Hamarosan hazánkban is vetítik A Baader-Meinhof komplexus címû Uli
Edel-filmet. A két és fél órás mozi a második világháború utáni német történelem
egyik legválságosabb idõszakát mutatja be, amikor is elsõsorban a Vörös Hadsereg
Frakció elnevezésû szélsõbaloldali terrorszervezet hajtott végre rendszeresen
politikai indíttatású merényleteket. Máig nyitott kérdés, hogy kik voltak azok a
harmincas éveikben járó fiatalok, akik a kelet-európaiak számára irigyelt és
vágyott nyugati társadalmat erõszakkal akarták megdönteni.
A nyugat-németországi terrorizmus gyökereinek megértéséhez az 1967-68-as
diákmegmozdulásokig kell visszamennünk az idõben. A második világháború után a
nyugati világban felnövõ nemzedék megcsömörlött a fogyasztói társadalom
ellentmondásaitól, és elutasította szülei gondolkozásmódját, amely elsõsorban
az anyagi javak megszerzésére irányult. A nyugati fiatalok többsége Ho Shi Minh
és Che Guevara forradalmi eszméit tette magáévá, akik marxista alapokon a
rendszerrel szembeni fegyveres harcot is elfogadhatónak tartották. Olyan
filozófusok befolyásolták gondolkozásmódjukat, mint az anarchista Antonio
Gramsci vagy Herbert Marcuse, akik kritikával illették mind a kapitalista, mind
a kommunista államberendezkedést, mint amelyek a vágyak manipulálásával teszik
„egydimenzióssá” és nyomják el az embereket.
A ’60-as évek második felére a másként gondolkodó fiatalok már kõkeményen
bírálták a háború utáni német politikát, kipellengérezve annak visszásságait.
NATO- és kapitalizmusellenes jelszavakat kreáltak, és követelték a rendszer
szociáldemokrata típusú átalakítását. Különösön felerõsödtek a tiltakozások,
amikor az SDP (Német Szociáldemokrata Párt) és a Keresztény Demokrata Unió (CDU)
nagykoalíciót alkotott, és Kurt Georg Kiesinger személyében egy volt náci
párttag lett a kancellár. Az elsõ összecsapások az iráni sah 1967-es nyári
látogatásakor történtek. A berlini Operaház elõtti tüntetés végén egy diák,
Benno Ohnesorg holtan maradt az utcán. Egy rendõr lõtte le. A diáklázadás
folytatódott, és csak egy újabb lövés tudta megállítani. Ekkor azonban az a Rudi
Dutschke maradt holtan, aki a másként gondolkodó német diákok emblematikus
vezetõje volt. Állítólag egy szélsõjobboldali merénylõ golyója végzett vele.
Ezek az események robbantották be a Vörös Hadsereg Frakció (RAF)
megalakulását és akcióinak kezdetét. A RAF két igazán ismert tagja Andreas
Baader és Ulrike Meinhof (kis képünkön) voltak. Andreas Baader 1943-ban
született Münchenben. A középiskolából már korán kicsapták, és rövidesen
bûnözésbõl tartotta el magát. Egyike volt azon kevés RAF-tagnak, akiknek nem
volt diplomájuk. A jogosítványt sem szerezte meg sosem, noha rajongott a
sportkocsikért. 1968 õszén Baader és barátnõje, Gudrun Ensslin tiltakozásul a
fennálló rend ellen bombákat robbantottak két frankfurti bevásárlóközpontban.
Noha nem sokkal ezt követõen Baadert elfogták és elítélték, nem került szigorú
fogságba: a börtönön kívül bõvíthette könyvtárosi ismereteit. Innen szökött meg
Ulrike Meinhof segítségével, ám a szabadító akció során agyonlõttek egy 64 éves
könyvtárost.
