Németh Sándor
A szukkót és a Messiás

A szukkót („sátrak”) az Úr ünnepeinek sorában az utolsó nagy ünnep, melynek történelmi, természeti vonatkozásai a jelenlegi világkorszakot lezáró prófétai eseményekre utalnak. Történelmi, nemzeti jelentése az Egyiptomból történt kivonulással függ össze: „Sátorban lakattam Izrael fiait, amikor kihoztam õket Egyiptom földérõl” (3Móz 23:43); tehát arra a történelmi idõszakra emlékezteti közel 3500 év óta a zsidóságot, amikor is az Úr dicsõsége éjjel tûzlánggal, nappal pedig felhõben volt jelen a pusztában Isten népe között.

A szukkót természeti jelentése pedig az aratás, betakarítás befejezõdésére mutat. Az aratás tavasszal, az elsõ zsenge ünnepén vette kezdetét Izraelben, és az õszi ünnepek alatt fejezõdött be: „És az aratás ünnepét, munkád zsengéjét, amelyet elvetettél a mezõn; és a takarodás [betakarítás] ünnepét az esztendõ végén, mikor termésedet betakarítod a mezõrõl.” (2Móz 23:16) Mózes rendelete folyamatában határozta meg a betakarítás, aratás ünnepének értelmét. Ez a természeti folyamat a vetéssel kezdõdött, és a betakarítással érte el tetõpontját, amikor is az emberek megismerhették munkájuk eredményeit, az éppen Istentõl kapott anyagi természetű áldásokat, és ezekért hálával, örömmel, ujjongással mutatták be hét napon keresztül az ószövetségi papság által az élõ Istennek az elõírt áldozatokat.
Már a Jézus Krisztus elõtti századokban e bibliai ünnephez kapcsolódott a vízáldozat és a Templom kivilágításának a ceremóniája. A sátrak ünnepének minden reggelén vízáldozatot mutattak be az Úrnak. A fõpap Siloám tavából merített vizet, majd népes kísérettel felhozta a Templomba, hogy ott az Úr elõtt kiöntse. A szertartást esõért való imaként is értelmezték, de jelképszerûen a Messiás eljövetelére is utalt, amikor is Isten népe „örömmel merít vizet a szabadító kútfejébõl” (Ézs 12:3). A vízmerítés szimbóluma a Szentlélek kiöntetésére vonatkozott, amit a Messiás ad majd Izraelnek. A víz kiöntésének ceremóniájára reggelenként került sor; esténként pedig az ünnepléshez a Templomot látványosan kivilágították a Szentély udvarában elhelyezett négy, hatalmas méretû menóra által. A telihold világosságában és a Templom fényárjában Izrael fiai egész éjjel igazi örömmel ünnepeltek, a vének táncoltak, a léviták pedig zsoltárokat énekeltek.
A sátrak ünnepének hetedik napján került sor a Hosánná Rábbá („nagy segítségül hívás”) ceremóniára, amikor a papok hétszer járták körbe az oltárt, és elénekelték a 118-as zsoltárt, a Nagy Hozsannát. Ezen a napon tetõpontra jutott a jövõ évi esõ várása, és a messianisztikus várakozás is. A Nagy Hozsanna az utolsó idõpont, amikor még az Isten által kimért ítéletet vissza lehet fordítani. Mózes az ünnepléssel kapcsolatban azt is elõírta, hogy az Úr elõtti, hét napon át zajló örvendezés bizonyos fák ágaival való integetéssel is történjen (etrog gyümölcsével, datolyapálma, mirtusz, fûzfa ágaival).
A középkorban fejlõdött ki a Szimchát Tóra ünnepe, amelyre Izraelben a nyolcadik napon kerül sor, amikor is minden jelenlevõ lehetõséget kap, hogy pulpitusról igét olvasson fel a Tórából; valamint ezen a napon a Tórát magasra emelve körbeviszik a zsinagógákban.
