Tömegesen, szervezetten és politikai támogatással követte el a magyar
rendõrség 2006 õszén azokat a jogsértéseket, melyeknek csak a csodával határos
módon nem voltak halálos áldozatai - állította a Heteknek Bodoky Tamás, az
index.hu tényfeltáró újságírója, aki Túlkapások címmel írt könyvet a sértettek
feljelentései nyomán indult bírósági eljárások tapasztalatairól. Mûvét
ároktemetésnek szánta, de - mint mondja - éppen az átpolitizált balliberális
média nem volt kíváncsi az igazságra.
Bodoky Tamás
Fotó: index.hu
Akár a helyszínen tartózkodott az ember, akár a tévében nézte, a 2006-os
utcai zavargások képsorai elsõsorban nem a rendõrök fellépése miatti aggodalmat
erõsítették.
- Amikor az õszödi beszéd nyilvánosságra került, az emberekbõl jogosan tört
fel az indulat, amit aztán kifejezésre is juttattak a Kossuth téren. Nem vitás,
hogy ezt követõen zajlottak törvénytelen zavargások, és távol álljon tõlem, hogy
azokat a szélsõségeseket mentsem, akik megtámadták a rendõröket, vagy akik
barbár módszerekkel adták tudtára a kormánynak nemtetszésüket. De a nagy többség
igenis törvényes jogaival élt, amikor kiment az utcára, és gyakorolta a
gyülekezéshez, valamint a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát. Az én
könyvem arról szól, hogy a rendõrök nemcsak olyanokat fogtak el, vittek be,
kínoztak és aláztak meg, akik törvénytelen eszközökkel tiltakoztak, hanem
olyanokat is, akik törvényesen tették ugyanezt, sõt olyanokat is, akiknek
eszükbe sem jutott tüntetni, csak egyszerûen rosszkor voltak rossz helyen.
Abban a káoszban nem lehetett könnyû megkülönböztetni a békés tüntetõt az
agresszívtõl.
- Nem is akartak disztingválni, a darabszám volt a lényeg. Végigülve
számtalan tárgyalást, az a benyomás alakult ki bennem, hogy azokat fogták el és
verték meg, akiket a legkönnyebb volt. A profi gerillák csuklyában voltak,
gyorsan mozogtak, sûrûn kommunikáltak egymással, a rendõröknek esélyük nem volt
lecsapni rájuk. De például több olyan eset is volt a körúton, hogy a kapualjból
nézték az emberek a történéseket, és amikor odaért hozzájuk a rendõri sorfal,
akkor szépen bementek a házba. Na most, ezekre nem egyszer, nem kétszer rátörték
a kaput, és a saját bérházuk udvarából gyûjtötték be õket.
És ezek az õrizetbe vételek szükségképpen együtt jártak úgynevezett rendõri
túlkapásokkal is?
- 2006. szeptember 18-21. között, illetve október 23-án a város különbözõ
pontjain több száz esetben kirívóan brutális dolgok történtek. Elsõként arról
írtam egy cikket, hogy szeptember 21-én hajnalban a kõbányai kapitányság
aulájában megbilincselve ülõ õrizetesekre rátört az egyik bevetésrõl visszatérõ
rohamcsapat, és összeverték a védekezésre képtelen embereket. Volt ott egy perui
fiú, aki hazai viszonyaink között inkább cigánynak néz ki, neki betörték az
orrát. A cikk után rengeteg olvasói levelet kaptam, és mindenki hasonló
történeteket mesélt el.