Ulrike Meinhof kilenc évvel volt idõsebb Baadernél. Pedagógiát, filozófiát,
szociológiát és germanisztikát tanult az egyetemen. Már tanulmányai alatt részt
vett a szocializmussal kacérkodó egyetemi csoportok munkájában, többek között a
nukleáris rakéták telepítése ellen tiltakoztak. 1959-ben csatlakozott az akkor
már három éve betiltott Német Kommunista Párthoz. A Konkret nevû magazinnál
kezdett dolgozni mint újságíró, majd férjhez ment a lap szerkesztõjéhez, és két
gyermekük született: Regine és Bettina. 1967-tõl azonban külön éltek, mert
Ulrike belevetette magát a fennálló rend elleni tiltakozásba. Miután megismerte
Baadert és Ensslint, felhagyott a munkával, és illegalitásba vonult mint
gerilla. Õ volt az, aki a konkrét cselekedetek mellett kidolgozta a RAF
ideológiáját is, a városi gerilla hadviselést egészen a fennálló rendszer
bukásáig.
Baader kiszabadítását követõen társaival egy jordániai Fatah (Palesztin
Felszabadítási Front, akkori vezetõje Jasszer Arafat) -táborban vettek részt
fegyveres kiképzésen. A film egyik jelenetében látjuk is az arab terroristákat,
ahogyan megbotránkoznak a miniszoknyás német terrorista lányok szabados
viselkedésén. Miután visszatértek Németországba, bombamerényletek és
terrorcselekmények sorát követték el, miközben bankrablásból tartották fenn
magukat. A célpontok elsõsorban politikusok, nagytõkések, amerikai támaszpontok
vagy éppen az Axel Springer székháza voltak.
1972. június 1-jén, hosszú tûzharcot követõen Baadert több társával együtt
elfogták. A börtönben éhségsztrájkba kezdtek, hogy a fogva tartásuk körülményei
ellen tiltakozzanak. Egyikük bele is halt a kísérletbe. Ebben az évben, 1974-ben
az ismert filozófus, Jean Paul Sartre is meglátogatta Baadert a börtönben.
Miután elbeszélgettek, Sartre ezeket a nem túl hízelgõ szavakat jegyezte fel
róla: „Baader teljesen hülye!” A hosszú és nagy érdeklõdéssel kísért per végén a
terroristát életfogytiglani büntetésre ítélték. 1972-ben egyébként Ulrikét is
elfogták, a két évvel késõbb végzõdõ per során nyolc évre ítélték. A viszonylag
enyhe ítélet után másfél évvel egy törölközõre felakasztva találták meg
cellájában. Ensslin szerint „túl gyenge” volt.
1977 õsze mint a terrorizmus fekete hónapjai vonultak be a háború utáni német
történelembe. A RAF tagjainak kiszabadítása érdekében szeptember 5-én a
szabadlábon lévõ társak elrabolták a már említett Hanns Martin Schleyert (aki
egyébként a náci párt és az SS tagja is volt 1945 elõtt). Egy hónappal késõbb a
Lufthansa egyik járatát térítették el, egészen Adenig. Az alkudozások célja a
RAF bebörtönzött tagjainak szabadon bocsátása volt. A német hatóságok ezt
elutasították, mire a túszejtõk agyonlõtték a repülõgép kapitányát. Ezt
követõen már nem volt alku. A kommandósok megrohamozták az akkor már
Mogadishuban álló gépet, lelõtték a négy (egyébként arab) terroristát, és
kiszabadították a túszokat. Ugyanezen a napon, 1977. október 18-án történt meg,
hogy a stuttgarti Stammheim börtönben Baader, Ensslin és Irmgard Möller
felakasztották magukat a cellájukban. Az orvosok egyedül Möllert tudták
megmenteni.
A RAF azonban tovább folytatta tevékenységét, majd 1998-ban feloszlatta önmagát.
Búcsúüzenetük, amelyet a hatóságok is hitelesnek ítéltek, így hangzik: „28 évvel
ezelõtt, 1970. május 14-én a RAF megkezdte felszabadító harcát. Ma véget ért a
projekt. A városi gerillák már a múlté, és a RAF a történelem részévé lett.”