A sátrak ünnepének kimondatlanul is a Messiás a láthatatlan fõszereplõje. Az Õ személye kapcsolja egybe Izrael múltját, jelenét és jövõjét. Ez a szellemi egység a kinyilatkoztatás történetén alapul, és a Messiás látható epifániájával éri el a tetõpontját - de még ez sem jelenti az ünnep prófétai jelentéstartalmának teljes és végsõ beteljesedését, ezért is a sátrak ünnepének a messiási korszakban egyetemes érvényessége lesz: az egész világ egyetlen kötelezõ ünnepe lesz, amikor a nemzetek Jeruzsálemben a Messiás elõtt kifejezik az élõ Isten iránti tiszteletüket és hálájukat. János evangéliumának beszámolója szerint Jézus, akirõl az apostolok már tudták, hogy Õ a próféták által megígért Messiás, titokban szukkótkor Jeruzsálembe ment. A fõpapokat, farizeusokat azért nyugtalanította jelenléte a városban, mert a Názáretit sokan Messiásnak vagy igaz prófétának tartották - vagyis az ünnep fõszereplõjének. Eredetileg szukkótkor adták ki Jézus ellen a letartóztatási parancsot, de az ezzel megbízott emberek ekkor még nem tudták ezt végrehajtani, elsõsorban Jézus népszerûsége miatt. A János evangéliumának 7-9. fejezeteiben található részeket a sátrak ünnepének ceremóniájával és jelentéstartalmával hasznos egybevetni, mert így sokkal világosabb lesz az olvasó elõtt, hogy Jézus miért beszélt például a világ világosságáról vagy az élõ vizek folyamairól; illetve miért szerepel ezekben a fejezetekben a házasságtörésen ért asszonynak és a vakon született ember meggyógyításának a története. Jézust ellenségei nagyon kemény vádakkal támadták, hogy tekintélyét az ünneplõ tömeg elõtt lerombolják, a Názáreti azonban visszautasította a személyével, tevékenységével szembeni alaptalan vádakat, és leleplezte ellenségeinek valódi természetét, szándékait, az „embergyilkossal”, „a hazugság atyjával” való kapcsolatukat. Egyértelmûvé tette elõttük, hogy a tartalmukból kiüresedett vallási ceremóniák nem képesek az embert felszabadítani a bûnbõl és a démonizáltságból, mert az igazság tesz szabaddá; s mivel az igazságot e világ gyûlölte, elutasította, ezért Jézus a szukkót Isten ítéletére való vonatkozását hangsúlyozta: „Ítélet végett jöttem én a világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakok legyenek.” (Jn 9:39)
Sajnos Jézus Krisztus földi szolgálatának éveiben többen voltak a „látók”, akiknek nem volt szükségük orvosra, mint a „vakok”, akik megmosakodtak Siloám tavában. Jézus szukkótkor és utána is egyre többször beszélt az embereknek, tanítványainak arról, hogy e világból elmegy az Atyához, és a személyét elutasítók számára nincs bûnbocsánat, hanem Isten ítélete marad életükön: „Én elmegyek, és kerestek majd engem, és a ti bûneitekben fogtok meghalni: ahová én megyek, ti nem mehettek oda.” (Jn 8:21) Ellenségei azonban cinikusan kigúnyolták emiatt és ehhez hasonló szukkóti kijelentései miatt, és azt mondták neki: „Te szamaritánus vagy, és démon van benned.” (Jn 8:48)
János apostol azért is írta le részletesen a Jézussal a sátrak ünnepén történt dolgokat, hogy hangsúlyozza: a Názáreti ugyan a Messiás, de elsõ eljövetelekor nem valósulhatott meg a szukkót prófétai jelentéstartalma, mert Jézus még nem dicsõíttetett meg, ez pedig elõfeltétele az ünnep beteljesedésének. Az apostolok tisztában voltak azzal, különösen pünkösd után, hogy Izrael helyreállítására csak a Nagy Szám­ûzetés után, a nemzetek evangelizálására adott krisztusi küldetés teljesítése végén kerülhet sor.
Ez a zsidó-õskeresztény várakozás késõbb Alexandriai Kelemen, Órigenész, majd Augustinus munkásságának következtében fokozatosan hamis, szektás eszkatológiává mi­nõsült át a keresztény világban. A bibliai próféciák értelmezésében az allegorista magyarázat lett a domináns, amely összemosta Izraelt és az Egyházat: az Ekklésziát mint Izrael helyét véglegesen elfoglaló gyülekezetet állította a középpontba. Nem számolt Izrael nemzeti megtérésével, az Újszövetségbe való felvételével, és elvetette a Messiás földi birodalmába vetett hitet, a khiliazmust, amelyet pedig a 3. századig minden egyháztanító vallott, még az allegorizmus hívei is.