Október 23-án egy Fábián Gábor nevû idõsebb férfi például már nem tudott
bemenekülni egy gyorsétterem bejáratán a Deák tér felõl közeledõ rendõri sorfal
elõl, de a kirakathoz lapulva igyekezett tudomásukra hozni, hogy nem harcolni
ragadt az utcán. A bezárt étterembõl belülrõl felvette valaki a mobilja
videójával, ahogyan öt rendõr ráveti magát és ledarálja. Az õrizetbe vétel során
eltört az ujja és a szárkapocscsontja. A bírósági szakaszban azt a rendõrt
vádolták meg, aki a jegyzõkönyv szerint a bilincselést végrehajtotta, és elsõ
fokon el is ítélték, de másodfokon közölte, hogy a parancsnoka volt a tettes, és
nem a bilincselés közben történt a sérülés, hanem miután már harcképtelenné
tették. A felettese egyszerûen odalépett a földön fekvõ emberhez, és kitekerte
az ujját. A dolog pikantériáját növeli, hogy egy ettõl független esetben szintén
ez a parancsnok bizonyította alkalmatlanságát. A Fidesz-nagygyûlés után a
tüntetõk egy csoportja beszaladt a Blaha sörözõbe, és elvegyült a már ott
tartózkodó vendégek között. Amikor a rendõrök odaértek, egy részük a bejáratnál
maradt és kettõs sorfalban egymással szemben felállt, a többiek pedig egyenként
kihajították a vendégeket az ajtón. A menekülõket a sorfal kegyetlenül
végiggumibotozta, függetlenül attól, hogy tüntetõk voltak-e vagy sem. Az egyik
vendég azért tett feljelentést, mert 1-2 méterrõl gumilövedékkel hátba lõtték. A
tárgyaláson derült ki, hogy ezt az akciót ugyanaz a V. László õrnagy vezényelte,
aki Fábián Gábor ujját eltörte. Õk az ORFK Rendészeti Biztonsági Szolgálatának (Rebisz)
antiterrorista csoportja, akiket szerintem nem is lett volna szabad civilekre
engedni.
Említette a gumilövedéket. Az összecsapások után parlamenti bizottságok és
más szakmai szervek is tárgyalták az alkalmazhatóságát. Miért irányult ekkora
figyelem erre az eszközre?
- Az õszi események során 14 esetben volt szem- vagy szemkörnyéki lövés,
abból négy maradandó, vagyis négy szemkilövésrõl beszélünk. Két embert név
szerint is ismerek, akit az egyik szemére egész életére gumilövedékkel tettek
vakká. Egyiküket Nagy Lászlónak hívják, neki a szájpadlásán keresztül kellett
kiszedni a lövedéket a szemüregébõl. A Társaság a Szabadságjogokért elnevezésû
jogvédõ szervezetnek is volt egy védence, aki fehér zsebkendõt lobogtatva
menekült, és eközben ötször lõtték hátba, valamennyi találattal 8 napon túl
gyógyuló sebesülést okozva. A szakértõi vizsgálat kiderítette, hogy a rendõrök
több ponton is megsértették az elõírásokat: sokkal nagyobb energiájú patront
használtak, mint amilyenre engedélyük volt; azzal az elõírt 15 méternél
közelebbi célpontra lõttek; és a lábak szintje helyett sokszor fejmagasságban
célozták meg a tüntetõket.
Nem hivatalosan hallottam egy ilyen bevetésen részt vevõ rendõrtõl, hogy október
23-án eleinte parancsra lehetett csak elsütni a fegyvert, de amikor elszabadult
a pokol, már szabad kezet kaptak a puskások. A Rebisz mesterlövészei állítólag
azon versenyeztek egymással, hogy kinek lesz több találata. Kiszámolhatja, hogy
ha a gyõztes 340 találatot ért el, akkor az aznapra kivezényelt több tucat
mesterlövész összesen hány embernek okozott sérülést gumilövedékkel.
Fotó: Vörös Szilárd
Összesen hány feljelentés jutott bírósági szakaszba?
- A több mint 200 feljelentésbõl kevesebb mint 20 százalékban történt
vádemelés. Szerény becslések szerint is legalább annyi esetben nem keresték meg
a hatóságokat a sértettek, mint ahányszor igen. Olyanról is tudok, aki bement a
rendõrorvoshoz, és inkább azt hazudta, hogy elesett a lépcsõn, nehogy õ húzza a
rövidebbet. Sajnos hazánkban fõleg az egyszerû emberek nincsenek tisztában a
jogaikkal, és félnek még mindig a rendõröktõl. De hát eleve abszurd, hogy
nagyfokú bátorságra van szüksége annak a sértettnek, aki névvel és arccal
rendõröket merészel megvádolni. A kõbányai ügyben azonban még õket is
megpróbálta megfélemlíteni a bíróság folyosóján egy ember, aki a rendõrökkel
érkezett. Felvettük, ahogy a hamis tanúzás következményeivel fenyegeti meg õket,
ha nem állnak le, és még azt is elárulja, hogy õ tudja, kik a tettesek, de
semmiképpen sem azok a rendõrök, akiket a fiúk vádolnak. Mint kiderült, õ volt a
kerületi ügyész akkoriban, de fél év múlva már mint dr. Varga Gergely, a
fõvárosi fõügyészség szóvivõje jelent meg újra a nyilvánosság elõtt. Azonnal
elõszedtük a felvételt, ami a szóvivõségébe került, bár azóta is ügyészként
dolgozik.
