|
(A kultúra pénze, a pénz kultúrája. V. konferencia)
Péntek délben az utolsó hozzászóló, Vitányi Iván mintegy szintetizálta az addig
elhangzottakat. Az elméleti alapvetés lényege kürölbelül így hangzott: A huszadik
század a kultúrafinanszírozás két modelljét teremtette meg. Az egyik az volt,
hogy az állam különböző ürügyekkel elvette az emberektől a pénzt, és aki kultúrára
akart kérni, az felkereste az illetékes elvtársat, fényesre nyalta a seggét,
és vagy kapott pénzt vagy nem. A másik modellben aki kultúrára akart kérni,
az felkereste a bankárt, fényesre nyalta a seggét, és vagy kapott pénzt, vagy
nem. Nekünk most ez a második lehetőség adatott meg.
A kultúra pénze, a pénz kultúrája. V. konferencia. Új szereplők, új szinterek,
új kultúra? címen rendezett nehezen meghatározható műfajú eseményt a Kultúraközvetítők
Társasága a Hyatt szálloda konferenciatermében április kilencedikén és tizedikén.
Mert ha Vitányi bon mot-ja (Ende gut, alles gut) kárpótolta is sok mindenért
a kiküldött tudósítót, azt azért nehezen hallgathatja el, hogy ő tanácskozásra
indult. Arra számított, hogy vita alakul majd ki, az érvek és ellenérvek szikrázva
csapnak össze, és - bár ehhez a legkevésbé sem ragaszkodott - a végén győztest
hirdetnek; és azt például elvárta volna, hogy a szereplő személyek legalább
meghallgassák egymást, és reagáljanak a hallottakra. Ez fájdalmasan hiányzott.
A felkért előadók elmondták a magukét, hogy aztán bokros teendőik után siessenek.
Mi pedig maradtunk.
Csepeli György megtartotta Szabad-e értéket választani a kultúrában?
című bevezető referendumát, utána eltávozott, és a szponzoroknak adta át a terepet.
Négy olyan cég képviselőjét hallhattuk, amely a mai viszonyok között sok pénzt
áldoz a kultúra támogatására. Kepecs Gábor, az ÁB-Aegon biztosítótársaság
vezérigazgatója cége szponzori tevékenységét és annak elveit ismertette. Dr.
Nagy Bálint, a MATÁV pr-igazgatója Szponzorálunk, tehát vagyunk címmű
hozzászólásában foglalta össze, amit a jelenlévők többsége azért már sejthetett:
a szponzorálás nem karitatív tevékenység, nem az üzletember intellektuális tulajdonságainak
kifejeződése, hanem alku. A kultúratámogatás segít fölépíteni egy cég, egy márka
"személyiségét". Vajon üzlet-e a kultúra? - tette fel a régi kérdést Nagy Bálint,
s meg is válaszolta:az. S ennélfogva úgy is kezelendő. A kultúrális termékek
versenyhelyzetben keresik gazdájukat, s emiatt csak a minőségi portéka indulhat
eséllyel a küzdelembe. Nagy Bálint bírálta a művészek korszerűtlenségét, akik
"alanyi jogon" állami támogatást várnának el, s még nem képesek marketingkategóriákban
gondolkodni; majd megtudtuk milyen a MATÁV szponzorálási stratégiája. Az ország
egyik legjelentősebb kultúratámogató cége "arculatépítő eszköznek" tekinti a
támogatást. Tetemes szponzorkereteinek kétharmadát költi kultúrára és negyedét
sporttámogatásra. A MATÁV stratégiai döntésnek tekinti, hogy mire áldoz.
Kürti István, a Szerencsejáték Rt. pr-igazgatója nyíltan kimondta: cége
elvárja, hogy aki támogatást kap, az reklámmal ellentételezze. A támogatást
annak reményében nyújtják, hogy azzal bizalmat ébresztenek maguk iránt, és kedvezőbbé
teszik tevékenységük megítélését. A kultúratámogatást a Szerencsejáték Rt. szponzori
tevékenységében megelőzi a sport támogatása. Kultúrális események támogatásával
azokat próbálják elérni, akiket a sporttámogatással nem lehet. A nagyságrendet
érzékeltetendő Kürti István elmondta: árbevételeik 7 ezrelékét költik szponzorálásra.
Ez a szerencsejáték Rt. esetében százmilliós nagyságrendű összeg.
