Muzsika 1998. június, 41. évfolyam, 6. szám, 29. oldal
Aradi Péter:
A zene követe
Beszélgetés Maxim Vengerovval
 

- Ön Novoszibirszkben született. Ezt a várost élénk zenei élet és magas színvonalú zenei nevelés jellemezte. A családi indíttatás mellett mennyiben volt meghatározó szerepe ennek a környezetnek abban, hogy muzsikus lett Önből?
- A második világháború alatt nagyon sok muzsikus menekült Novoszibirszkbe: a Mravinszkij vezette Leningrádi Filharmonikus Zenekar például teljes egészében oda költözött. Sosztakovicsnak több szimfóniáját is ebben a városban mutatták be. A rengeteg nagyszerű zenésznek köszönhetően valóban pezsgő zenei élet alakult ott ki, ami a kulturális élet egészére is jótékony hatást gyakorolt. Jó néhány muzsikus a háború után is ott maradt, köztük első tanárom, Galina Turcsanyinova is, aki a leningrádi blokád elől menekült oda. Később is sok kitűnő, nemzetközi hírnevet szerzett zenész pályája indult onnan, többek között hegedűs kollégámé, Vadim Repiné is.
- Mikor járt ott utoljára?
- Tíz évvel ezelőtt. De nagyon remélem, hogy lesz még alkalmam visszamenni.
- A Szovjetunió megszűnése után nem bomlott fel az ottani zenészközösség? Feltételezem, hogy Önön kívül sokan mások is külföldre mentek.
- A jobb élet reményében valóban sokan elhagyták a várost: többnyire Nyugat-Európába vagy az Egyesült Államokba mentek. Mindazonáltal úgy gondolom: az orosz zene Csajkovszkij, Muszorgszkij, Sosztakovics, Prokofjev fémjelezte hagyománya folytatódni fog - de ez időbe telik. A Novoszibirszki Filharmonikus Zenekar és a Novoszibirszki Balett mindent megtesz azért, hogy újraélessze, illetve ápolja a hagyományokat, és megőrizze függetlenségét. A zenekar világjáró együttessé vált: hamarosan velük játszom Párizsban, majd Antwerpenben.
- Ha jól tudom, Ön azért ment 13 évesen Nyugat-Németországba, Lübeckbe, mert tanára, Zakhar Bron oda költözött. A családja azért kísérte el, mert túl fiatalnak tartották ahhoz, hogy egyedül elengedjék, vagy már tudták, hogy nem fognak visszatérni a Szovjetunióba?
- Zakhar Bron többedmagammal meghívott Lübeckbe, hogy tanulmányaimat abban a zenei gimnáziumban folytassam, ahol ő állást kapott. Másfél évet töltöttem ott. A családom azért jött velem, mert nálunk nagyon erősek a családi kötelékek, ezért gyakran utazunk együtt.
- A szovjet hatóságok nem gőrdítettek akadályokat a kiköltözés elé?
- Megadták a kiutazási engedélyt, utána pedig már nem tudtak ellenőrizni minket. Meg kellett tennünk ezt a lépést, mert a szétesett szovjet rendszerben nem lehetett volna boldogulni.
- Amikor Izraelben telepedett le, nyilván kinyílt Ön előtt a világ. Zakhar Bronnal viszont megszakadt a tanítványi kapcsolat. Lett-e új tanára Izraelben, vagy akkor, 16 évesen már nem érezte ennek szükségét?
- Két tanárom volt életemben: Galina Turcsanyinova és Zakhar Bron. Mindkettejükkel öt és fél évet töltöttem. Ezalatt a 11 év alatt rengeteget tanultam, és soha nem voltak technikai problémáim, ez valahogy ösztönösen jött belőlem. Eljutottam arra a pontra, amikor már nagyon erősen élt bennem az igény, hogy megtaláljam magam a zenében, új értelmezéseket keressek és más emberekkel is dolgozzam. Olyan csodálatos karmesterekkel találkoztam, mint Barenboim, Rosztropovics, Mehta vagy Abbado. A velük végzett munka és a fantasztikus zenekarokkal való együttműködés megerősített zenészi mivoltomban és további fejlődésre ösztönzött. Rosztropovics például új világot nyitott meg számomra Sosztakovics és Prokofjev hegedűversenyeinek lemezfelvételei során, hiszen ő mindkét zeneszerzőt személyesen, közelről ismerte. Átadta nekem azt a tudást, amelynek birtokában úgy játszom a műveiket, mintha én is személyesen ismertem volna őket. Nagyon értékes volt számomra a közös munka Barenboimmal Sibelius és Nielsen hegedűversenyének felvételekor. Vele mint zongoristával kamarazenei partnerként is többször találkozom. Júniusban szonátaestet adunk Chicagóban, és tervbe vettünk egy triókoncertet is Yo Yo Mával.
