|
A FORRÁS KAMARAZENEI MŰHELY gyakran rendez tematikus hangversenyeket. Ezek közé
tartozott legutóbb a Zenés mesék - mesés zenék című est, melyben a művek
többsége (ötből három) kapcsolatban állt egy történettel (a nyitószám, Lendvay
Kamilló A tücsök, a hangya és a többiek című opusza esetében nem történet, hanem
egy-egy állatot pillanatfelvételszerűen ábrázoló versciklus fűzi közös szálra
az egyes tételeket, Tihanyi László kompozíciója, A katona sírfelirata pedig 20.
századi klasszikus által ihletett kommentár). De nemcsak a zenék hátterében meghúzódó
történet kapcsolta össze a darabokat, s nem is csupán az, hogy a történet meseszerű,
hanem az is, hogy ez a mese - a zene szüneteiben vagy azzal egyidejűleg - elmondható.
(A fokozatok változók: "eltűri - elfogadja - megköveteli" a skála. Lendvay miniatűrjeit
csupán a tételcímek ismeretében is élvezettel hallgatnánk, de a ciklust nem zavarják,
sőt játékosságuknak megfelelő előadásban kifejezetten gazdagítják a tételek közé
ékelt versek; Stravinsky remekművét, A katona történetét így is, úgy is hallottuk
már, de a műről kétségkívül teljesebb képet ad a nem csupán zenére támaszkodó,
narrátort is alkalmazó változat; végül Poulenc kissé naiv Babar-zenéje - Babar,
a kiselefánt története - elképzelhetetlen volna mesélő nélkül, a zongoramű olyannyira
a szöveg illusztrációjaként működik, azzal szinte összenőtt).
Mivel az est öt műsorszámából négyet kamaraegyüttes adott elő, nem egyszer átfedéseket
felmutató hangszerösszeálítással, a hangverseny közreműködőit csupán egyszer sorolom
fel: fuvolán HORGAS ESZTER, oboán SALVI NÓRA, klarinéton ROZMÁN LAJOS, fagotton
KORDA NIKOLETTA és TALLIÁN DÁNIEL, trombitán SIMAI LÁSZLÓ, kürtön DÁVIDA PÉTER,
harsonán BURGET PÉTER, hegedűn SOLTÉSZ ÁGNES, nagybőgőn KUMMERT PÉTER, ütőkön
RÁCZ ZOLTÁN játszott, Poulenc Babar-ciklusát zongorán SIMON IZABELLA szólaltatta
meg.
Két mű apparátusa nem igényelt karmesteri irányítást - beszámolómat ezekkel kezdem.
Darius Milhaud fúvósötösét, a René király utazását rugalmas ritmussal, kiérlelt
hangzással, a 20. századi francia kamarazenéhez illő, árnyalt színezéssel formálta
meg a Forrás alkalmi kvintettje (a fúvós primárius szerepkörében Horgas Eszterrel).
Simon Izabella a Babar-sorozat gyermeki bájára összpontosított, nem félve a zene
egy az egyben illusztráló effektusaitól. Partnere MÁCSAI PÁL volt, aki versmondóként,
narrátorként, illetve (A katona történetében) a narrátorfunkció mellett a szereplőket
is megjelenítve, háromszor lépett színpadra az est folyamán. Telitalálat volt
őt meghívni: feladatát a zenére figyelve, azzal együtt lélegezve, a muzsikusok
élénk és értő játszótársaként, megjelenítő erővel és sok humorral látta el.
VAJDA GERGELY három darab dirigenseként, mindháromban más és más követelménynek
megfelelve lépett pódiumra ezen az estén. Lendvay sorozatában a tömören megragadott
kisformák, az éles rajzú karakterábrázolás, sőt a zenei paródia mesterének bizonyult.