Üdítően kilógott a sorból Appelschoffer József, az osztrák tulajdonban
álló Magyar Aszfalt ügyvezető igazgatójának referátuma, aki szerint egy centivel
több autósztrádát sem rendelnek tőlük, ha támogatják a művészetet. E felismerésnek
köszönhetően a Magyar Aszfalt semmiféle ellentételezést nem vár el azoktól a
képzőművészektől, akiket támogat. Állandó összetételű, szakmai zsűri dönt a
vállalat pályázatairól, képvásárlásairól. A pályázatok győzteseinek képeit a
Ludwig Múzeumban mutatják be, a megvásárolt képek pedig Szegedi úti irodaépületük
falait díszítik. A Magyar Aszfalt céggalériája gyarapításán kívül segíti például
a Jószef Attila színházat, és vidéki rendezvényeket is pénzel - mindenféle stratégiai
meggondolás nélkül. Csak úgy.
A hallgató csak sajnálhatta, hogy a szponzorok képviseletében referáló urak
délután már másutt építették cégük arculatát, mert szinte bizonyos, hogy lett
volna mondanivalójuk például Jordán Tamás humoreszkjének hallatán. A
Merlin Színház igazgatója a bankárvilágban szerzett tapasztalatait mondta el
Szponzorszerzés kockás zakóban című hozzászólásában. (az írás teljes
terjedelmében megjelenik a Mozgó Világban). Ki tudja, talán több is kiderült
volna kérelmező és szponzor ambivalens viszonyáról, ha a "másik oldalról" valaki
ott marad, és reagál a Jordán Tamás által elmondottakra. Az igazsághoz hozzátartozik,
hogy másnap reggel a szponzori oldal új erőkkel indult csatába, akkor viszont
az előző nap potenciális vitapartnerei maradtak távol. Ez most nem jött össze.
Hogy miben áll a modern kultúrafinanszírozás, arról fogalma sincs, jelentette
ki Harsányi László, a Szonda Ipsos igazgatója, Modern kultúrafinanszírozás
című előadása elején. ehhez ugyanis olyan kérdésekre kellene választ találni,
mint hogy mi a modernitás a kultúrában. Harsányi közgazdász szemmel vizsgálta
a kultúrális élet finanszírozásának közelmúltját, s alapjában derűs képet festett
a folyamatokról. Többcsatornás támogatási rendszer alakult ki az utóbbi években.
Prioritása a piacon megvásárolt kultúrának van, a kultúrális termék áruként
viselkedik. A közgazdász 60-70 százalékra becsüli az árbevételekből befolyó
kultúratámogatást, 20 százalékra az állami hozzájárulást és 10 százalékra a
nonprofit szektorból érkező pénzeket. A kultúra alapfinanszírozója tehát a lakosság.
Ugyanakkor nem ismeretes eléggé, mondta Harsányi László, hogy a vállalatok a
szponzoráláson kívül más formában is vásárolnak kultúrális termékeket: színházi
és operaelőadásokat bérelnek ki, amelyekre - mint Nyuszi - meghívják rokonaikat,
barátaikat és üzletfeleiket. Az állami részvételben gyors változást prognosztizált
Harsányi. Jelenleg hárommilliárd forinttal támogatja a Nemzeti Kultúrális Alap
a kultúrális termékek létrehozását. Ez - szerinte - 4-5-6 milliárdra nőhet a
közeljövőben. Változott az állami kultúrpolitika. Az állam közvetlenül is támogatja
a kultúrát, például a pedagógusok számára nyújtott könyvvásárlási lehetőségekkel.
Közvetve pedig úgy, hogy az alapítványi hozzájárulások csökkentik az adóalapot.
Ugyanakkor Magyarországon még nem vált gyakorivá, hogy a nagy állami beruházóknak
az invesztíció meghatározott százalékában magyar művészektől kellene műalkotást
rendelniük.
Érdekes számok derültek ki Harsányi előadásából kultúrafogyasztási szokásaink
változásáról. Míg 1989-ben kultúrális kiadásaink ötven százalékát a könyvesboltokban
hagytuk, 20-30 százalékát pedig színház- és mozijegyekbe fektettük, addig 1996-ban
elektronikus médiára és kultúrhordozókra költöttük kiadásaink felét. Bezárkózás
jellemzi a mai magyar polgárt, otthon, lakásában fogyasztja a kultúrát, nem
költ a társas befogadásra. Az emberek 90 százaléka a televízióból fedezi ilyen
irányú igényeit, s mindössze 3 százaléka jár például színházba.
