Különleges jelentőségűek azok a könyvek, melyek egy időszak zeneéletével vagy annak meghatározott részével foglalkoznak. A kortársak szembesülése mindazzal, ami itt és most történik - ez vitára ingerelhet, gondolkodásra sarkall. Az effajta dokumentum a későbbi nemzedékek számára is pótolhatatlan érték. Nem csupán a kor megismeréséhez és megértéséhez nyújt segítséget: az összefüggésrendszert eleveníti meg olyan apró mozzanatok nyomatékosításával, amilyenekre csak kortárs figyelhet fel.
Nem bővelkedünk olyan könyvekben, amelyek egy korszak zeneszerzésének helyzetéről adnak képet: személyiségek, törekvések, kölcsönhatások jól érzékeltetett kereteken belüli állapotáról, működéséről, beépüléséről a nagy Egészbe. Keret lehet egy nemzedék is. Noha a zeneszerzők csoportjai mindenekelőtt közös elvek, célok törzsszövetségei, felvetődik a kérdés: nem veszítettek-e teret-jelentőséget e műhely jellegű körök? Mindenesetre napjainkban, amikor a kortárs zeneszerzés a köztudatban egyre szerényebb helyet foglal el, indokoltnak látszik az egy-egy nemzedékre összpontosító figyelem; különösen akkor, ha olyan generációról van szó, mely a megelőző korosztályokhoz képest érzékelhető lépéshátrányát aligha tudja az imént jelzett jelentőségvesztés gyorsaságával arányos tempóban ledolgozni.
Az ARTISJUS Zenei Alapítvány, a Magyar Könyv Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával az Akkord Zenei Kiadó kft. jelentette meg Hollós Máté beszélgetéseit saját generációja zeneszerzőivel (a nyomtatott szövegek alapjául a Magyar Rádió sorozata szolgált). A huszonnégy vázlat természetesen nem monografikus mélységű, ám jóval többet, egységesebbet nyújt, mint amire néhány szempont futólagos felsorakoztatása képes. Így valóban aligha lelnénk pontosabbat a könyv alcímében is szereplő portré kifejezésnél. A dialógusok önvallomásokká kerekednek, döntő mozzanatuk a közvetlenség - hiszen maga Hollós is a generáció képviselőinek egyike (önportréját rokonszenves szerénységgel illeszti a párbeszédsorozat végére).
Az előszóból megtudhatjuk, hol húzódnak a huszonnégy szerző nemzedékének határai: a kötet törzsanyagát azok alkotják, akik 1973 és 1982 között a Zeneakadémián végeztek - az ő csoportjukat azok a kor- és pályatársak teszik teljessé, akik külhoni tanulmányaikat követően, vagy kerülőúttal váltak zeneszerzővé. E tabló átfogó és hiánytalannak tetsző, talán csak Nógrádi Péterrel egészíthetnénk ki. Őt - bár egy esztendővel később végzett - életkora és alkotói beállítottsága a könyvbeli pályatársakkal rokonítja. Mivel e helyt nincs módom elemezni vagy akár csupán ismertetni az egyes portrékat (a továbbiakban nem is utalok nevekre), mindenképp szükséges számba venni a nyilatkozók sorát: Csapó Gyula, Csemiczky Miklós, Dukay Barnabás, Fehér György Miklós, Hollós Máté, Huszár Lajos, Király László, Kósa Gábor, ifj, Kurtág György, Madarász Iván, Márta István, Orbán György, Reményi Attila, Rózsa Pál, Selmeczi György, Serei Zsolt, Soós András, SugárMiklós, Székely Katalin, Szigeti István, Szunyogh Balázs, Tihanyi László, Togobickij Viktor, Vajda János.
Mindenkinek vannak kedvenc előítéletei - azokat, amelyek egy-egy zeneszerzőre vonatkoznak, most ki-ki szembesítheti az érintett nyilatkozatával. Különösen érdekes, hogy egy-egy visszatérő téma kapcsán - ilyen a közönséghez fűződő viszony, a korábbi tanulmányok jelentősége, kapcsolódás a népzenéhez, a rockzenéhez vagy a hagyományokhoz - eddig hasonló szemléletűként ismert szerzők eltérő elveket fogalmaznak meg. Így nem csupán az alkotókról bennünk élő kép válik árnyaltabbá: lehetőségünk nyílik arra is, hogy mindezeket az általános témákat, kérdéseket több szempontból ismét körüljárjuk, újragondoljuk. Nem véletlenül emeltem ki az imént felsorolt néhány alapkérdést, melyet kiegészíthetek az eredetiség, a zenei köznyelv fogalmaival, s a zenén kívüli területek, elemek bevonhatóságának, illetve feldolgozásuk mértékének dilemmájával is. Ezek - sztereotípiáktól mentesen - több beszélgetés során is felvetődnek, ekképp keltve tartós visszhangot az olvasóban. Szinte kedvünk támad egy tárgymutató összeállítására, melynek segítségével összevethetnénk az egyes véleményeket e sarkalatos kérdésekben. (Névmutató egyébként valóban megörvendezteti a könyvbe mélyedőt. Tanulságos ennek végigböngészése, számba véve kortársakat és klasszikusokat, zeneszerzőket és hangszeres művészeket. Érdekes összehasonlítani, ki milyen összefüggésben szól a három legtöbbet említett mesterről: Bartókról, Mozartról és Stravinskyról...)
Az egyes beszélgetések általában a zeneszerző alapgondolkodását, kötődéseit, a művészetről vagy a világról vallott meggyőződését, elveit tárják fel; magukról a művekről inkább utalásszerűen esik szó. Mindez szerves egységekké áll össze, igaz, a beszélgetések struktúrája különböző, hiszen eltérő az önéletrajzi vonatkozások, a filozofikus eszmefuttatások, a vallomásszerű megnyilatkozások aránya - ezeket esetenként a "társasági szópárbaj" mozzanatai tarkítják. Akik ismerik az interjú alanyát, szinte annak saját hangján hallják a gondolatok megfogalmazását.
Ha valaki e portrésorozatot Földes Imre interjúkötetével, az immár harmincas éveibe lépő Harmincasok című munkával veti össze, nemcsak a rokonságot regisztrálja: rátapinthat Hollós Máté könyvének tudatosan fölvállalt (a szerző által meg is említett) előzményére. 1968 óta ilyen felépítésű és célzatú gyűjtemény nem jelent meg, s így a két mű összes különbsége ellenére fontosabb a hagyomány folytatásának gesztusa. A két könyv jellegzetességei között mutatkozó eltérések egyik (jelentősebb?) része a nemzetközi tendenciák irányváltásaival magyarázható - ez alatt elsősorban a zeneszerzői nyelv, nyelvek soha meg nem szűnő átalakulási folyamatát értem -, egy másik sokkal inkább a zeneszerző helyzetének-szerepének változásával és persze azzal az illúzióvesztéssel, amelyet (legalábbis Magyarországon, a '90-es évek végén) legtöbben érzünk.
Ez utóbbi, borús gondolatnak aligha lehet más folytatása: manapság elengedhetetlenül fontos e könyv (és az ehhez hasonló könyvek) megjelenése. Remélem, Hollós Máté munkája sok iskolába, könyvtárba eljut, s tudomást szerez róla minden érdeklődő. Ha a közeljövőben egy második kiadásra is sor kerül, érdemes volna a könyvet kemény fedéllel, esetleg diszkográfiával bővítve, a jelenlegi, nem igazán szerencsés képanyag helyett valóban friss fotókkal újra megjelentetni.