Tihanyi Sírfeliratában a kortárs partitúrát anyanyelvi szinten megértve, a pontosságon
és az atmoszférateremtő erőn kívül mindenekelőtt a valőrök iránti fogékonyság
és az árnyalt dinamikai kidolgozás területén jeleskedett. Végül Stravinsky mesterművét
a meglepő hangsúlyok és az asszimetria előtérbe állításával, a hosszú és nehéz
kompozíció fonalát mindvégig kézben tartva tolmácsolta, érzékletesen idézve fel
a hideg, tárgyilagos démoniság hangulatát. Keze alatt a Forrás Kamarazenei Műhely
tagjai úgy játszottak, ahogyan biztos és ösztönző irányítás alatt jó muzsikus
mindig is játszik: egyszerre pontosan és ugyanakkor felszabadult kreativitással.
Vajda Gergely az utóbbi évek hazai zeneéletének egyik legörömtelibb nyeresége:
úgy sokoldalú, hogy eközben tevékenységének egyetlen részterületét sem veszi félvállról
- virtuóz klarinétos, igényes munkát végző karmester, dinamikusan gyarapodó zeneszerzői
terméséről pedig elismerően írnak a kortárs bemutatók recenzensei. (November
29. - Zeneakadémia. Rendező: Forrás Kamarazenei Műhely)
A hangversenyiparban koncertrendező tervez, körülmények végeznek. Tervtől
megvalósulásig (olykor nem is kevés) idő telik, s ez utóbbi az előbbi kettőt
néha mulatságos ellentétbe állítja egymással. December 1-jei estjüket a MÁV
SZIMFONIKUSOK eredetileg (a Koncert Kalendáriumban) a főzeneigazgató, Gál Tamás
karmesteri közreműködésével hirdették, a hangverseny előtt azonban műsorközlő
lépett pódiumra, tudatván a közönséggel, hogy a zenekar által megjelentetett
programfüzetben foglaltakkal ellentétben aznap nem Lukács Ervin, hanem OBERFRANK
GÉZA vezényel...
Olasz, német és orosz romantika: Rossini-nyitány, Schumann-versenymű és Csajkovszkij-szimfónia
szerepelt a műsoron. Beszámolómat az est középpontjában, az első rész második
számaként megszólaltatott csellóversennyel kell kezdenem, hamar túljutni igyekezvén
a mondanivaló nehezén. Mint a hazai zeneéletben annyian, magam is pályafutásának
kezdete óta hallgatom ONCZAY CSABA koncertjeit, s így megtanultam, mit méltányos
várni az ő csellózásától, s mit nem. Ám megtanultam játékát becsülni is: azért
a megbízható, szilárd hangszeres alapért, melyre, mint sokszor tapasztaltam,
produkcióinak közönsége szinte garantáltan számíthat. Mindezek tudatában legfeljebb
fáradtság vagy átmeneti indiszpozíció következményének vélhetem azt az elnagyolt
kidolgozású, hangminőség terén sokszor salakos, legfőképp azonban sűrűn disztonáló
csellózást, mellyel Onczay egyúttal közönség elé lépett. Hogy a szólista szegte-e
kísérői kedvét, vagy fordítva történt, nem tudhatom, mindenesetre tény: a vonós
vendég oldalán a zenekar is szürke, nehézkes öltözetben jelent meg, s abban
kissé vaskosan is mozgott - tán maga felé hajlott a karmester keze, több időt-energiát
szentelve a két tisztán zenekari produkció kidolgozásának?
A kérdés nem a poézis kedvéért, hanem a csellóversenyt keretező két kompozíció
tapasztalatai alapján került az előző bekezdés végére. Oberfrank Géza, a temperamentumáról
ismert, vérbeli operakarmester, energikusan vezényelte a Semiramis-nyitányt.
Humort sem nélkülözve, fürge ritmussal és könnyedén replikáztak egymásnak a
fúvók, hatásosan adagoltak hangvolument és feszültséget a Rossini-crescendók.
