Hetek XII. évfolyam, 42. szám, 2008. október 17.

Amikor 1978-ban napvilágot látott Edward Said palesztin irodalomtudós azóta magyarul is olvasható munkája, az Orientalizmus, Said nemcsak az 1968 óta tartó tudományos paradigmaváltásnak adott nagy lendületet, hanem képletesen szólva, súlyos követ adott az intifáda harcosainak kezébe is. A Columbia Egyetem azóta elhunyt keresztény professzora késõbb - ha szimbolikusan is - valóban követ ragadott a 2000-ben kezdõdött második intifáda idején, mégis az 1978-ban feldobott kõ sokkal veszélyesebbnek bizonyult, mint a két intifáda összes eldobott köve.

Said és követõi ugyanis tudományos harctéren indítottak háborút elõször a nyugati Közel-Kelet-tudomány, majd napjainkban a szentföldi régészet ellen. Így az Izrael-ellenes harc új frontja két oldalról is veszélyt jelent: tudományos, azaz objektív szintre emeli a cionizmus és Izrael létjogosultsága elleni harcot, és a sine ira et studio (harag és részrehajlás nélkül) tudományos bástyája mögül legitim módon nyilvánítja mítosszá a zsidó királyság ókori létét.
Az Orientalizmus lapjain Said arra a megállapításra jut, hogy a közel- és a távol-keleti kultúrákkal foglalkozó nyugati orientalisztika tudománya az imperialista-gyarmatosító nyugati hatalmaknak a keleti kultúrák iránti lenézõ attitûdjét emeli tudományos rangra, azzal a céllal, hogy a nyugati országok gyarmatosító törekvéseit elõsegítse, és torz képet alakítson ki Nyugaton a Távol- és Közel-Keletrõl. Said ebbõl a szempontból vizsgálta a nyugati irodalom Kelettel foglalkozó alkotóit és alkotásait - többek között Goethe, Flaubert, Kipling mûveit - is. Elmélete komoly karriert futott be nyugati értelmiségi körökben, amelynek politikai gondolkodásmódját is befolyásolta. Ennek oka alighanem az érintett országok múltjában keresendõ, amelyek a hatvanas évektõl kezdõdõen igyekeznek feldolgozni gyarmatosító múltjukat. Az elméletnek már megszületésekor akadtak bírálói - George P. Landow professzor például azt kifogásolta, hogy Said egyoldalúan kritizálja a Nyugatot a Keletrõl kialakított kép miatt, miközben nem vesz tudomást arról, hogy a keleti kultúrák ugyanilyen felsõbbrendûséggel tekintenek Európára vagy az Egyesült Államokra. A Princeton Egyetem professor emeritusa és a Közel-Kelet-tudományok kiemelkedõ kutatója, Bernard Lewis különbözõ könyveiben (Islam and the West / Az iszlám és a Nyugat; Islam - La guerra e la speranza - Intervista a Bernard Lewis/ Iszlám: A háború és a béke - interjú Bernard Lewisszal) pedig arra mutatott rá, hogy az elsõ iszlám, arab és perzsa tanszékek Európában a 16-17. században alakultak, akkor, amikor a török birodalom hódító lendülete töretlennek tûnt, ezért a nyugati értelmiséget a félelem és a megismerés vágya hajtotta. Azonban különbözõ politikai és ideológiai okok miatt csak az utóbbi években kezdték komolyabb kritika alá vetni Said munkáját. Többek között az Avishai Margalit és Ian Buruma szerzõpáros, akik arab, perzsa, kínai és japán források alapján mutatják be az említett kultúrák felsõbbrendûségi és gyarmatosító tendenciáit a Nyugattal és más kultúrákkal szemben (Occidentalism - the West in the Eyes of its Enemies / „Nyugatizmus” - A Nyugat annak ellenségei szemében). Magyar szempontból különösen érdekes, hogy Said elegánsan kikerüli vagy delegitimizálja azokat a tudósokat, akiknek hazája soha nem volt gyarmattartó hatalom, ezért aligha vádolhatóak azzal, hogy országuk gyarmatosító törekvéseit kívánnák igazolni. Így az orientalisztika magyar úttörõinek, Goldziher Ignácnak, Vámbéry Árminnak és Rusztemnek saidi megítélése magyar szemszögbõl hangsúlyosan érdekes lehet.

