Babilon az ókori Kelet egyik leghíresebb városa volt. Az Eufrátesz partján
pompásan kiépített metropolisz, amely több birodalom fõvárosaként szolgált, az
emberi civilizáció számára napjainkban is sokatmondó jelkép.
A város eredete közel ötezer évre nyúlik vissza. A ma rendelkezésre álló
dokumentumok az i. e. 23. századtól kezdõdõen említik. Bár Babilon kiváló
adottságai révén számottevõ gazdasági és katonai súllyal is rendelkezett, mégis
a természetfölöttihez kapcsolódó szellemi jelentõsége emelte ki a városok
sorából. Már neve is erre utal: az akkád Bab-ilim jelentése: „isten kapuja”,
tehát az a hely, ahol lehetõség nyílik az isten és az emberek találkozására.
Ebbõl a névalakból származik a Bábel név. Jóval késõbb a többes számú Bab-ilani
megnevezést kezdték használni, melynek jelentése „istenek kapuja”, ebbõl
származik a Babilon elnevezés. A névhasználat változása utal arra a történelmi
folyamatra, melynek során az emberek többsége a kezdeti egyistenhitrõl, azaz
monoteizmusról áttért a többistenhitre, politeizmusra.
Õsi mezopotámiai felfogás szerint minden város, illetve városállam valamely
isten fennhatósága alatt áll, annak tulajdonát képezi. Ezt az istenségközpontú
felfogást fejezte ki Babilonban is a központi helyen álló toronytemplom, a
zikkurat, illetve egyéb kultikus építmények.
A Biblia szerint Babilon alapítója Nimród volt, aki vezetõként szembefordult az
egy Istennel. Miközben a Mindenható azt az utasítást adta az embereknek, hogy
„töltsétek be az egész Földet” Babilon lakói ezzel szemben úgy döntöttek, hogy
nem fognak elszéledni a Föld színén, hanem a saját nevük dicsõségére pompás
várost és égig érõ tornyot fognak építeni.
A történelem folyamán népek és hatalmak sora versengett a Babilon fölötti
uralomért. A város már az i. e. 3. évezred végén tartományi székhely volt. Kr.
e. 1900 körül a nyugat felõl érkezõ sémita amurruk szerezték meg a város feletti
uralmat. Az amurruk 6. királya, a törvényoszlopáról is híres Hammurapi (i.
e.1792-1750) hozta létre Babilon elsõ nagy birodalmát, az Óbabiloni birodalmat.
E birodalmat két évszázados fennállás után a lovasok és harci szekerek
sokaságával támadó hettiták döntötték meg i. e. 1595-ben, akiket hamarosan a
kelet felõl elõretörõ kassuk váltottak fel.
A kassu uralom utolsó századaiban a babiloni uralom alól kiszabaduló Asszíria
fölemelkedése jelentett egyre fenyegetõbb veszélyt Babilon számára. Az i. e. 11.
századtól a Szíria felõl érkezõ arámiak, a káld törzsek és az asszírok küzdöttek
a Babilon feletti uralomért váltakozó sikerrel. A 9. századtól a 7. század
végéig Babilon csaknem folyamatosan asszír uralom alatt állt. I. e. 689-ben, azt
követõen, hogy a káldok egy rövid idõre megszerezték maguknak a várost,
Szin-ahhé-eriba asszír király (a bibliai Szanherib) hatalmas sereget küldött
Babilon ellen. Több hónapos ostrom után az éhezõ város megadta magát. Az asszír
uralkodó elõbb szabad rablást engedélyezett katonáinak, majd szisztematikusan
lerombolták és felgyújtották a várost, törmelékeit pedig az Eufráteszbe szórták.
A Babilont leromboló Szanherib fia és egyben utóda a trónon Assur-ah-iddina
azonban a babiloni tartományból vett magának feleséget, s egy váratlan
fordulattal elhatározta Babilon városának újjáépítését, amelyet hatalmas anyagi
támogatással végre is hajtott. Visszavitette a város fõistenének Marduknak (a
bibliai Merodák) Szin-ahhé-eriba által Asszíriába hurcoltatott szobrát is.
626-ban egy káld vezér hódította el az asszíroktól Babilont, melyet királysága
fõvárosává tett, megalapítva az Újbabiloni birodalmat, mely i. e. 625-tõl
csaknem egy évszázadig, 539-ig állt fenn. Ennek legjelentõsebb uralkodója II.