A hangverseny legjelentősebb teljesítményét azonban karmester és zenekar egyaránt
a második részt kitöltő Csajkovszkij-opuszban, a 6. (Patetikus) szimfóniában
nyújtotta. Itt valóban kibontakoott a partitúra gazgagsága - mindenekelőtt a
vonós tuttik zendültek meg zamatosan, de a fák és rezek sem sokkal maradtak
el húros kollégáik mögött. Súlyos és széles gesztusok fejezték ki a saroktételek
mély melankóliáját; ezúttal is érvényesült az ötnegyedes álkeringő metrikai
lebegése, és a magába mélyedő lamentoso-finálé előtt igazi csúcspontként fogalmazta
meg Oberfrank Géza az Allegro molto vivace 3. tétel tüzes indulókarakterét.
(December 1. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar)
Sokszor, sokan elmondták és leírták már: a magyar hangversenyélet szinte hagyományosan
idegenkedik a francia barokk repertoártól. Ha ez a megállapítás áll, mit mondjunk
a hazai zenei ízlés és a spanyol 17-18. század kapcsolatáról? Aligha
egyebet: e terület zenei térképünkön fehér folttal jelölhető. Mindenekelőtt
erre gondolva karikáztam be magam számára a hangversenyprogramban azt az estet,
melyen - az Óbudai Társaskör és a Spanyol Királyság Nagykövetségének közös rendezésében
- a REGINA IBERICA együttes lépett fel.
"Ég és föld" - ezzel a címmel jelezte a szórólap, hogy a hangverseny
az ibér (és minden más) régizene két alapvető válfajából, az egyházi és a világi
kompozíciók gyűjtőtégelyéből szemelget, a súlyt a vokális alkotásokra helyezve,
tisztán hangszeres kamarazenét csupán kétszer, pihenőszámul választva. A Regina
Iberica, ha szabad felülnézetből s magabiztosan fogalmazni, középkategóriájú,
utazó régizenészcsoport. Öttagú összeállítása - MIRYAM VINCENT (ének), FRANCISCO
LUENGO (viola da gamba), FERNANDO SÁNCHEZ (barokk fagott), DANIEL CARRANZA (barokk
gitár), LAURA CASANOVA (csemballó) - praktikus, mert mozgékonyságot tesz lehetővé
a szónak mind gyakorlati, mind műfaji értelmében. A tagok tudása és szuggesztivitása,
mint jelezni igyekeztem, korántsem sorolja az együttest a nemzetközi élvonalba,
a produkciók azonban, anélkül, hogy bármiféle elemzésre csábítanának, kellemesen
hallgathatók. Miryam Vincent szopránja átlagos, de kulturáltan képzett hang,
a kvintett fürge balkezű gambása és szép hangú fagottosa a hangszeres kamarazene
élesebb reflektorfényében is megállta a helyét; gitárosuk és csembalistájuk
pedig megbízható kísérőnek bizonyult.
A koncert műsora elsősorban az érett barokk, a 18. század első feléből válogatott.
Nyolc komponista művei kerültek terítékre: sorrendben Garcia, Correte, Soler
(őt egyébként nem a barokk, hanem a klasszikát megelőző átmeneti időszak komponistájaként
tartja számon a zenetörténet), Durón, Benedetto Marcello (nemigen értettem,
hogy utóbbi olasz lévén, hogyan került a spanyol antológiába), Hidalgo, Romeo
és Segueira de Lima alkotásai követték egymást. Többnyire rövid darabok - terjedelmesebbnek
talán csupán egyet nevezhetnénk, Antonio Soler Második lamentációját.
