M. Varga Katalin, Molnár József László
Nincs kegyelem, nincs fogoly, nincs tanú
– mondja Peresztegi Béla egykori idegenlégiós
Az idegenlégió könyörtelenül kiképzett zsoldosokkal, a feladatot mindennél
fontosabbnak tartó „gyilkológépekkel” máig Franciaország egyik közrettegésnek
örvendõ hivatalos alakulata. Peresztegi Béla hét évet töltött a földi poklokban,
de még idejében kiszállt, hogy vissza tudjon illeszkedni a civil életbe. Majdnem
sikerült is neki: jelenleg légzsákokat gyárt egy multinál, és négy gyermeket
nevel.
Hivatásosként Magyarországon is a legjobbak között volt: terrorelhárító,
rohamrendõr. Miért érezte mégis úgy a rendszerváltáskor, hogy kívül tágasabb?
- Ezt az idõszakot nagyon zavarosnak láttam, nem akartam - ha a parancs úgy
szól - fegyvertelen emberekre lõni. A bûnözõk egyenesen az utca bohócainak
néztek bennünket, bár ez ma még inkább így van. Mindemellett egy magánéleti
trauma is arra indított, jobb, ha megyek. Leszereltem, és bejelentettem a
rendõrségen, hogy légiós leszek. Kinevettek, mondván, hogy kicsi vagyok és
alacsony, de akkor már ott lapult a zsebemben a vonatjegy. Másnap indultam
Párizsba. Egy hétig gyûjtõtáborban voltam, és amikor összejött a megfelelõ
létszám, Marseille-be vittek, onnan pedig az Aubagne légiós kiképzõközpontba.
„Tetõtõl talpig” orvosi vizsgálat következett, és minden szavunkat ellenõrizték.
Még Orosháza térképét is ismerték. Ott születtem.
Azonnal szembesült a légiósregények hangulatával?
- Aki megfelelt a kivizsgáláson, beléphetett a megtörés folyamatába, melyet
alantas, sziszifuszi munkákkal kezdtek. Az egy évig tartó alapkiképzést
agymosásnak hívtuk. Az utolsó kiképzési szakaszban a Pireneusokban voltunk egy
farmon, ahol szó szerint állati szintre süllyesztettek. Állandó volt a kínzás és
a verés, a kiképzõk hangulata szerint. Egy lengyel srácot úgy megvertek, hogy
beszakadt az arca és megvakult. Az egyik társunk futás közben elesett, arccal a
pocsolyába. Nem lehetett megállni segíteni, jönnie kell, vagy ottmarad.
Infarktust kapott és belefúlt. Volt köztünk egy kétméteres kanadai favágó,
bivalyerõs, hatalmas fenyõrönkökkel rohangált, amit más alig tudott
megmozdítani. Ha a kiképzõk ráordítottak, félelmében elsírta magát. A francia
nyelvet is veréssel tanították. Hamar megértettünk hát mindent, de jól beszélni
csak két év után tudtam. Én jobban tûrtem másoknál a verést, mert elõtte
tizenkilenc évig kungfuztam. Amúgy sportolás közben is vertük egymást, élesben
ment a küzdelem, a léleknek és a testnek is bírnia kellett. A légiós kiképzésen
nemcsak elszenvedni kellett megtanulni, hanem ölni is, mindegy, ki áll az útban:
anya, gyerek… A záróvizsgán kétszázhetven méteres egyenetlen terepen kellett
végigkúszni, közben síkban lõttek ránk. Nem lehetett hibázni. Többen ott haltak
meg.
Mindezek után milyen emberi értékek maradnak a légiósjelöltben?
- A kiadott parancs, a feladat érzés nélküli végrehajtása a legfõbb érték.
Nem vagy ember, hanem egy programozott végrehajtó, gyilkológép. Az emberi élet
ekkor már nem érték, sem a sajátod, sem a másoké. Csak eszköz.
Mennyiért kockáztatta az életét?