Nabú-kudurri-uszur, a bibliai Nabukodonozor (i. e. 605-562) volt, aki hatalmas
állama központjává Babilont tette meg. A várost grandiózus tervek szerint
átépíttette és megerõsíttette. Az újjáépített Babilon a korabeli világ
legnagyobb városa lett. Mintegy 1000 hektáron terült el. Legfõbb épületei közé
tartozott a város fõistenének, Marduknak hatalmas temploma. Ehhez csatlakozott a
város toronytemploma, zikkuratja, az Etemenanki. E lépcsõzetesen megépített
toronytemplom négyszögletû alapjának egyik oldala is, és a hétszintes építmény
magassága is mintegy 90 méter volt. A Marduk templomtól északra állt a híres
Istar kapu és a rajta átvezetõ felvonulási út. A mítikus lények dombormûveivel
díszített épületegyüttes különössége, hogy egymás fölött két példányban
építették meg. Az egyik a korabeli járószint felett húzódott, színes, mázas
csempékkel borítva, a másik, méterekkel a korabeli járószint alatt mázatlan
téglákból épült, ugyanolyan mítikus dombormûvekkel díszítve, de ezt megépítése
után betemették földdel, tehát nem volt látható. A különös megoldást a kutatók
mágikus célokkal magyarázzák. A babiloniak ugyanis olyan utat és kaput akartak
építeni - miként a felvonulási út korabeli neve is mutatta - „amelyen az
ellenség soha nem vonulhat végig”. Az épületegyüttes felsõ, mázas része az
1890-es évektõl, a németek által végzett ásatások következtében Berlinben kapott
helyet, míg e szorosan egybekapcsolódó mágikus tárgyegyüttes alsó, mázatlan
része azonban továbbra is Babilonban található.
A várost pazar paloták is díszítették. Közülük a leghíresebb Nabukodonozor déli
palotája. Tróntermének méretei (52 x 17 méter) nem sokkal maradnak el a
versailles-i palota Tükörtermétõl. E trónterem volt a helyszíne Babilon bukását
közvetlenül megelõzõen Belsazár lakomájának, majd Nagy Sándor halálának is. A
város további díszei voltak a korabeli világ hét csodájának egyikeként számon
tartott babiloni függõkertek. A várost hatalmas kettõs falrendszer védte. A
védmûvek olyan szélesek voltak, hogy Hérodotosz leírása szerint egy négylovas
harci szekér is meg tudott fordulni rajtuk.
Mindez a pazar építészeti megjelenés, valamint a páratlan politikai, katonai és
gazdasági hatalom sem tudta megmenteni Babilont. A perzsák 539-ben foglalták el
Babilont Belsazár királytól, és ezzel megdöntötték az Újbabiloni birodalmat.
A perzsákat legyõzõ Nagy Sándor ismét kulcsfontosságú szerepet akart biztosítani
Babilon számára, amikor birodalma fõvárosává tette a várost. Az uralkodó
váratlan halála egy hatalmas babiloni tivornyát követõen azonban meghiúsította
ezt a tervet. Babilon ókori politikai szerepe Nagy Sándor utódai alatt szûnt
meg, amikor Kr. e. 275 körül a Szeleukida I. Antiokhosz (Kr. e. 281-261)
Szeleukiát tette meg a Szeleukida birodalom hivatalos fõvárosává, és parancsára
ide telepítették át Babilon lakóit.
A város azonban egy ideig még megõrizte vallási szerepét, egészen a Kr. u 1.
századig. Ezt követõen Babilon a 20. század kezdetéig hosszú évszázadokra
néptelen romvárossá vált. A régészeti feltárások közül kiemelkednek a német
Robert Koldewey által vezetett ásatások (1898-1917). 1958-tól az iraki állam
nagy erõkkel látott hozzá Babilon helyreállítási munkáihoz. Megkezdték az Emak
templom helyreállítását, valamint az Istár kapu, a felvonulási út és a palotához
tartozó épületek részeinek rekonstrukcióját. Megépítették a teljes Istár kapu
felére kicsinyített mását is a helyszínen, és az iraki háborút követõen készen
állnak a tervek a város nagyszabású helyreállítására is. (A szerzõ történész)