- Nem: a Zeneakadémián Horusitzky Zoltán tanár úrhoz kerültem - addig ilyen kiváló zongoratanárom nem volt.
- A koncertezést is folytattad?
- Inkább kísérés formájában - ebben mindig nagy örömöt találtam, akárcsak a kamarazenében; szinte jobban szerettem másokkal együtt játszani, mint egyedül. Zeneakadémiai éveimben például Szabó Miklós európai hírű kórusával, a Győri Leánykarral belföldön és külföldön egyaránt nagyon sokszor előadtuk Bartók Falun ciklusát (híresen nehéz mű); de szerepeltem együtt Hamari Júliával, Kováts Kolossal is.
- Mikor kezdtél a fortepianóval foglalkozni?
- Mindig is a klasszikus stílushoz vonzódtam legerősebben, így nem véletlen, hogy később ebben az irányban haladtam tovább. A '70-es évek közepe táján már nálunk is lehetett hallani nemcsak a barokk, de a bécsi klasszika újszerű előadói megközelítéséről is; Malcolm Bilson nevét is ismertem már. Akkoriban minden nyáron kamarazenei kurzusokat tartottam Bostonban (itt korábban három évet töltöttem tanítással). Ugyanitt tanított nyaranta egy-egy hetet Malcolm Bilson is: 1977-es fortepiano-kurzusán már én is résztvettem. Életem hatalmas fordulópontja volt az a hét. - - Ezzel azonban csupán elkezdődött a Bilsonnal folytatott szakmai együttműködésed...
- Ezután három évet töltöttem a Cornell Egyetemen: ott szereztem meg a PhD fokozatot. Emellett abban a szerencsében volt részem, hogy ugyanitt Bilsonnal is tanulhattam és konzultálhattam. A három év alatt igen szoros barátság alakult ki köztünk - azóta is tartjuk a kapcsolatot. Szerencsére rendszeresen jár Magyarországra: felesége magyar.
- Terveztek a jövőben közös muzsikálást is?
- Ha minden a tervek szerint alakul, az 1998-as soproni Régi Zenei Napokon, Magyarországon első ízben (de úgy hiszem, nemzetközi viszonylatban is az elsők között) Bilson 19. századi, romantikus fortepiano-kurzust tart korabeli, eredeti hangszeren. Ma már inkább Beethoven, Schubert, Schumann zenéjével foglalkozik, mint a 18. századdal. Reméljük, ugyanezen a fesztiválon Schubert négykezeseket is előadhatunk Schubert-korabeli zongorán.
- Modern zongorán és fortepianón egyaránt játszol, sőt koncertezel is. Hogyan fér meg a két hangszer egymás mellett?
- Nem zavarják egymást. Persze ha fortepiano-koncertre készülök, nem tanácsos ugyanazt a műsort modern zongorán is gyakorolni - az tökéletesen más izommunkát és beállítottságot igényel. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember érzékenyebb hangszeren gyakorol, a kevésbé érzékenyen szebben játszik. (A 18. században is hangsúlyozták, hogy egészen másképp csembalózik, aki klavikordon is otthonos: ott finomabb billentéshez szokik.) Az állandó fortepiano-játék - ami nagyon nehéz és rendkívül érzékennyé-koncentrálttá teszi az ujjbegyeket és a billentéskultúrát - igen jótékonyan hat a mai zongorán való játékra. A 18. században egyébként általában mindenki négyféle billentyűs hangszeren játszott. A zongorajáték mellett Mozart is sokat orgonált, csembalózott és klavikordozott. Igaz, hogy akkoriban a menzúrák nagyjából minden hangszeren azonosak voltak, a mai zongoraklaviatúra méretei pedig egészen mások - de hát ezt is meg lehet szokni.
- Kérlek, világítsd meg egy-két példával: mi az, ami másképp szólal meg egy Mozart-korabeli zongorán; melyek azok a szerzői elképzelések, amelyeket mai hangszeren nem lehet megvalósítani?