Természetesen nem tudhatom, hogy az együttes mennyire számít a spanyol barokk
hiteles közvetítőjének. Ha azonban jóhiszeműen ilyenként fogadom el, úgy megállapítható,
hogy a művek megszólaltatásán (az általános középszer ellenére is jól kivehetőn)
sajátos kettősség vörös fonala húzódott végig: a visszafogottság és az e mögül
kivillanó-felsejlő emocionalitás együttes hatása - függetlenül attól, hogy egyházi
vagy világi kompozícióról volt szó. A hallottak alapján úgy tetszett, a vokális
szólam hajlékonysága Európának ezen a részén már a barokk idején is nagyobb
volt, mint egyebütt, s ha hihetek Miryam Vincent produkciójának, akkor a vibratót
nem, vagy csak takarékosan alkalmazó "egyenes hangú" éneklés ideálja sem egyértelműen
érvényes az ibér repertoárban. (December 3. - Óbudai Társaskör. Rendező:
az Óbudai Társaskör és a Spanyol Királyság Nagykövetsége)
E rovat hasábjain nemrég - a 85 esztendős Tátrai Vilmost köszöntő hangversenyről
beszámolva - a legidősebb és legfiatalabb muzsikuskorosztályok találkozásának
és együttműködésének hasznáról esett szó. Azon a koncerten, melyről alább igyekszem
összefoglalni a tapasztalataimat, egy másik érdekes jelenségnek lehettünk tanúi:
fiatal működik együtt a még fiatalabbal, ám kettejük életkora között is generációnyi
a különbség. Az új magyar hegedűsnemzedék kiválósága, KELEMEN BARNABÁS (noha
a közönség már két esztendeje hallhatja játékát) a legutóbbi választásokon még
nem járulhatott urnához: 1978 júniusában született - akkortájt, mikor mostani
szonátapartnere, a zongoraművész NAGY PÉTER első jelentősebb sikereit aratta.
A két muzsikus tömör műsorán három alapmű: Mozart 378-as Köchel-jegyzékszámú
B-dúr, Schumann op. 105-ös a-moll és Beethoven op. 47-es A-dúr szonátája szerepelt.
A Mozart-kompozíció nyitótételét derű és levegős hangzás, a hegedű tagolt, rebbenő
könnyedségű játéka határozta meg - a vonós hangszert pedig mintegy körülnyüzsögte-pezsegte
a zongora. Mindjárt e tételben megmutatkozott a két muzsikusnak ama képessége,
mely az alapkarakteren belüli sokszínűséget is feltárja: erre vallottak a lírai
mozzanatok éppúgy, mint a feldolgozási rész szenvedélyes pillanatai. Tetszett,
ahogyan a hegedű az Andantino kezdetén - itteni feladatához híven - háttérbe
húzódva kísért, és élveztem a rondófinálé táncos lendületét.
Nem múló rossz divat a kései Schumann-művek közül még a jelentőseket is az alkotói
invenció elapadásának tüneteiként lesajnálni. Az a-moll szonátát hallgatva örömmel
tapasztaltam, hogy Kelemen Barnabás és Nagy Péter közös olvasata szavak nélkül
is ékesszólóan érvelt a lefokozó ítélet sztereotípiája ellen, s a mű nyilvánvaló
kvalitásai mellett. A nyitótétel megfogalmazásában az érzékeny hangulathullámzás
éppúgy figyelmet keltett, mint a sok vérmes hangsúly; a variációs Andante bensőségesen,
felénk fordulva beszélt, a Presto-fináléban magával ragadott a zenélés energiája
és szenvedélye, a ritmikai történés sűrűsége.
Rendjén való, ha egy hangversenyen a Kreutzer-szonáta a második részben kap
helyet - akkor is, ha az első rész (mint most) évszámokban már elhaladt Beethoven
op. 47-je mellett. És rendjén való az is, ha egyedül áll, nem következik utána
más, csak a taps. Ez a mű olyan kozmikusan teljes és kerek, hogy aligha jó utána
bármit is hallgatni. Kelemen Barnabás - mintha a pályán két évtizedet előre
tekintene - mértéktartóan és filozofikusan formálta meg a legendás tételkezdetet,
melyet szigorú kamarazene-tanárok százszor megállítanak, mielőtt megbékélnének
az eredménnyel. A gyors részben kulcsszerep jutott a sodrás mellett a fojtott
feszültségnek és az éles akcentusoknak. A frazeálás aprólékossága, a mozdulatok
végletekig finom kidolgozása tette értékessé a variációs Andantét. A kritikus
eddigre nagyjából beletörődött, hogy ezen a koncerten csak örvendezhet, hálásan
ámuló civilként - ám a fináléban Kelemen Barnabás végre valami kritizálnivalóval
is megajándékozta. Igen: az indulat ebben a tételben olykor megszaladt; a kidolgozást
és az előadást itt nem a hangverseny egészét uraló kiérleltség és egyensúly
jellemezte. De ha alaposabban meggondoljuk, ez is csak helyeselhető. Jó, hogy
Kelemen Barnabás szabadjára engedte a zárótétel temperamentumát: mikor kavarogjon
a Sturm és feszüljön a Drang, ha nem egy 19 éves művész produkciójában?