Az állam dilemmája az - fejtette ki Harsányi László -, hogy képes e túllépni
végre egyszer a tűzoltás-halasztás módszerén, s nem csupán arra költeni, amire
halaszthatatlanul kell. Képes-e a kultúra működtetését államtalanítani? És vajon
lehet-e az állami finanszírozás értéksemleges? - tette fel a kérdést. Nem volna-e
célszerű a közfinanszírozás új módján gondolkodni?
Hiszen a kulturális vállalkozásoknál kicsi a tőkemegtérülés, a rangos kultúra
közönsége pedig oly kicsiny, hogy a vállalkozók kénytelenek minduntalan kommersz
termékeket előállítani, hogy életben maradhassanak. A fogyasztónak pedig nincs
pénze, és egy idő után úgy érzi: igénye sincs. A társadalom sem honorálja a
műveltséget, s külön probléma, hogy e kultúrálisan kontraszelektált társadalomban
a magányossá vált kultúrafogyasztónak nem segít senki az értékek közötti eligazodásban.
Mindenesetre a negatív jelenségek ellenére sincs megoldhatatlan problémája a
kultúrtámogatásoknak - vélte Harsányi László.
P. Szűcs Julianna "Művészet hétköznap, avagy az elveszett tekintély nyomában"
című referátumában a művészet és a kultúrális érték devalválódásáról szólt.
Vitányi Iván pedig arról, hogy milyen a kultúra helyzete a huszadik század végén.
A kultúrának nem szabad hagynia, hogy megalázzák, a kultúrális élet ne hagyja
magát "capliztatni", az értelmiségnek pedig szembe kell szállnia e kedvezőtlen
tendenciákkal.
Hogy egyedül voltam-e, aki lankadó érdeklődéssel hallgatta a tanácskozás másnapján
megtartott kerekasztal-beszélgetést a kultúra és a pénz kapcsolatáról, nem tudom.
A panel résztvevői közül ugyanis csak néhányat láttam az előző napi előadásokon,
így sok minden visszaköszönt az előző nap témái közül.
Mindenesetre újdonság volt, amit Vass Lajos szolnoki kulturális vállalkozó
mondott a vidéki kultúrális események támogatásáról: ezek a legritkább esetben
részesülnek a "multik" adományaiból, ők csak a nagyszabásút, a látványosat pénzelik.
A délelőtti vita - érdekes mozzanata ellenére - hiányérzetet hagyott bennem.
A vita kizárólag jelen és múlt időben folyt. A rendszerváltáskor magára hagyott,
és minden előkészítés nélkül a legcudarabb piaci viszonyoknak kitett kultúra
jelenének visszásságairól mindenkinek megvolt a maga története. Hogy mi lesz
tíz év múlva, arról csupán egyetlen hozzászóló próbált beszélni: Marsovszky
Magdaléna, a Német Kultúrpolitikai Társaság bajorországi csoportjának képviselője.
Ő - egyebek mellett - azt a modellt vázolta, amely Public Private Partnership
néven vált ismertté, s amelynek lényege, hogy a kultúrát finanszírozni kívánó
vállalatok egy közös állami alapba fizetnek pénzt, így teremtve meg az esélyegyenlőséget
a kultúrális élet szereplői között. A német szponzorok közül néhányan már rájöttek,
hogy minél szerényebb a szponzor, annál nagyobb.
S bár az egyik rendező, Köves Tamás szerint a hozzászóló nem szponzorálásról,
hanem mecenatúráról beszélt, ha tehetek egy szerény javaslatot, legközelebb
innen kellene kezdeni a vitát.
Amivel pedig folytatni lehetne, az az intézmények támogatásának lehetősége.
A teremben ugyanis olyanok ültek többségben, akik a - számomra felfoghatatlan
módon - még mindig élő és intakt intézményhálózatot, a múzeumokat és a művelődési
házakat képviselték. Őket szponzorálni nem nagy üzlet. Kevéssel a kultúrfinanszírozási
konferencia előtt beszéltem egy kisebb budapesti múzeum igazgatójával, aki elmondta:
saját pénzéből javítatta meg az épület tetejét. Ennek fényében aztán elgondolkodhattam,
miről is folyt a szó két napon keresztül.
|