Miért csak ilyen kevés esetben voltak bizonyíthatóak a rendõri visszaélések?
- Az ügyészség elég alaposan nyomozott, csak hát gyakorlatilag a
lehetetlenre vállalkoztak. Ha be is tudtak azonosítani tíz ugyanolyan maszkot
viselõ rendõrt, akik egy adott helyen teljesítettek szolgálatot, megállt a
tudomány, mert a sértett nem látta az arcukat, õk pedig tagadtak mindent, így
lehetetlen volt a konkrét elkövetõ ellen vádat emelni. Mondjuk akkor is
tagadtak, ha a sértett látta az arcukat, és a bíróságon is a szemükbe mondta,
hogy „te ütöttél meg engem”, vagy „te törted el az orrom”. Az egyik orrtörõ
fõtörzsõrmestert Bárándy György védte, aki arra építette fel a védelmet, hogy
a tanúk jóhiszemûek ugyan, de rosszul emlékeznek. Hiszen már a móri
gyilkosságnál is beigazolódott, hogy a tanúk azt mondták elkövetõnek, aki ott
sem volt. A bíróság elsõ fokon felmentette a rendõrt.
A tárgyalásokon a rendõrök nem tanúsítottak megbánást? Esetleg nem fejezték
ki, hogy sokat tanultak a történtekbõl, és a jövõben újragondolják a
tömegoszlatási stratégiájukat?
- A tárgyalótermekben a legsötétebb cinizmust tapasztaltam a részükrõl.
Akkor is tagadtak, amikor teljesen nyilvánvaló volt a tényállás. Alibiztek
egymásnak, a parancsnokok sem emlékeztek semmire, profi módon összezavarták a
bírót az idõpontokkal. Pontosan tudták, mit kell mondani ahhoz, hogy ne lehessen
elítélni a kollégát. A Helsinki bizottság a rendszerváltás óta foglalkozik
rendõri túlkapásos ügyekkel, és beszámolójuk szerint még egyszer sem fordult elõ
a praxisukban, hogy a rendõrök egymás ellen vallottak volna. Akkor is
összezárnak, ha tudják, hogy hibáztak, és védik a mundér becsületét. Ez történt
a 2006-os õszi események után is.
Ha nincsenek elkövetõk, akkor ki fogja kárpótolni a maradandó sérülést
szenvedett áldozatokat?
- Mivel a szemkilövéseknél nem sikerült egyetlen puskást sem beazonosítani a
nyomozások során, a bíróság megállapítja, hogy a rendõrség mint jogi személy
felelõs a gumilövedék által okozott sérülésekért. A sértetteknek megítélt
kártérítést így tulajdonképpen a magyar adófizetõk állják. És nem titok, hogy
százmilliós nagyságrendû összegrõl van szó.
Akadt azonban üdítõ kivétel. Az egyik tárgyalás után odajött hozzám egy rendõr,
akinek azt kellett tanúsítania, hogy a korábban már említett perui fiúnak nem
volt még eltörve az orra, amikor a kõbányai kapitányságra kísérte. Elkezdte
szorongatni az egyik sértett kezét a dohányzóban, és elmondta, mennyire
szégyelli magát, hogy 2006 õszén a politika eszköze lett a rendõrség. Úgyhogy
leszerelt és visszament körzeti megbízottnak a falujába.
Ön szerint milyen mértékben felelõs a politika az akkor kialakult és azóta is
tartó polgárháborús hangulatért?
- A köztévé ostrománál lehet a legjobban tetten érni, hogy a politika
közvetlenül beleszólt az események alakulásába. Ott voltak a jól képzett
rebiszesek a szomszéd utcákban, de nem õket, hanem a vidéki kis rendõrökbõl,
rendõrnõkbõl álló Baranya századot vezényelték a dühöngõ futballhuligánok elé.