(December 8. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Decemberben is folytatódott a 40 éves BARTÓK VONÓSNÉGYES hangversenysorozata.
A jubeliumi estek áramkörét két jellegzetesség teszi zárttá. Az első: KOMLÓS
PÉTER, HARGITAI GÉZA, NÉMETH GÉZA és MEZŐ LÁSZLÓ kvartettje a koncertek egyik
részében rendre megosztja a pódiumot egy-egy kiemelkedő rangú, világjáró magyar
muzsikussal. A második teljesség-igény: a ciklusban nemcsak a kvartettirodalom
törzsét alkotó szerzők - Haydn, Mozart, Beethoven, Bartók - műve kapnak helyet,
de újra és újra felbukkannak ritkaságok is. Ezt a kettős törekvést példázta
az alábbi beszámoló tárgyául szolgáló hangverseny is.
A kritikus szívesen folytatná úgy, hogy a vendégművészek közreműködésével megszólaltatott
ritkaság előtt a koncert első fele ezúttal is a törzsrepertoárból válogatott
- de ha ezt írná, csak félig írna igazat. Kodály 2. vonósnégyese (op. 10.) hiába
képvisel a magyar kamarazenében olyan korszakot, mely fordulatként értékelhető,
mégsem vált a repertoár részévé: csak ritkán szólal meg. A Bartók Vonósnégyes
játéka a műben azt a kettősséget, szintézisteremtő képességet hangsúlyozta,
mely annak legfőbb értéke: a francia századforduló zenéjének hatását és - ezzel
egyidejűleg - a magyar népzene felszínre törését. Ezt jelezte a nyitó Allegro
sötét és sűrű hangzása, érzékeny tagoltsága, expresszív és gesztikus előadásmódja,
de a második tétel, a kétrészes Andante recitativikus indítása és az ezt követő,
táncos lejtésű népzenei tematika friss, ritmikus értelmezése is.
Az első rész második darabjának, Beethoven op. 59/3-as C-dúr (Razumovszkij)
kvartettjének megszólaltatását energia és egyensúly jellemezte. A Bartók Vonósnégyes
olvasata ismét fordulópontot jelzett a zenetörténetben: a sorozat-opuszból (hat
vagy tizenkét, később két, három vagy négy darabot tartalmazó ciklusok gyakorlatából)
az individuális mű komponálásának szokásába való átmenet pillanatát. Ennek megfelelően
jelen volt megfogalmazásukban mindaz, ami összefog - és mindaz, ami szétfeszít:
koherens zengés és pattanásig feszült ritmika, kamarazenei kérdezz-felelek és
archaikus műfaj-előképet újraértelmező, ám itt és most abszolút modern (mert
kamarazenében a szimfonikus hangzásigény elvét megvalósító), sodró kontrapunktika.
Az előadás ismét Komlós Péter és művésztársai sok évtizedes összeszokottságának
és művészi tapasztalatának szép igazolásaként hatott.