- 1996-ban kemény kritikát kapott Daniel Barenboimtól amiatt, ahogy az első közös próbán játszotta Sibelius Hegedűversenyét. Azt nyilatkozta egyszer, hogy ez megváltoztatta a zenéhez való közeledésének módját is. Mit jelent ez? Hogyan közeledik azóta a zenéhez?
- Amikor ezekkel a nagy karmesterekkel dolgozom, rögtön az első találkozáskor megváltoztatnak bennem valamit, hiszen valamennyien másként gondolkodnak a zenéről. Ilyenkor a saját, számomra felbecsülhetetlen értékű tapasztalataikból adnak át nekem valamennyit, s ezáltal mindig újabb és újabb dolgokat tanulok. Néha komoly nehézségek árán, mert a sok új információt nagyon rövid idő - általában egy-két nap - alatt kell megemésztenem: többnyire ennyi áll rendelkezésünkre egy-egy koncert vagy lemezfelvétel előtt. Nagyon gyorsan kell eljutnom a zenei gondolkodás általuk megkívánt szintjére. Arra ösztönöznek, hogy egyre mélyebbre hatoljak a zene lényegébe, és ezáltal feltétlenül jótékony hatással vannak rám.
- A virtuóz technikán kívül - ami szükséges, de önmagában nem elégséges feltétel - Ön szerint mi kell még ahhoz, hogy valakiből nagy művész váljék?
- A technika nem több, mint közlekedési eszköz. Van, ahova célszerűbb autóval vagy vonattal menni, máshova viszont repülővel. Tudni kell választani közülük. Más-más technikát igényel mondjuk Mozart, Csajkovszkij vagy Sosztakovics.
- Másképp játssza az orosz zeneszerzők műveit, mint egy nem orosz muzsikus?
- Nem hiszek abban, hogy az orosz zenét az oroszok játsszák a legjobban. Az a fontos, hogy ráhangolódjunk a komponista hullámhosszára, akkor a mű önmagáért beszél. A zenét nem lehet nemzetenként kisajátítani, hiszen ez egyetemes művészet. Ezt az eszperantót mindenki beszéli. A közönség azért jár hangversenyre, mert örömét leli a zenében. Minden művésznek az a célja, hogy a közönségnek adjon valamit a pódiumról. Elsősorban örömöt.
- Úgy gondolom, Önnek mindezek ellenére fontosak lehetnek az orosz gyökerek. Feltehetőleg az Izraelbe való költözés sem jelentett teljes elszakadást Oroszországtól, hiszen az utóbbi években rengeteg orosz, és köztük nagyon sok muzsikus telepedett le ott. Ön pedig gyakran játszik orosz partnerekkel.
- Valóban számos orosz zenész jött Izraelbe. Van is egy vicc, mely szerint ha az Oroszországból érkező repülőről úgy száll le valaki, hogy nincs a kezében hegedűtok, akkor az biztosan zongorista. Sajnos e kis ország szükségleteihez mérten már túl sok a muzsikus, így ott nem is tud mindenki munkához jutni. Jó néhányan ezért nyugati országokban próbálkoznak, és nagyon jó, hogy ezt már megtehetik. Azzal, hogy Oroszország megnyitotta kapuit, és a muzsikusok immár szabadon mozoghatnak, az egyetemes és az orosz zenekultúra egyaránt sokat nyert: a nyugati országok jól képzett, tehetséges zenészekkel gazdagodnak, az európai tanulmányaik után hazatérő orosz muzsikusok pedig a hazai zeneéletet teszik változatosabbá, sokszínűbbé. És nem utolsósorban az emberi kapcsolatok is szorosabbá válnak.
- Ön körülbelül 130 koncertet ad évente. Mit gondol, meddig lehet bírni ezt a tempót?
- Amíg örömömet lelem benne. Remélem, életem utolsó napjáig. Állandóan a zenével szeretnék élni, mert ha játszom, más világban érzem magam. Különös érzés ez: a pódiumon mindig magával ragad a zene hatalma, amely az általam létrehozott hangokban ölt testet. Ez olyan isteni adomány, amelyet meg kell osztanom másokkal.
- A Teldecnél, amelynek Ön exkluzív művésze, készített egy lemezt Az út, amelyet járok (The Road I Travel) címmel. Hova szeretne eljutni ezen az úton?
- Én azt az utat választottam, hogy a zenémmel megpróbálok segíteni az embereknek; hogy őszinte vagyok hozzájuk. A zene talán az egyetlen művészeti ág, amelyben nem lehet hazudni. Itt van Sosztakovics ismert példája. Amikor nem mondhatta el szóban, amit gondolt, megtette zenével. Én szolgálni szeretnék, mert az a határozott véleményem, hogy a zene egyik legfontosabb missziója a béke szolgálata. A zene összeköti és jobbá teszi az embereket. Az UNICEF tiszteletbeli zenei követeként a gyerekeknek is segíteni kívánok, hogy megnyíljon a szívük a zene előtt, és szebbé tegye az életüket, ahogyan az enyémet is azzá teszi kisgyerekkorom óta.




Felvégi Andrea felvételei