A hazai klezmer zene egyik színvonalas képviselõje a Sabbathsong. A zenekar
összetétele vegyes: tagjai között zsidó, keresztény és roma zenészek - mint
például Rostás Csaba, akivel már 5 éve muzsikálnak együtt - egyaránt
megtalálhatók. Hasonlóképpen tarka hátterû a koncertjeik közönsége is.
„A klezmer mûfaja jó alapot nyújt ahhoz, hogy az antiszemitizmus és a
rasszizmus ellen küzdjünk, pontosabban mindkét oldalon segítsük az elõítéleteket
lerombolni” - mondja Masa Tamás, a Sabbathsong vezetõje. Raj Tamás rabbi az elsõ
lemezbemutatójukon úgy méltatta munkájukat: ezt a lemezt zsidó és nem zsidó
zenészek együtt készítették, mintegy a megbékélés terepévé emelve a közös
zenélést.
Nem mellékesen: a klezmer sokoldalú mûfaján belül a Sabbathsong egy olyan
bibliai eredetû változatot népszerûsít, amely a teljes Szentírás talaján áll. „Elsõsorban
tradicionális zsidó dalokat, illetve feldolgozásokat adunk elõ. A klezmer
legõsibb változatáról az Ószövetségben, a Zsoltárok könyvében lehet olvasni,
ahol a kifejezés a héber nyelvû imák hangszeres kíséretét, illetve magát az
énekelt imát jelentette” - meséli Masa Tamás. A klezmert a mi régiónkban
leginkább közép-kelet-európai zsidó népzeneként értelmezik. A mûfaj hazai
képviselõi elõszeretettel kötõdnek ehhez a hagyományhoz, és ma már a Sabbathsong
is bõvíti vele repertoárját, tágítva a palettát a világzenei stílusok irányába
is. A múlt héten ért véget a XI. Zsidó Nyári Fesztivál, ahol húszfõs big banddé
kibõvülve egészen új formában adták elõ dalaikat, vendégük a legendás „harmónikakirály”,
Tabányi Mihály volt. Ugyanakkor a közel tizenöt hazai klezmerzene-kar többsége
ma már héber dalokat is énekel, amit tíz évvel ezelõtt a Sabbathsong kezdett el.
Az együttes koncertjein a közönség közösséggé válik, a zenészeknek kezdettõl
fogva az volt a céljuk, hogy boldog-boldogtalant bevonjanak a közös éneklésbe,
dal- és tánctanulásba. „A célközönség meglehetõsen széles, az üzenetünk
hangsúlyai is eszerint alakulnak. A zsidóság és a cigányság felé eleve a
bizalomépítés, az elfogadás hangsúlyozása a célunk. A nem vallásos hallgatók
felé egy bibliai tematikájú gondolatvilág közvetítésére törekszünk. A magukat
hívõknek vallókat pedig egy élvezhetõ kulturális élményben szeretnénk
részesíteni” - állítja a zenekarvezetõ.
„Mindenfajta mûvészetnek az a célja, hogy hasson: lehetõleg felforgassa az
emberek lelkivilágát, hiszen érzelmileg sokkal befolyásolhatóbbak vagyunk, mint
értelmileg. A mûvészet rendkívül hatékony eszköz a legkülönbözõbb elõítéletek
lerombolásához - mondja Pintér Burus Sándor, A láthatatlan Kéz címû
klezmermusical rendezõje és fõszereplõje. - Az antiszemitizmus legõsibb
példázata az ószövetségbeli Eszter könyve, melynek színpadra állításával
alapvetõ üzenetünk az volt, hogy az embergyûlölet semmilyen formában nem
elfogadható.” A keretjátékhoz Kállai István, az operettszínház dramaturgja adta
az alapul szolgáló valós történetet: 1944-ben az operettszínház igazgatója
Fényes Szabolcs volt, aki nagyon sok zsidó mûvészt bújtatott. Mivel a darab
három idõsíkon zajlik - az ószövetségi idõben, 1944-ben, illetve napjainkban -,
lehetõséget ad egyrészt a zenei sokszínûségre, másrészt a jelenkori rasszizmus
és antiszemitizmus veszélyének megjelenítésére is. „Több szempontból is »rázós«
a darab témafelvetése - ismeri el a rendezõ. - Az Eszter könyve egy bibliai
történet, amit ma sokan eleve fenntartással fogadnak. Ráadásul az
antiszemitizmusról szól, ami különösen olyan téma, amitõl visszahõkölnek az
emberek, hiszen ez erõsen aktuálpolitikai kérdés is. Meggyõzõdésem, hogy pont a
külpolitikai utalásoktól és az aktualitások felvállalásától válik izgalmassá a
darab. Ráadásul az általános történelmi és vallási mûveltség ma olyan hiányos,
hogy hiábavaló lenne a puszta allegóriák erejében bízni.”
Rengeteg szakember és lelkes amatõr önkéntes munkájára épül a darab, amit
elõadásról elõadásra csiszolnak, tökéletesítenek. Eszter királyné szerepére
például a Magyar Állami Operaház magánénekesét, Létay Kiss Gabriellát sikerült
megnyerniük. Állításuk szerint örömmel és élettel teli játékot szeretnének
bevinni egy olyan társadalmi közegbe, ahol a keserûséggel már mûvészi szinten
megtanultak együtt élni az emberek.