Hetek XII. évfolyam, 39. szám, 2008. szeptember 26.

Amíg Budaörsön egy uszoda, egy sportkomplexum és egy új iskola felépítése jelenti az aktuális városvezetõi kihívást, addig a Borsod megyei Csenyétén - összkomfortos házak híján - a csatornázásnak akkor sem lenne értelme, ha volna rá pénz. Az elõbbi településen alig lehet munkaerõt találni, a másikon szinte száz százalékos a munkanélküliség. A Gfk Hungária idén is összeállította a települések vásárlóerõ alapján számított sorrendjét. A lista elsõ és utolsó helyezettjénél jártunk.

Ha a magyar települések városházáinak szépségét hasonlítanánk össze, Budaörs valószínûleg akkor is az elsõ helyen végezne. Az impozáns, modern épület a város fõútja mentén emelkedik több emelet magasba. Tövében autókat lassító körforgalom, a fõutcával párhuzamosan pedig gondozott parkok jelzik: lehet valami abban az elemzésben.
Pedig nem volt ez mindig így - idézi fel a múltat a polgármester. 2004-ben költözött a polgármesteri hivatal ebbe az épületbe, amely évet a beruházások éveként tart számon az MSZP-SZDSZ színeiben induló politikus: ekkor indult vagy fejezõdött be számos látványos városi projekt. Wittinghoff Tamást (kis képünkön) elõször 1991-ben választották Budaörs elsõ emberévé, azóta folyamatosan élvezi a helyiek bizalmát. Arra, hogy mi a nagy titok, azt feleli: „elsõsorban a befektetõi érdekek figyelembe vétele”.

Budaörs: arccal a komplexumok felé

Ugyanezt a tényt egy, a fõúti kocsmából hazafelé igyekvõ ötvenes férfi kissé keményebb szavakkal írja le: „Eladták fél Budaörsöt.” Ennek ellenére a már nyugdíjból élõ férfi elégedett a fejlesztésekkel, „a polgármester is jól végzi a dolgát, és aki akar, tud itt munkát szerezni”. „Nyugdíjból persze nehéz megélni, de ez mindenhol így van” - zárja rövidre, majd az elköszönésnél inkább azt kéri, a lakcíme helyett a helyi kocsmába küldjem a tiszteletpéldányát, mert nem akarja elárulni a nevét.
A fõtértõl lejjebb egy átlagos, néhány emeletes házakból álló lakótelep van. Az ottani játszótéren a fiával játszó fiatal anyuka „tudja, de nem érzi, hogy ez lenne a leggazdagabb település”. Mint mondja, ötfõs családjukból mindenki a fõvárosba jár dolgozni, mert erre itt nem nagyon van lehetõségük. „Épül, szépül a város, de ez az egyéni emberekre nem vonatkozik” - mondja félig mosolyogva, félig beletörõdve, aztán hozzáteszi: „Legalábbis ránk nem.”
A polgármester beszámolója szerint az idei évben 16 milliárd forintot tesz ki a költségvetésük, amibõl 5 milliárdot tisztán fejlesztésekre, beruházásokra tudnak fordítani. A megdöbbentõen magas, körülbelül egyharmados arányszám Wittinghoff Tamás szerint elsõsorban a prosperáló vállalkozásoknak köszönhetõ, amelyek a rendszerváltás után betelepülve máig meghatározó részt fizetnek be a város adókasszájába. „Tavaly például 21 százalékkal több iparûzési adót fizettek be a vállalkozások, mint 2006-ban” - sorolja a következõ elképesztõ adatot.
„Hát, ez a város sokkal szebb, mint Törökbálint, ahol én lakom” - ezt már egy hölgy mondja, aki épp a lakótelep melletti megállónál szállt le a buszról. A buszmegállótól néhány méterre egy felirat, amely szerint a helyiek segítségére is számítanak a parkok tisztán tartásában: „Szeretem a városom, szeretem a kutyám, ezért összeszedem.”
Mivel szinte minden megkérdezett a parkosított környezetben méri a fejlõdést, megkérdezem az ezen épp két kézzel dolgozó munkásokat. A negyvenes éveiben járó Erzsébet gyomlálás közben mondja el, hogy már négy és fél éve dolgozik alvállalkozón keresztül az önkormányzatnak, a bérezése „közepes, de legalább biztos”. Azt már fiatalabb társa, Katalin árulja el, hogy a hajléktalanokkal rendszeres konfliktusban vannak, bár „egy ideje elpaterolták innen õket, azóta meg amott lent tanyáznak mindig. Én csak azt nem értem, hogy mi, akik dolgozunk rendesen, kevesebb támogatást kapunk, mint azok, akik a kenyér helyett is felest vesznek a kocsmában.” Egyébként egyikõjük sem budaörsi, de mikor újra nekilendülnek a munkának, biztos, ami biztos, még utánam kiabálják: „Rosszat ne írjon Budaörsrõl, csak jót!”
István helyi vállalkozó, építõanyag-kereskedéssel foglalkozik. Jókedvûen válaszol a kérdéseimre: a fõúton van az irodája, tíz éve él Budaörsön, és ebben az évtizedben szerinte látványos fejlõdésen ment át a város. Vállalkozóként az a tapasztalata, hogy nehéz megfelelõ helyi embert találni egy munkakör betöltésére.
Ez a polgármester szerint sem véletlen: „A munkanélküliség nálunk egy százalék körül mozog, míg az országos átlag 7,6 százalék. Nagyjából ugyanannyian járnak ide a fõvárosból dolgozni, mint amennyien oda ingáznak Budaörsrõl.”
És hogy tényleg vannak olyanok, akik „az ingüket is eladnák egy felesért”, azt már László erõsíti meg. Õ tudja: az egyik helyi kocsma tulajdonosa. A multikkal õ is nehezen tud versenyezni, pedig a - meglepõen kulturált környezetû - kocsmáját még apja alapította. „Nem tudom, hogy a polgármester hogy dolgozik, nem látom munka közben, a parkok tényleg szépek, de ez hadd ne legyen már kiváltság. Én viszont nem annak adnám a sok támogatást, aki még aznap elissza itt nálam, hanem a sérült és tehetséges gyerekeket kéne támogatni.”
A város alapvetõen más problémákkal küszködik, mint a legtöbb település. Az egyik járókelõ legjobban a kerékpárutat hiányolja. Wittinghoff Tamás szerint az elõttük álló kihívás az, hogy az intézményrendszerük lépést tudjon tartani a lakosság számának folyamatos emelkedésével. „Hamarosan városi uszodát és sportcsarnokkomplexumot adunk át, és egy új, 24 tantermes iskola építése elõtt állunk, de még ez is csak enyhíteni fog a szükségeken.”

