- Második szimfóniáján dolgozik Szokolay Sándor. Mit tudhatunk a még ugyancsak bemutatatlan Elsőről?
- Az oratorikus műfajban - noha nem fogytam ki az ötletekből - "elmondtam magam". Operára még vagy ötre van elképzelésem antik görögöktől Shakespeare-en át Goethéig. Hangszeres működésemet tekintve ugyan nem állok rosszul szóló- és kamaraművekkel, de amibe beleharaptam, még nem akarom elengedni. Szimfonikus művekkel azonban adósnak érzem magam. Korai próbálkozásaim nagy apparátusára mondták viccesen: a nyugati határnál vasfüggöny, Szokolaynál "rézfüggöny". Nemrégiben írt Első szimfóniámban szakítottam ezzel, a haydni, mozarti formaművészet ideálját célozva meg. Hangszerelése is kettős fákra, két-két kürtre és trombitára korlátozódik a vonósok mellett. Első tétele szabadon értelmezett szonátaforma, a második notturno, a harmadik minuetto misterioso, a negyedik pedig rondófinálé. Amikor ezen a kis apparátuson ki tudtam fejezni magam, éreztem: már nem ragadna el a hármas fák és gazdagabb ütők nagyobb együttese. Ha a klasszikus szimfónia útját nem járom végig, úgy érzem, félszárnyú madár maradok. Lépésről-lépésre szeretném tágítani a zenekar méretét, s akár öt szimfóniát is írni. Ki merem mondani: még ha rossz szimfóniákat komponálnék is, azoknak köszönhetően azután jobb operákat sikerülne létrehoznom.
- A 2. szimfónia ünnepi alkalomra készül.
- A Budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 145. évfordulójára, s ez valóban inspirál. A szimfonikus zenekar nemcsak gyötrelmek kifejezésére alkalmas, hanem örömzenére, fény sugárzására is. Nem konzervatívat kívánok írni, nem is akarok kísérletezni, csak valami olyat szeretnék, amit eddig nem komponáltam. Kodály mondta nekem egyszer: "a tehetség az újrakezdés bátorsága".
- Mozartnál szokták kimutatni, hogy szimfonikus és kamaraműveiben is szinte operai dramaturgia munkál. Érzel-e a magad szimfonizmusában is ilyen operai hátteret?
- Amit az ember a különböző műfajokban létrehoz, összetartozik. Bevallok valamit, ami nagy szomorúságom. Nem alszom jól, zenéket álmodom, s mindig gyönyörűket. Soha nem írtam olyat, amilyet álmodom. Fölébredek, és minden elszáll... Most nyugtatókkal próbálok az alvásomon segíteni, s akkor talán majd nappal fogok "álmodni". A régi zene "csak így lehet" természetességét szeretném visszanyerni. Talán letisztul a huszonegyedik század, és újra rátalál a dallamra, harmóniára, formára. S vajon mi kerül a hit helyére? Mi pótolta a régi nagyok saját hangszeres működését? Én most improvizációk révén próbálom erősen tartani a zongorával, orgonával való kapcsolatomat. De csak magánügyként, mert ez olyan nekem, akár az imádság.
- Leírt zenéid stílusában rögtönzöl, vagy csak hasonlóban?
- Nem is hasonlóban. Olyankor megszűnik stiláris egyéniségem. Nincs olyan fejem, mint Gergely Feri bácsinak volt, vagy Kistétényi Melindának, de nagyon szeretek koncentrálni. Farkas mondta annak idején: tegye rá a kezét a zongorára, abból zene lehet, csak hallani kell, merre kívánkozik. - A Második szimfónia zenekarának nagyobb mérete a hangvételt is befolyásolja?
- Igen. Valahogy úgy, ahogy kisiskolás korunkban a bizonyítványunkba írták: "felsőbb osztályba léphet".
- Szokolay, az operaszerző sem alszik. Inkább talán - mint az imént mondtad - álmodik. Miről?
- Az Operaház felkért, hogy az új kamaraszínhelyen, a Thália Színházban előadhatóvá dolgozzam át háromfelvonásos, nagyzenekaros Szávitri operámat, amelyet 1999. január 30-án mutatnak be. A kívánt kétrészesség nem idegen tőlem: a Sámsont, a Margitot is olyannak írtam. A zenekart leszűkítem kettős fákra, egy-egy trombitára, harsonára és kislétszámú vonóskarra, amelyhez két ütős és hárfa csatlakozik. (A Szávitri nem a legutóbbi operám, utána írtam még A bölcs Náthánt és a Margitot.) Mióta vagy nyolc éve megkomponáltam, érettebb lettem, s ennek köszönhetem, hogy - átjátszva a darabot - egyetlen este drasztikusan kihúztam nagy részét. Rádöbbentem bőbeszédűségemre, ami az Ecce homót is jellemzi - ma azt is redukálni tudnám. Oberfrank Géza példátlannak találta, hogy egy szerző ilyen erélyes sebészkéssel nyúljon saját alkotásához. Most, hogy kisebb terjedelmű és előadógárdájú darabokon dolgozom, úgy érzem, nem is vágyom háromfelvonásos, grandiózus művekre. Némi rokonságot érzek az idős Brittennel, aki szinte aszketikusan leszűkítette misztériumoperáinak előadóegyüttesét. A Szávitri munkái miatt most meg is torpant a Második szimfónia, amelyhez hasonlóan hosszan még nem hordoztam magamban művet. Nyolcadik operám, A háló komponálásában pedig igyekszem majd leküzdeni, amit a mai operáknál általánosan érzek: a folyamatosság hiányát. A balti származású Werner Bergengruen német regényíró novellája egy földközi-tengeri szigetről szól, ahol középkori törvények uralkodnak. A férjét megcsaló asszonynak mindent be kell vallania a falu lakói előtt, majd lehajítják a szikláról. Hősöm is így tesz, elmondja, hogy az ott kikötő hajó egyik utasával kapcsolatba került, s emiatt elítélik. A férj senkinek sem szólva éjjel-nappal szövi a hálót, s kifeszíti a zuhanó asszony alá.