Ez a hangverseny a ritkaság megszólaltatását összekapcsolta a vendégművészek
fellépésével: a Bartók Vonósnégyes CSABA PÉTER és FRANKL PÉTER közreműködésével
a Massenet-, majd Franck-tanítvány Ernest Chausson (1855-1899) egy szinte soha
nem hallható opuszát, a hegedűre, zongorára és vonósnégyesre komponált versenyművet
adta elő - virtuózan. Bár Chaussont a lexikonok az impresszionizmus előfutáraként
tartják számon, ez a rendkívül hosszú és igencsak fárasztó alkotása sokkal inkább
posztwagneriánusnak mutatja. A darab legfőbb jellegzetességei: atematikus; fokozást
fokozásba öltve, egy sajátos elíziós formálásmóddal a vég nélküliség érzetét
kelti; rendkívül sűrű, sőt fülledt hangzású. Ez utóbbi körülmény következtében
némelyik hangszer játszanivalója meglehetősen hálátlan: Frankl Péter például
olyan zongoraszólamot adott elő - hősies állóképességgel, makulátlanul -, mely
szinte arra készteti játékosát, hogy háttérteremtő funkcióval, folytonosan "belakjon"
hat oktávot anélkül, hogy saját mondandóval akár csak egyszer is jelentőségteljesen
előtérbe léphetne. Csaba Péter áradó, telt hangon, kifogástalan technikával
játszott, pompásan azonosulva a szólóhegedű dallamainak szenvedélyességével
és virtuozitásával. (December 10. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Bt.)
Új karmestereinek egyike, HAMAR ZSOLT vezényelte az ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR
Mozart-Csajkovszkij-estjét. Az első részben szokásos módon nyitányt és versenyművet
kínáló műsor olyan kompozícióval kezdődött, melyet okkal tekinthetünk interpretációs
csapdának: a Varázsfuvola-nyitány népszerű, technikai kivitelezés szempontjából
nem nehéz mű, a lassú bevezetés fennköltsége és a gyors főrész vitalitása (s
nem utolsó sorban mese-atmoszférája) között feszülő hatásos ellentéttel. Sok
karmester vezényléséből sugárzik az a képzet, mely szerint ezt a művet nemigen
kell előadni, elég hagyni, hogy úgyszólván önmagától kibontakozzék. Hamar
Zsolt és az ÁHZ közös produkciójában elsősorban a körvonalazást éreztem vonzónak:
a nagy egységek formálását, a tempókat, a dinamikai arányok kijelölését. A lassú
részből fájón hiányzott a fúvós harmóniák ünnepélyessége és szakrális atmoszférát
teremtő fénye, a gyors szakasz energiájának hitelét pedig csak egy, a mostaninál
jóval feszesebb és pontosabb vonós összjáték adhatja meg.
Karmester és zenekar egyenletes színvonalon kísérte az est versenyművét: a 466-os
Köchel-jegyzékszámú d-moll koncertet. A szólista, JANDÓ JENŐ mindhárom tételben
felszabadultan és felfokozott kommunikativitással (olykor kifejezetten robbanékonyan)
muzsikált: kezdeményező kedve mindenekelőtt a lélegző frazeálás, a rugalmas
ritmus és a karakter-kontrasztok terén gyümölcsözött. Kevésbé éreztem sikeresnek
ezúttal a hangszerrel kialakított kapcsolatát: billentése sokszor hatott tompának
- mintha vékony, szürke fátyol vonta volna be a zongoraszólamot.
Zenekar és karmester közös munkája szempontjából legeredményesebbnek a műsor
második részében felhangzott Csajkovszkij-mű, a Diótörő-szvit által elénk tárt
eredményt nevezném. Itt valóban éltek és hatottak a színek; sikerült kidomborítani
a szellemesen hangszerelt, effektusokban és apró egyéni jutalomjátékokban bővelkedő
tételsor jellegzetes, hármas műfaji összetettségét - azt a vonását, hogy egyszerre
munkál benne a szimfonikus, a szólisztikus és a kamarazenei gondolkodásmód.