Csenyéte, a híradók kedvence

„Nézze uram, itt már valóságos népvándorlást rendeztek a tévések. Ide jönnek szörnyülködni, aztán lemegy pár vágókép a híradóban, de a legtöbben nem is sejtik, hogy mit össze küszködünk itt” - jut eszembe Kéri Zoltánné polgármester asszony (kis képünkön) keserû megjegyzése, miközben egy vályús, kátyú lyuggatta, „egysávos” bekötõúton megérkezem a Cserehát festõi lankái között megbúvó zsáktelepülésre, Csenyétére. A faluvezetõ akkor pirított rám, amikor néhány nappal korábban telefonon interjút kértem tõle. Miután biztosítottam, hogy valóban érdekelnek a problémáik, megenyhült kissé, így összejött a találkozó.

„Csenyéte múltja az 1200-as évekig nyúlik vissza, fénykorában jómódú parasztcsaládok lakták. A 19. században három roma família telepedett le itt, mára 99 százalékban cigányok népesítik be a falut. A magyarok kihaltak vagy elvándoroltak” - sorolja immár készségesen a tényeket Kéri Zoltánné a felújított polgármesteri hivatal puritán és fûtetlen irodájában. A statisztikai adatok megdöbbentõek: a falu 515 lakosa közül 256 tizennyolc év alatti, miközben a hatvan év felettiek mindössze húszan vannak. A lakosság az elmúlt tíz évben megduplázódott - és még nincs vége: a helyi lányok gyakran már tinédzserként szülnek, és nem ritka a 6-7 gyerekes család. Sok más kistelepüléssel ellentétben itt nem is panaszkodnak a létszámra az alsótagozatos iskolában, illetve az óvodában.
Csenyétén a 128 millió forintos költségvetést 18 millió forintos hiány terheli. A polgármester büszkén említi, hogy ennek ellenére van falugondnoki szolgálatuk és elérhetõ a családsegítõ szolgálat, a házi szociális gondozás és a közétkeztetés is. Pályázatok útján a középületeket sikerült felújítaniuk, és a vizet is bevezették minden utcába. Csatornarendszer és vezetékes gáz viszont nincs. Nem is kell: alig van összkomfortos ház, a gázfûtést pedig senki sem tudná megfizetni.
A legnagyobb probléma, hogy munkalehetõség az egész térségben nincs, fõleg a szakképzetlen csenyétei cigányok számára. A Cserehát elmaradottságának egyik fõ oka, hogy a trianoni határok a helyi mezõgazdaságot elvágták fõ piacától, a határon túli kisvárosoktól; a rendszerváltás során pedig a környékbeli nagyipar is tönkrement, így újra tömegek kerültek utcára.
„Kihasználjuk ugyan a közmunkaprogramokat, de sajnos sokan már elfelejtették, vagy meg sem tanulták, hogy mit jelent dolgozni, gyakorlatilag alkalmatlanok erre” - panaszolja Kéri Zoltánné. Emiatt életformává merevedett a segélybõl, a családtámogatásból, illetve a (rokkant) nyugdíjból való élés. És persze itt is hódít a kamatos pénz.
A 100-110 csenyétei család döntõ többsége rendszeresen igénybe veszi az uzsorások „szolgáltatásait”.
„Múltkor kérdezem a hatgyerekes családapát, hogy Karcsi, aztán a több mint százezer forintos családi pótlékból és segélybõl legalább bevásároltak-e. Azt mondja, nem, mert mindet elvitte az uzsorás. Sokszor nemcsak pénzt, hanem élelmiszert is adnak 100 százalékos kamatra, de olyan is elõfordult, hogy néhány szerencsétlen némi készpénzért áruhitelt vállalt be a megbízó helyett” - ecseteli a polgármester, aki szerint az államnak jobban kellene figyelnie arra, hogy kinek a zsebébe vándorolnak a szociális alapon kifizetett pénzek.