Közben azonban az orientalizmus a nyugati akadémiai értelmiség köreiben egyre inkább elfogadottá vált, mondhatjuk, hogy dogmává merevedett. Így megtörtént az, ami valaha elképzelhetetlennek tûnt: a világ egyik legprominensebb felsõoktatási intézményében, a Columbia Egyetemen Nadia Abu El-Haj kulturális antropológus, Said tanítványa egyetemi állásának véglegesítéséhez egy olyan munkáját nyújtotta be, amely az izraeli régészetet mint az izraeli megszállás és elnyomás tudományos legitimizációját mutatja be. Tatár György az Élet és Irodalom hasábjain elemezte Abu El-Haj álláspontját, és annak saidi hátterét (Archeologizmus, 2007. július 20.), amelyben többek között idézi a kutató tézisét is. Ennek lényege, hogy az izraeli régészet célja és feladata merõben politikai és társadalmi cél, a nemzeti identitás és egy mítosz megteremtése. A cél érdekében az izraeli régészek meghamisítják, vagy legalábbis félreértelmezik a leleteket. A mítosz Abu El-Haj olvasatában az a történelmi tény, hogy létezett folyamatos zsidó jelenlét és egy zsidó államiság a Szentföldön. Abu El-Haj állítása, hogy az ókori zsidó államiság mítosz lenne, nemcsak a történelmi tényeket - vagy éppen a zsidó, a keresztény teológiát - ássa alá, hanem ezzel beteljesíti politikai küldetését is: aláássa Izrael állam legitimitását. Amennyiben nem létezett zsidó királyság, akkor Izrael Államnak nincsen történelmi joga sem Jeruzsálemre, sem a Szentföldre. Pontosan ez az az elmélet, amit a 2000 nyarán, a Camp David-i tárgyalásokon Jasszer Arafat ismételgetett, és ez az az elmélet, ami már harminc-negyven évvel ezelõtt is létezett az arab történetírásban. A posztmodern attitűd és Said munkássága teremtette meg a feltételeket ahhoz, hogy a tudományos paradigma megváltozzon, és az ilyen elméletek mint komoly, tudományos tézisek legalább a vita szintjén bekerüljenek az akadémiai köztudatba.
Bernard Lewis, Semites and Antisemites (Szemiták és antiszemiták) címû könyvében, amely elõször 1986-ban látott napvilágot, már megemlíti azokat az arab történészeket, akik szerint ugyan valóban létezett izraeli királyság, de az ókori izraeliták valójában arabok voltak, és semmi közük nincs a mai zsidókhoz, a mai izraeliekhez, akik zsidó hitre tért kazárok. Lewis ezeket az elméleteket még érdekességként említi, mint olyan teóriákat, amelyeket a tudományos világ mosolyogva fogad. A tudomány természetesen nem a kõbe vésett hittételek vitája, és nyilvánvaló, hogy a különféle iskoláknak nemcsak joguk, de kötelességük megvizsgálni egy-egy lelet hitelességét és vitatni annak értelmezését. Az is elképzelhetõ, hogy hívõ és ateista tudósok homlokegyenest másként értelmezzenek egy leletet, és annak jelentõségét. Azt azonban elég nehéz elképzelni, hogy egy teljes akadémiai értelmiség képes legyen negligálni az elmúlt kétszáz év felfedezéseit, és kétségbe vonja az ókori zsidó királyság létét, és az akkori, illetve a mai zsidóság közötti egyértelmû kapcsolatot, amely az ókortól kezdve végigkövethetõ a történelmi források segítségével. Különösen meghökkentõ, hogy miközben a régészek túlnyomó többsége szakmai alapon cáfolja Abu El-Haj elméletét, a véleményformáló akadémiai értelmiségiek figyelmen kívül hagyják nemcsak az izraeli régészek cáfolatait, de minden olyan archeológus tudományos eredményét - beleértve a közel-keleti régészet olyan kiemelkedõ szaktekintélyeit, mint Kathleen Kenyon, W. F. Albright - akik ásatásaikon a zsidó jelenlét markáns leletanyagát tárták fel. A támadások célpontjában ugyanis elsõsorban Izrael és Izrael Állam legitimitása áll, ám mint annyiszor, ezen keresztül célkeresztbe került a nyugati tudomány és értékrendszer is, pontosan az a világkép, amely a nyugati demokrácia megszületését és mûködését lehetõvé tette és teszi. Az izraeli régészet eredményeit ugyanis brit, amerikai és francia archeológusok alapozták meg, közülük nem egy a 19. században, akiket így elég merész dolog cionista szimpátiával vádolni.