Olyan is volt közöttük, akiknek életében akkor volt elõször rohamsisak a fején.
Esélytelenek voltak a brutális drukkerekkel szemben. Róluk amúgy egyre több,
egymástól független forrásból hallom, hogy nem forradalmi hevület dagasztotta a
keblüket, hanem konkrét pénzek cseréltek gazdát a helyszínen az izgalmi szint
fenntartásáért. Volt olyan is, hogy a tárgyalóterembõl kifelé jövet elkaptam az
egyik rebiszest, és rákérdeztem a tévéostromra. Mivel õk a stadionbalhéknak
köszönhetõen névrõl ismerik a szurkolókat, elkezdte sorolni, hogy kik azok, akik
nejlonzacskóban kaptak pénzt a balhéért.
Bizonyítékokkal is alá tudja támasztani állításait?
- Sajnos nem. Mindenki csak magnón kívül mondja el, ha már levettem az aksit
a telefonomról. Továbbá biztosítanak, hogy bármit kiszivárogtatok, letagadják
még azt is, hogy valaha találkoztunk. De az eseményeket figyelve egyértelmû
számomra, hogy a politika adja a lovat a szélsõséges megnyilvánulások alá. A
rendõrség már régen fel tudta volna számolni az utcai gerillacsapatokat, ha ez
érdekében állna a hatalomnak. Ám ennek épp az ellenkezõje történik: zajlik az
utcaszínház, és bármikor hivatkozni lehet az iszonyatos fasisztaveszélyre.
Azt még nem sikerült kibogoznom, hogy ezekben a konspirációs játékokban mennyire
voltak benne a jobb- és baloldali pártok. Sokan meg vannak róla gyõzõdve, hogy a
titkosszolgálat keverte a kártyákat, de beszéltem olyan rendõrrel is, aki
szerint Orbánék uszították a vandálokat. Éppen ezért õ nem is tett különbséget a
fideszes nagygyûlésen csápoló nagymama és a megemlékezõk tömegében elvegyült
városi gerillák között. Azért lihegett bosszúért október 23-án, mert úgy érezte,
hogy a - szavaival élve - „szemét orbánista nemzeti radikális söpredék”
megalázta õket a tévénél.
Ilyenkor szokás politikai rendõrségről beszélni.
- Nem politikai rendõrség, csak kiszolgáltatott a hatalomnak. Már Bárándy
György is azt mondta az egyik tárgyaláson, hogy a rendõrségnek a mindenkori
hatalmat kell kiszolgálnia, a rendõrség kvázi a kormány ökle, ezért nem
hibáztathatjuk a parancsot teljesítõ rohamosztagosokat. Ez persze nem igaz, és
ezzel a szöveggel már Nürnbergben sem lehetett pert nyerni. Azt gondolom, hogy
ha más lenne hatalmon, és ellene tüntetnének ilyen vehemenciával, akkor az õ
utasítására is szétverték volna a tömeget a rendõrök. Egyszerûen a politika
játékszere lett a rendõrség. A könyvemben azért takartuk ki az intézkedõ
rendõrök arcát, mert elsõsorban nem õket tartom felelõsnek azért, ami 2006 õszén
történt, hanem a parancsnokaikat és a politikai megrendelõiket, a jelenlegi
hatalmat.
A híradásokat figyelve a sajtó is erõteljesen küzd a pártatlanság
követelményével.
- Azért, mert teljesen át van politizálva, és ezáltal ketté van szakítva,
ahogy Révész Máriusz fogalmazott a könyvbemutatómon, két párhuzamos
médiavalóságban élünk, vagy ahogy Schiffer András írja a könyvem utószavában,
kétoldali kettõs mérce érvényesül. A könyvemet éppen emiatt ároktemetésnek
szántam, egy olyan emberi jogi liberális nézõpontból kívántam narratívát adni,
amely tárgyszerû, pontos és ugyanakkor mindkét oldalnak elfogadható. De sajnos
nem sikerült, mert a baloldal és a baloldali liberális média még ebben a steril
formában sem hajlandó szembenézni az igazsággal.