- Alaplégiósként a kiképzés idején négy-ötezer frankot kerestünk. Egy év
után premier classe, „õrvezetõ”, elsõ osztályú légiós lehettem öt-hétezer frank
fizetéssel. Feladatoktól, bevetésektõl függött a további pénz, elérhette a
tíz-húszezer frankot is. Meghatározták viszont, hogy mennyit költhetünk. Nem
szórtam a pénzt, nem ittam, mert az csak eltompítja az embert.
Említene néhányat azokból a küldetésekbõl, amelyek légiós berkekben
dicsõségnek számítanak?
- Közép-Afrikában az egymással összecsapó helyi kiskirályokat kellett
leverni a volt francia gyarmatokon. Ásványkincsekért ment a harc. Máskor
fegyverkereskedõket kellett kiiktatni az egész faluval együtt. Minél
csöndesebben, minél gyorsabban, minél többet. Mire felfedeztek, végük volt.
Repülõ, helikopter, gyalog célmegközelítés, sokszor komolyabb fegyver nélkül,
egy hálózsákkal, némi vízzel. Mindig pontos leírást kaptunk fényképekkel. Idegen
fegyvereket használtunk. A feladatot végre kellett hajtani: nincs kegyelem,
nincs fogoly, nincs tanú. Minden nyomot eltüntetni és az egészet elfelejteni. Ez
volt az általános menetrend.
Szomáliában elõbb voltunk, mint az amerikaiak. Elõttünk az oroszok állomásoztak
ott nyolc évig. Helyiek akarták felosztani maguk között a területeket. Át
kellett venni tõlük az irányítást, és kordában tartani õket. Az a történet az
urániumról szólt, nem humanitárius küldetésrõl. Ezért a küldetésért háromszor
annyit fizettek. Felfegyverzett, bedrogozott tizenhárom-tizennégy éves gyerekek
járkáltak az utcákon, vagy a háztetõkre kiküldve várták célpontjaikat. Ha úgy
gondolták, lõttek - mindegy, hogy kire. Tizedes voltam, mentem, hogy teljesítsem
a parancsot a nyílt utcán. Nem érdekelt, hogy lelõnek, vagy sem. Az
elõfelderítõm kínai volt. Mindig igyekezett fedezéket keresni. Õt kilõtték.
Kimentem érte, és kimentettem. A családja Marseille-ben él, meghívtak. Az apja
hálából a fiává fogadott.
Minden bevetését ép bõrrel élte túl?
- Kétszer sebesültem meg, láblövést kaptam. Voltam a légió pihenõbázisán,
ami a Börtön- és az Ördög-sziget mellett van. Ez a harmadik sziget.
Kristálytiszta a víz, de hemzsegnek a cápák. A Pillangó címû filmben láthattuk
az egyiket. Észak-Amerikában pedig cserekiképzésen vettem részt.
Tengerészgyalogosok jöttek délre dzsungelkiképzésre, mi pedig északra kerültünk
az õ táborukba tapasztalatcserére. Dél-Amerikában kiképzõ lettem. Jó volt ott,
nem nyúlták le egymást, szabadabbak voltak, összetartottak az emberek.
Dinamikusabbak, és van szieszta. Oda visszamennék.
Utána a volt Jugoszláviában is részt vettem bevetésen. Egy busznyi francia
turistát kellett kihozni, akiket kivégzéssel fenyegettek elfogóik, és közülük
kettõt egy hídhoz bilincseltek. Mi voltunk ott KFOR-os ruhában. Mindenki
megmenekült…
Alakulatában. Az elsõ sorban balról a negyedik
Milyen a légiósok egymáshoz való viszonya?
- A légiósok a becsületkódex szerint testvérei egymásnak. Ennek ellenére
rasszizmussal többször találkoztam, nem szerették az ázsiaiakat és a feketéket.
A kódex szerint egyenrangú partnerként kell viselkednünk. A társam is elérheti a
sikert, ha én nem tudom, és ebben köteles vagyok õt segíteni.
Mindenkinek volt egy „binomja”, aki a legközelebb állt hozzá, segítette,
fedezte, akivel megosztotta az élelmét és a vizét. A személye változott.