Abu El-Haj követõi politikai-ideológiai alapon figyelmen kívül hagyják az archeológia szakmai eredményeit, és helyette egy kulturális antropológus nem szakmai, hanem ideológiai narratíváját veszik át, miközben meg sem próbálják a semlegesség látszatát kelteni. Csak az izraeli régészet eredményeit kérdõjelezik meg, holott bírálatuk akkor lehetne legitim, ha a módszertant kritizálnák, és ezzel együtt az archeológia más területein elért eredményeket is. Természetesen ez nem történhet meg anélkül, hogy ne tegyék magukat nevetségessé. Képzeljük el, hogy ennek következtében francia és német kulturális antropológusok és szociológusok elvetnék a római régészet eredményeit, és azt állítanák, hogy soha nem is létezett római köztársaság, a Forum Romanumot nem rómaiak, hanem gall és germán törzsek építették, és így kívánnák kétségbe vonni az Olasz Köztársaság létjogosultságát. Mindez arra világít rá, hogy a történet nem a régészet tudományos módszereirõl és annak az izraeli régészetben elért eredményeirõl szól, hanem csakis aktuálpolitikáról. A balliberális értelmiség - mint gyakran - most is a kabátot varrja a gombhoz.
Ahogyan Tatár György is rámutat, az archeológia szempontjai nem igazán érdeklik az érintett társadalomtudósokat. A balliberális közeg ideológiai alapok felõl közelíti meg a kérdést, és a saidi elmélet megfelelõ fegyvert ad a kezébe, hogy - ebben az esetben - az anticionizmust (ál)tudományosan, bár az ideológiának megfelelõ, és nekik legitim módon fejezze ki. Ahogyan az úgynevezett posztcionista izraeli történelemírók - Benny Morris, Ilan Pappe - tudománytalan módszerei felett szemet hunytak a cél érdekében, úgy a születendõ posztcionista régészet - amely egyelõre az archeológiát magát még csak egy-két esetben érte el - tudományosságát sem fogják hiányolni. Izraeli régészek évek óta figyelmeztetik a tudományos közvéleményt, hogy a Vakf, az iszlám vallási hatóság felügyelete alatt álló jeruzsálemi Templomhegy belsejében szisztematikusan pusztítanak minden olyan leletet, amely a salamoni és a heródesi templomra, vagy más, a hegyhez fûzõdő zsidó emlékekre utal. Dr. Eliat Mazar, az egyik vezetõ jeruzsálemi régész maga is többször figyelmeztetett ezekre a veszélyekre, de ezek a figyelmeztetések süket fülekre találnak, holott a Vakf által irányított munkálatok, a hegy belsejében felépített harmadik mecset és egy 2003-as földrengés teljesen aláásták a Templomhegy statikai alapjait. A hegy a mecsetekkel együtt bármikor beomolhat és ennek világpolitikai következményei beláthatatlanok. Ennek ellenére, még Jeruzsálem történetének, kultúrájának olyan szerelmesei is, mint Simon Goldhill vagy Amos Elon, akik számára a zsidó múlt megkérdõjelezhetetlen, kimondva-kimondatlanul izraeli hisztiként tekintenek ezekre a figyelmeztetésekre. Pedig a tények - a Templomhegy belsejében végzett munkálatok - és az akadémiai életben terjedõ új áltudományos paradigma túlságosan összecsengenek ahhoz, hogy egyértelmû legyen: az Izrael-ellenes propaganda új frontot nyitott. És ami ennek valószínû következménye: a Szentföld és Jeruzsálem zsidótlanítása a keresztény Jeruzsálem legitimitását is megrengetheti.