A katolikus teológusok a konstantini fordulat után létrejött államegyházról vélték, hogy azzal kezdetét vette a millenniumi korszak. Krisztus a római katolikus egyház által, fõként a mindenkori pápa személyén keresztül gyakorolja az uralmát a földön - vagyis a helytelen bibliamagyarázat egy újabb alapvetõ tévedése az lett, hogy a jelenkort összekeverte a jövõvel.
Az újszövetségi próféciák ilyen „szellemiesítése” szintén szemben áll az igemagyarázat bibliai szabályaival. A Biblia spiritualizálásának célja az volt, hogy a katolikus egyházat felruházzák mindazokkal az ígéretekkel, privilégiumokkal és küldetéssel, amit Isten Izraelnek adott - ez pedig a téves vallási ideológiák melegágyának bizonyult: hosszú évszázadokon át a mai napig is a vallási anticionizmus fõ mozgatóerejeként hat, különösen Európában.
Ezen a területen a reformáció sem hozott lényeges változást. Luther és Kálvin ugyan a múltra vonatkozó próféciákat szó szerint értelmezték, mert belátták, hogy az allegorista bibliamagyarázat a Szentírás tekintélyét, történelmi hitelességét is alááshatja az által, hogy nagy hatalmú vagy tehetséges egyházi személyeknek akár tévtanai is egyenértékûvé válhatnak Isten Igéjével. Sõt a Bibliát értelmezõ tanítóhivatal tekintélye az idõk során jóval nagyobb lett a Szentírásénál. A reformátorok helyesen ítélték meg, hogy az allegorista bibliamagyarázat jelentõs szerepet játszott abban, hogy az ajtó kitárult a keresztény hit és az okkultizmus, a pogány kultuszok, fetisizmus, babonaságok szinkretizmusa elõtt.
A jövõre vonatkozó próféciákat azonban Lutherék továbbra sem szó szerint értelmezték, hanem ezen a területen követték azt a történelmi tradíciót, amely egyre nagyobb falat húzott fel a keresztények és a Biblia közé. A jelen cikk keretei szûkek ahhoz, hogy az amillennizmussal szemben meg­gyõzõ igei érvekkel, bizonyítékokkal támasszuk alá: a premillennizmus eszkatológiai felfogása közelebb áll a Biblia jövõrõl adott képéhez, annak ellenére, hogy minden, a Véggel kapcsolatos kérdésre nem tud még megnyugtató választ adni. Amikor a próféciák szó szerinti értelmezése mellett kötelezzük el magunkat, ez nem azt jelenti, hogy minden bibliai képre, kijelentésre, prófétai látásra ez lenne a helyes magyarázási mód; sõt, számos helyen ez veszélyes, ezért a szöveg összefüggésébõl, környezetébõl lehet megállapítani, hogy mikor az allegorikus ma­gyarázat a helyes. A fenti kitérõt azért érzem szükségesnek, hogy világossá tegyem: az Úr ünnepei által jelzett prófétai események lényegi részét a zsidó-õskeresztény minta alapján közelítem meg, ahogy ezt Jézus és az apostolok, valamint a korai Egyház is tette. Mindannyian premillenniumi alapon várták a történelem teloszának elérkezését és az eszkhatonnal kapcsolatos prófétai forgatókönyvet is így értelmezték, amelyre szukkót ceremóniái is utalnak.
A premillennizmus a Messiás ezer­éves földi uralmát szó szerint értelmezi. Ezt a számot mint a birodalom fennállásának idõtartamát János tényszerûen közli a Jelenések könyvében. Az Egyház korszakának Krisztus felhõkig való eljövetele vet véget, s ez elindítja a feltámadás elsõ szakaszát, melyet késõbb még több követ. Az Egyház korszaka után következik a Dániel által elõre jelzett utolsó évhét, a nyomorúság hét éve, amelyben már Izrael kerül Isten üdvtervének középpontjába. Ezt az idõszakot Jézus Krisztus dicsõségben, hatalomban való földi visszajövetele zárja le, amikor megalapítja ezeréves királyságát a földön. Ez pedig a „nagy fehér trón” elõtti ítéletbe fog majd torkollni, amely után Isten új földet és új eget teremt.
A következõkben a sátrak ünnepének szimbólumai, ceremóniái alapján elõre jelzett események sorát vesszük számba.
(Következõ számunkban folytatjuk)