóvoltából egyként feszültséggel telítve, igézően szólalt meg. A
zenekar, melyet 1983-ban a legjobb fiatal magyar zenészekből alakítottak, lenyűgöz
minden hangszercsoportban kiegyenlített, telt hangjával, csillogó technikájával
és zeneiségével.
Részegítő vonóshangzás (különösen a csellók szóltak szépen), sok lekerekített
fafúvós hang, zamatos fagott-tónus és a háttérben a rezek fénye gondoskodott
a megfelelő keverékről Liszt Faust-szimfóniájában is. Fischer Iván elegáns,
puha, széles gesztusokkal vezényelt, feltüzelve csapatát, szuverén módon építve
fel Liszt monumentális karakterképeit: az ellentmondásos Faust-személyiség kontrasztos
témáit, a szeretetreméltó Gretchen fafúvók megszólaltatta csodálatos epizódjait
és Mefisztó groteszk, vad motívumait. A torzó az örök nőiség átszellemült chorus
mysticusa nélkül is lenyűgözte a müncheni közönséget, mely hangosan ünnepelte
a budapestieket.
Münchner Merkur, 1998. március 24.
|
