Fréchet Tímea
Két tűz között
Drámai az Irakban élő keresztények helyzete

„Az ország 90 százaléka ma már teljesen biztonságos” - jelentette ki Amel A. Al-Shemmari, az Iraki Köztársaság budapesti ügyvivõje a Hetek múlt heti számában megjelent interjúban. A nagykövet asszony kijelentése azonban - a tények fényében - nem minden iraki állampolgárnak szól, a nagy újjáépítési lázban nem mindegyikük számít kívánatosnak a hazájában. Ázsiában másutt is gyakori, hogy miközben egy ország látványosan nyit a Nyugat felé, és szívesen látja az onnan érkezõ turistákat, a helyben élõ keresztények felé már sokkal kevésbé toleráns.

A 30 millió lakosú Irakból mintegy 2,3-2,5 millióan menekültek a határokon túlra (elsõsorban Szíriába, Jordániába), míg 2,8 millió embernek nem adatott meg ez a lehetõség, és sokkal rosszabb körülmények között „belsõ menekültek” lettek (akik elsõsorban a kurd hatóságok által felügyelt területekre távoztak, vagy síiták, szunniták esetében olyan helyre, ahol az adott kisebbség többségben él).
Az amerikai külügyminisztérium által a vallásszabadságról kiadott jelentés szerint 1990-ben még az iraki lakosság 10 százaléka volt keresztény, ez az arány 2003-ra 3 százalékra csökkent. Adataik alapján akkor ez 1,3 millió fõt tett ki (más források alapján ekkor már csak 800 ezer keresztény élt Irakban). Közülük kényszerült mintegy 600 ezer hívő arra, hogy otthonából elmeneküljön. A külföldre menekültek közül a szomszédos országokban él legalább 450 ezer iraki keresztény, míg 150 ezerre becsülik azoknak a számát (természetesen pontos számok nincsenek), akik az országhatáron belül keresik az életben maradás lehetõségét. Õk azok, akik fõleg a kurd hatóságok által ellenõrzött területekre menekültek, ahol szintén nincsenek biztonságban, csak éppen kisebb a fenyegetettség foka.
A menekülõk beszámolói szerint az iraki nagyvárosokban teljes keresztény negyedek ürültek ki (lásd keretes írásunkat). A forgatókönyv mindenhol nagyjából ugyanaz: a síita muzulmánok (például mert megkívánják a szomszéd keresztény család házát, boltját, vállalkozását) felbérlik a helyi síita fegyveres bandát, hogy félemlítsék meg az adott családot. Jobb esetben „csak” fenyegetõ levelet küldenek nekik, hogy huszonnégy órán belül hagyják el az otthonukat, rosszabb esetben az egyik családtagot elrabolják, és váltságdíjat kérnek érte, vagy megkínozzák és visszaadják a családjának. E forgatókönyv alternatívája, hogy a keresztény vállalkozó nem akarja vagy nem tudja megfizetni a helyi síita maffia által kiszabott védelmi pénzt, amit 2003 óta minden keresztény vállalkozásra, üzletre kiszabnak (védelmi pénzt kérnek egyébként minden mûködõ vállalkozástól, de a keresztényektõl általában jóval magasabb összeget követelnek - a saria elveire hivatkozva). A keresztények azért kényszerültek lakóhelyük elhagyására, mert nem kaptak segítséget a hatóságoktól, illetve annyira veszélyes lett volna bármit is lépniük, hogy eszükbe se jutott, hogy hivatalos helyrõl kérjenek segítséget.
Az elmúlt egy-két évben sok sajtóhír szólt arról, hogy az al-Kaida és a Szaddám Huszeint támogató szunnita csoportok elleni harcban jelentõs sikert értek el az iraki fegyveres erõk, természetesen az amerikai hadsereg támogatásával, és javult az országban a közbiztonság. Valóban kevesebb a bombatámadás, ám a statisztikai adatok csalókák, ha figyelembe vesszük, hogy egy adott helyen azért is szorulhatott vissza a terrorcselekmények száma, mert mindenkit, aki valakinek útban volt, rég megöltek vagy elkergettek. De ezek a hírek azért sem tükrözik hûen az erõszak visszaszorulását, mert a nemkívánatos csoportok - elsõsorban a keresztény kisebbség - ellen irányuló síita terror visszaszorítása vagy nem szerepel eléggé kiemelt helyen az egyébként síita irányítású iraki kormány programjában, vagy meglehetõsen sikertelen. A kormány már rég beletörõdött abba, hogy a belsõ béke érdekében nem érdemes védelmet nyújtani az üldözött keresztényeknek, nem érdemes miattuk népszerûtlenséget és konfliktust vállalni a szélsõséges síita mozgalmakkal, illetve a maffiával.
De az amerikaiak sem érdekeltek abban, hogy fontos stratégiai kérdést csináljanak a keresztények helyzetébõl: a konzervatív vezetés azért nem, mert kellett egy iraki siker­sztorit gyártani a választások elõtt (ha ismertté válik a keresztények sorsa, nem igen lehet beszélni sikersztoriról), a demokraták meg azért nem, mert õk a gyorsabb ütemben zajló katonai visszavonulást szorgalmazzák (és ki tudja, hogy milyen vallási-etnikai tisztogatásra kerül majd sor, ha már nem lesz ott amerikai katonai jelenlét).
A szomszédos országokba menekült keresztények évek óta nem kapnak letelepedési jogot. A szíriai és jordániai hatóságok elõbb-utóbb kérni fogják az ENSZ-táborok bezárását, a világszervezet pedig ki fogja jelenteni, hogy Irak már biztonságos hely, mindenki hazamehet. A kurd hatóságok is bármikor kijelenthetik, hogy elegük van a menekültekbõl, térjenek „haza”. A nyugati országoktól meg a gyakorlatban esélyük sincs arra, hogy menedékjogot kapjanak. Az iraki keresztények félnek a terrortól, nem akarnak visszatérni régi lakóhelyükre, de kilátásuk sincs arra, hogy valahol új életet kezdjenek.