Amikor a helyiek egyéni felelõsségérõl kérdezem, a faluvezetõ beismeri: lehet, hogy néha túlságosan sokat segít, és ettõl vannak, akik elkényelmesednek. „Egy alkalommal az egyik roma asszony pénzt kért tõlem, hogy meglátogathassa beteg kislányát a kórházban. Mondtam, pénzt nem tudok adni, de beviszi a falugondnoki autó. Ennyiben maradtunk. Néhány óra múlva a körjegyzõt hívták a minisztériumból, hogy mit képzelnek maguk, hogy így bánnak a cigányokkal. Az asszony nyilvánvalóan »feljelentett«” - meséli. Hozzáteszi: az eset arra is rávilágít, hogy „fent” elfeledkeztek róluk, és csak statisztikai adatokként léteznek a döntéshozók íróasztalán.
Akadnak azonban biztató példák is. A 20 éves Adu Ilona kárpitosként végzett a szakmunkásképzõben. Rátermettségét észrevéve a polgármester a családsegítõhöz protezsálta be - õ a helyi ügyintézõ. „Szeretnék kijutni innen, ezért tanultam. Jó lenne, ha nem kallódnék el, és a gyerekeimnek azt tudnám majd mondani, hogy kövesd a példámat, tanulj te is” - hangsúlyozza. A családalapításon még nem gondolkozik, mert elõbb szeretne biztos egzisztenciát, és egy olyan férjet, aki el tudja tartani.
A faluban szociális gondozóként és ápolóként dolgozó Kótai Évi hasonlóan gondolkozik. A 22 éves lány szakmája mellé az érettségit is szeretné letenni és nagy álma, hogy egy kórházban dolgozhasson. Úgy véli, csak a példamutatás segíthet a többieknek: „A kisebbek gyakran mondogatják, hogy felnõttként dolgozni szeretnének, mint én.”
Példájuk azonban sajnos nem általános. A faluban tett séta során tucatnyi fiatal gyûlik körém. A prímet a 22 éves Kótai Béla és a 26 éves Kiss István viszik. Béla - aki egy év két hónapot ült csoportos rablásért - elõzékenyen felajánlja, hogy elkísér, és a testõri szerepet is elvállalja. Öt általánost végzett, munkája nincs, segélybõl él, meg hát „ebbõl is, abból is”. Betérünk egy családhoz, ahol a két szülõ hét gyerekkel él egy fedél alatt. A rokkant családfõ bizalmatlanul méreget, annyit mégis elárul, hogy havi 140 ezer forintot kapnak az államtól. István - aki a helyi iskola pedellusaként dolgozik, de van nehézgép-kezelõi bizonyítványa is - késõbb megjegyzi, a legtöbb családnál nem mérvadó, hogy mennyi a bevétel, hiszen az uzsorás úgyis elviszi. „Korábban én is foglalkoztam kamatos pénzzel, de abbahagytam. Az élettársammal arra gondoltunk, hogy az Isten ver miatta, ezért nem lehet gyerekünk” - avat be magánéletébe.
A séta végén István meghív egy kávéra. Arról panaszkodik, mennyire nehéz munkát találni. Felvetem, hogy ha tanulnának, talán több esélyük lenne. „Tanulni? Innen csak reggel meg este jár busz, a világ végén vagyunk” - vág vissza. Amikor a jövõrõl kérdezem, a válasz az, hogy „majd csak lesz valahogy”.
Béla közben „le akar venni” egy liter benzinnel, és a cipõm is megtetszik neki, de nem alkuszom. Inkább elindulok hazafelé. A zsákfalut elhagyva arra gondolok, vajon lesz-e valaha innen kivezetõ út. Válasz egyelõre nincs.