- Inkább azt mondanám el: mi az, amiben a korabeli hangszer eligazítja az embert. Ha fortepianón játszom, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy ez nem igazán cantabile-stílus, legalábbis nem romantikus értelemben az. Nem végtelen legato - ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne szép és éneklő hangon játszani bizonyos lassú tételeket, de a fortepiano eredendően sokkal kisebb utózengésű hangszer, mely a gyors tompítás miatt természetes módon képes életre kelteni a zene artikulációját. Vagy például igen fontos információkat adhat a fortepiano egy-egy tempóról: általában nem viseli el a szélsőségeket, a túlságosan hajszolt vagy a túl lassú tempókat (Mozart egyébként ki nem állhatta, ha valaki túl gyorsan játszott). Fontos jellemzője még a 18. századi zongoráknak, hogy hangszín szempontjából nem kiegyenlítettek: a mély és a magas regiszter egészen más színnel szól. Sok 18. századi mű használja ki azt az öt oktávnyi hangterjedelmet, amely a 18. század végi hangszerekre jellemző - e művekben a nagyon mély és a nagyon magas regiszter egymás utáni vagy egyidejű megszólalása olyan többletet ad, amit modern zongorán nem tudunk elérni. Továbbá: teljesen megváltoztatja a produkciót, hogy a fortepianón nagyon keveset pedálozunk, illetve ritkán használjuk a térdemelőt, mely a tompítókat felemeli. Ez az egyik oka annak, hogy a fortepiano-játék olyan nehéz - itt ugyanis semmit sem lehet a pedállal elfedni, minden nagyon áttetszően szól. Ezek mind olyan mozzanatok, amelyeket nem lehet könyvből megtanulni - ezekre maga a hangszer tanít.
Ugyanakkor meg kell mondanom: a hangszer nem minden. Az előadói gyakorlattal kapcsolatban sok más információ is létezik, amit ma már minden muzsikusnak meg lehet és meg is kellene szereznie, bármilyen hangszeren játsszék is. Mert amikor azt mondjuk: nem tudjuk, hogyan szólalt meg a maga korában egy mű - ez igaz is, meg nem is. Természetesen igaz, mert tényleg nem tudjuk. De ez nem menthet fel senkit a kötelezettség alól, hogy megtudjon minden megtudhatót. Itthon és külföldön magam is sok 18. századi kurzust, speciális kollégiumot tartok - minden, amit mondok, újdonság a muzsikusoknak, pedig ezt el lehet olvasni, meg lehet tanulni. Nem kell egy zongoristának feltétlenül fortepianóhoz ülnie, de illő volna elolvasnia Mozart leveleit, ha Mozartot játszik.
- Az úgynevezett historikus előadói irányzat úttörő korszaka rég a múlté. Ma már nem szenzáció, ha valaki korabeli hangszeren, a korabeli előadói gyakorlattal összhangban igyekszik muzsikálni, és a historikus igényű előadások (legalábbis ami a barokk és a még régebbi korok zenéjét illeti) integrálódtak a köznapi zeneéletbe. Mi a helyzet a klasszikus és romantikus korszakkal és konkrétan a fortepianóval?
- A fortepiano jóval ritkább, mint a csembaló. Egy eredeti hangszer, vagy akár kópia fenntartásával, szállítgatásával vesződni nagy áldozat, igazi misszió, amire kevesen vállalkoznak. Nem várható el (és talán nem is szükséges), hogy mindenütt fortepianón játsszanak. A korabeli hangszeres előadások (akár élők, akár hangfelvételek) modellértékűek - ezekből az egész szakma tanulhat; ugyanolyan forrásértékűvé válhatnak, mint egy-egy írott mű. Ez a cél és lényeg, nem pedig az, hogy a világ minden hangversenytermében ilyen hangszerek álljanak. Nagy koncerttermekbe nem is illenek, és amúgy sem lehet visszafordítani az idő kerekét...
- Meglepően hangzik, de úgy tudom, nem készült még egyetlen CD-felvételed sem.
- Nem, és nem is ambicionálom a lemezkészítést. Ez egyszerűen már nem férne bele az időmbe. Nagyon fontos számomra az aktív zenélés - de csak annyira, amennyire segít a tudományos munkámban és a tanításban.
- Vagyis azért koncertezel, hogy a zenéről alkotott elképzeléseidet a gyakorlatban is kipróbáld?
- Igen. Hogy egy mű igazából megszülessék, ahhoz nyilvánosság kell. Ez négy fal között nem megy - ezért fontos a koncert. De egy műhöz egyetlen alkalom is elég. Ugyanazt sokszor eljátszani, körbeutazva vele a világot: ez nem érdekel, nem is lenne rá időm. Nagyon kevés koncertet adok, de azokra nagy gonddal készülök, és mindig más-más darabokat játszom. Szeretnék minél gazdagabb repertoárt gyűjteni.
- Beszéljünk tudományos munkádról. Nemrégiben védted meg nagydoktori értekezésedet: mi a témája?