Hamar Zsolt vezénylése szellemes volt és elegáns, zenekara pedig hallható örömmel
játszott a keze alatt. (December 11. - Zeneakadémia. Rendező: Állami Hangversenyzenekar)
A budapesti hangversenyélet letűnt éveit: forró hangulatú, telt házas régi
koncertek emlékét idézte POLGÁR LÁSZLÓ és SCHIFF ANDRÁS közös Scubert-estje.
A két művész a Téli utazást adta elő egy héttel karácsony előtt.
Fajsúlyos élménnyel, tartósnak ígérkező tapasztalattal gazdagította nézőit-hallgatóit
ez a produkció: elgondolkodtatott, előbbre segítve egy nagy művel való ismerkedés
véget nem érő útján - de nem utolsósorban vitára is ingerelt, problémákat is
felvetett.
Kezdjük egy külsőséges részlettel, mely azonban aligha elhanyagolható: a dalciklus
szünet nélkül hangzott el. Ez csak esztétikailag magától értetődő követelmény,
szellemi és vokális állóképesség szempontjából korántsem az. Operaszerzők ritkán
tartják énekeseiket 70 percen át egyfolytában a színpadon, ám ha mégis, úgy
mindenképp hozzásegítik őket egy-egy mélyebb lélegzethetz (a szó fizikai és
átvitt értelmében egyaránt). A Winterreisét azonban gyakorlatilag egyfolytában
kell végigénekelni, leszámítva rövid hangszeres elő- vagy közjátékokat. Az első
szó tehát a köszöneté: az élmény jó alapozása volt, hogy törés nélkül, megszakítatlanul
hallgathattuk végig a huszonnégy dalt.
Ahogyan a nagy művekkel való ismerkedés nem érhet véget, éppúgy befejezhetetlen
a jelentős művészek érlelődésének folyamata. Polgár László már 15 éve, a Ljubimov
rendezte Don Giovanni Leporellójaként vagy a Ferencsik által vezényelt Parsifal
Gurnemanzát megformálva is bizonyságot tett arról, hogy kivételes énekes, pályafutásának
legutóbbi, külföldön töltött éveiben azonban további jelentős fejlődést figyelhet
meg, aki meghallgatja az időről időre hazatérőt. Félrevezető volna ezt a fejlődést
gazdagodásnak nevezni: pontosabb a beszámoló, ha érést említ.
Polgár basszusa az utóbbi években olyanná vált, mint a kiforrott bor: tisztává,
zamatossá és áttetszővé. A vokális és előadói eszközökből nála nem több lett,
inkább kevesebb (ezért sem használnám a gazdagodás szót). Az érett művészet,
mely a tartalmakat és karaktereket nem megmutatja, hanem megéli, ritkábban folyamodik
interpretációs fortélyokhoz (noha nem becsüli le, sőt mindenkinél jobban ismeri
ezeket); stílus vagy előadásmód helyett is inkább személyisége van. Polgár László
közelítésmódját a Winterreise számos dalában az eszköztelenség, a befelé forduló
koncentráltság és az ebből fakadó szuggesztivitás jellemezte. Maga a Schubert-mű
is egyértelmű benttel felel a hol a színpad? kérdésére - de ettől
persze egy előadás még lehet külsőséges. Polgáré egy pillanatig sem volt az;
az ő utazója a lélek tájain járt, azokon jelölte ki az utolsó, szenvedéssel
teli út huszonnégy stációját.