- Mindazt, amit eddig a 18. századi billentyűs zene témakörében tudományos területen és a gyakorlatban elvégeztem, egy könyvben summáztam: az Oxford University Press adta ki 1995-ben. Fortepianók és zenéjük a címe. Arról szól, hogy a 18. század második felének hangszerei hogyan befolyásolták az e hangszerekre írott zenéket. Tehát hogy a bécsi-német típusú fortepiano hogyan alakította a bécsi klasszikus stílust, illetve az egészen más jellegű angol zongora hogyan alakította a londoni zongorastílust. Ezt a könyvemet elfogadták doktori disszertációként. A könyv megírásának ötlete egyébként Peter Williamstől származott, aki egész szakmai életemnek egyik irányító személyisége és mintaképe. Ő volt egyik lektorom is - Neal Zaslaw és Howard Ferguson mellett.
- Annak idején sok időt töltöttél Amerikában, szoros szakmai és baráti kapcsolatok is fűznek ehhez az országhoz. Sosem gondoltál arra, hogy ott telepedj le? Bizonyára sok minden könnyebben sikerült volna.
- Nem, soha. Magyar vagyok. Nagyon kötődöm ehhez az országhoz, a gyökereimhez, nem tudnék másutt élni. Különben is: ha az ember valamit a határokon túl megtanult, azt kötelessége itthon kamatoztatni! Persze hogy itt nehezebb, valószínűleg soha életemben nem lesz saját fortepianóm, és elképzelhető, hogy ha kevesebb elfoglaltságom volna, bizonyos területeken többet tudnék produkálni. De lelkileg biztosan nem lenne jobb. Az utóbbi évtizedben egyébként többféle tudományos és előadói szálon is inkább Európához kapcsolódom, mint Amerikához.
- Melyek voltak legfontosabb ilyen jellegű tevékenységeid?
- Strasbourg-ban immár huszonhárom éve működik egy európai tudományokat koordináló szervezet, a European Science Foundation, a zenetudomány azonban csak három évvel ezelőtt vált ágazatává. Akkor hívtak össze először e tárgyban nemzetközi konferenciát, melyen a Magyar Tudományos Akadémia javaslatára én képviseltem Magyarországot. Reményünk szerint mi is részt veszünk majd a szervezet muzikológiai projektjében. Ezen kívül sok helyen tartottam előadást; nagy élmény volt például megismernem a Schola Cantorum Basiliensis munkáját, ahol egy hetet töltöttem. Hangszeres előadóként pedig többször felléptem a karintiai Millstattban, egy gyönyörű fekvésű bencés apátságban rendezett nyári fesztiválon (többek között Schiff András és Végh Sándor is fellépett már ott), ahol egy 1820-as évekből származó Bösendorfer zongorán volt alkalmam játszani korai romantikus műveket. Egyszer dalestet is adtunk ott Verebics Ibolyával.
- Inkább muzikológus, vagy inkább művész vagy? Hogyan viszonyul egymáshoz ez a kétféle tevékenység?
- Valójában inkább három részre oszlik a tevékenységem. A tanítás ugyanis legalább olyan súllyal szerepel, mint a másik kettő. Sőt ahogy telnek az évek, egyre inkább úgy látom: talán ez a legfontosabb. A tanítás a jövő. Amit mi a tanteremben elvégzünk, abból lesz a következő generáció, az elkövetkező évtizedek magyar zenei élete. Olyan odaadó, lelkes, fogékony fiatalok járnak a Zeneakadémiára, hogy öröm velük dolgozni. Ez a munka persze nagyon energiaigényes és fárasztó. Ha az ember igazán komolyan veszi, akkor már szinte kimerültek a tartalékai, és boldog, ha emellett még képes valamit tenni. Nagyon szép és fontos a fortepiano-játék meg a tudományos munka is, de a legfontosabb, hogy az ember az élete során összegyűjtött sok-sok tapasztalatot továbbadja. A tanításban csapódik le mindaz a tudás, amit eddig sikerült megszereznem.
- Ugyanolyan komolyan készülsz most is minden egyes órádra, mint 25 évvel ezelőtt?
- Még komolyabban. A zenetudomány és a zeneművészet olyan iramban növekszik-gyarapszik szinte napról napra, hogy ha az ember az új eredményeket be akarja építeni a munkájába, bizony alig tud lépést tartani. Ma nem lehet ugyanazt tanítani, mint 20 évvel ezelőtt - azóta nagyon sok minden történt.