Az EMI nemrég - a Schubert-bicentenárium és saját fennállásának 100. évfordulója
kettős alkalmából - ismét megjelentette Dietrich Fischer-Dieskau és Gerald Moore
1961/62-es felvételeit a három Schubert-sorozatról. Mivel ezeket nem sokkal
Polgár és Schiff koncertje előtt többször is újrahallgattam, sem a hangversenyen
nem kerülhettem el, hogy fel ne figyeljek néhány örömteli rokon vonásra, sem
most nem állhatom meg, hogy e párhuzamokat néhány szóban fel ne vázoljam. Akárcsak
Fischer-Dieskau, Polgár is eredendően a szöveg felől közelít - ez adja éneklésének
beszédszerű közlékenységét, tagoltságát és ritmikus lüktetését. Énekelve beszél
vagy beszélve énekel, ahogy tetszik - mindenesetre tisztán artikulálja a német
verssorokat, olyan magasrendű szövegejtéssel, melyet (s a következő, látszólag
tartózkodó szó magyar énekes esetében alighanem az elképzelhető legnagyobb dicséret:)
illúziókeltőnek nevezhetünk. Szintén Fischer-Dieskau finom műfajértelmezésére
emlékeztet Polgárnál a már említett stációszerűség: az, hogy ő sem erőlteti
a folyamatot, sokkal inkább egymás mellé helyezett állóképekben gondolkodik.
Végül számomra a Fischer-Dieskau-i humanizmus örökségeként értelmeződik az a
mértéktartás, mellyel Polgár óvakodik a végletektől: a romantikus tartalmat
nála is klasszikusan arányos formálás közvetíti; a személyiség, melyet zenei
eszközökkel megformál, tragikus, magányos, halálra szánt, de még az utolsó pillanatban
sem szétesett. Polgár László énekében a korábbi években sokszor jelentkeztek
a disztonálás apró, elszórt, ám az élményt mindenképpen csorbító pillanatai.
Öröm volt hallani, hogy ez a mostani, nemzetközi rangú interpretációs teljesítmény
a technikai kontroll terén is közel került az eszményihez, apróbb elszíneződéseket
csak olykor-olykor mutatva, a tisztasággal is segítve érvényesülni az énekes
orgánumát, mely az évek múltával egyre tartalmasabb, egyre melegebb fényű és
árnyalatokban mind gazdagabb lesz.
Nem véletlen, hogy e beszámoló eddig nem említette Schiff András zongorajátékát,
sőt azt legszívesebben külön produkcióként tárgyalná. A bevezetőben erre utalva
írtam, hogy a hangverseny, miközben fajsúlyos élménnyel gazdagított, vitára
is ingerelt, problémákat is felvetett. Mintha a két muzsikus ez alkalommal nem
egyeztette volna a műről alkotott felfogását: az énekes által képviselt bensőségességnek
és eszköztelenségnek a zongoraművész éppen ellenkezőjét nyújtotta, külsőséges
megnyilvánulások formájában. Mindez egyrészt dallamrészletek, motívumok indokolatlannak
tetsző kiemelésében, másrészt meglepő és erőltetett benyomást keltő akcentusokban
nyilvánult meg, a legsúlyosabb kételyt azonban mégis a zongora szerepkörének
értelmezése ébresztette. Vitathatatlan, hogy - többek közt épp Gerald Moore
felszabadító hatású művészetének gyümölcseként - a zongora már régóta nem "kísérő"
a Schubert-dalokban: inspirálió, hangulatteremtő, együttlélegző társ. De nem
is főszereplő - hangerő, hangzástömeg szempontjából pedig legkevésbé sem az.
Márpedig Schiff játékának ezúttal újra és újra következetesen visszatérő, meghökkentő
eleme éppen az a sajátos dominancia-igény volt, mely időnként a hangerő nyers
felfokozásában nyilvánult meg, s általában véve a kívánatosnál szimfonikusabbra
hangolta a billentyűs partner megmozdulásait, azokkal az énekest néha már-már
elnyomva. Félreértések elkerülése végett: Schiff András, korunk egyik legkiválóbb
zongoraművészeként, most is felsőfokon értékelhető teljesítményt nyújtott. Kételyeim
értelmezésére vonatkoznak, mely nem illeszkedett a Polgáréhoz: az énekes
a művel való kapcsolatának letisztult szakaszában lépett elénk, míg a zongoraművész
Winterreise-előadásmódja "forrásban van", kísérletező átalakulás jeleit mutatja.
(December 17. - Zeneakadémia. Rendező: Maestro Koncertiroda)
|