Elõfordult, hogy a binomom a feladatvégrehajtást ellenõrzõ tiszt volt, aki egy
gyanús mozdulatra lelõtt volna. Akire a legszívesebben emlékszem, akivel a
legjobb társak voltunk, az egy madagaszkári néger fiú volt, a hadügyminiszter
középsõ fia. Apja helyének várományosa. Feltételül szabták neki, hogy katonaként
húzzon le négy-öt évet valahol. Mivel ez volt a legkeményebb hely, itt akarta
megalapozni a tekintélyét. Három évet húzott le a légióban, amikor Szomáliában
egy orvlövész lelõtte.
A tisztek egyébként szerettek minket, magyarokat, mert jók voltunk. Egy baj volt
velünk: gondolkodtunk, és aztán megfogalmaztuk a véleményünket. Ezt persze nem
tûrték, volt is belõle nemegyszer konfliktus. Ilyenkor egy-két napig a tûzõ
napon homokba ástunk lyukat. Nem lehetett abbahagyni, ha megtetted, véged.
Homokba nem lehet lyukat ásni.
Egy ilyen nemzetközi közegben mely nyelveket sajátította el társalgási
szinten?
- A franciát, és beszélek egy kicsit angolul, németül, lengyelül, japánul.
Ezeket azonban sajnos kevés alkalmam van gyakorolni.
Úgy tûnik, sikeres karriert futott be az idegenlégióban. Miért döntött mégis
úgy, hogy kiszáll?
- Egyszer ellátogattam a légiós veteránok otthonába. Emberi roncsokat láttam
egy farmon, ahol gazdálkodásból tartották fenn magukat. Nem volt senkijük.
Lezüllöttek, állati szinten viselkedtek. Teljesen elborzadtam. Úgy döntöttem,
hogy befejezem, amíg nem késõ. Leszerelésemkor az elbocsátó levélre így is
rányomtatták: „inapcivil”, azaz civil életre alkalmatlan. Mindenki automatikusan
ezt kapja, ez egy bélyegzõtípus.
Hazajöttem, másnap csöngettek az ukrán maffiózók, hogy dolgozzak nekik. El sem
tudom képzelni, honnan tudtak az érkezésemrõl, még a hozzátartozóim sem tudták.
Próbáltam elhelyezkedni, de a határõrséghez a légió miatt nem vettek fel. Voltam
vagyonõr, biztonsági vezetõ egy áruházban, szerzõdéses katona, légiósként
képzettebb a parancsnokaimnál. Sajnos itthon nem a felkészültség, nem a tudás
számít, hanem a papír. Külföldön a volt légiósokat nem megbélyegzik, hanem
felhasználják a gyakorlatias tudásukat. Jelenleg egy multicégnél vagyok
villanyszerelõ és gépbeállító technikus, de szívesebben mennék Irakba vagy
Afganisztánba. Csak ugye nincs felsõfokú végzettségem, bár amikor lõnek az
emberre, akkor ez nem sokat számít.
Azért csak elismerték itthon is ezt a rengeteg kitüntetést a zubbonyán…
- A móri ügy kapcsán felkerestek a nyomozók. Olyan képeket mutattak, amelyek
a mai napig sem nyilvánosak. Akkor épp a postán dolgoztam, elkövetõként tehát
szóba sem jöhettem. De amit láttam a fényképeken, az tényleg a légióra jellemzõ
módszer volt: egy lövés a fejbe, egy a szívbe. Sajnos a fanatikus õrültek miatt
azok is lejáratódnak, akik a légió után is normális életet akarnak élni. Én a
családomtól kaptam rengeteg segítséget a visszailleszkedéshez.
Mi az, amit visszasír a légiós életbõl? Hiányzik a civil hétköznapokból
valami, ami egyenruhában megvolt?
- Az állandó mozgás, a katonás életmód, a megbízhatóság, a fegyelmezett
élet. Nehezebb a civil élet, mint a légiós, mert nem kiszámítható: az értékek
túlságosan relatívak, és a megélhetés sem biztos. Ott akkor kellesz csak, ha a
próbákat túlélted, akkor vagy valaki, elsõ osztályú légiós. Nem hiányzik viszont
az állandó életveszély, amivel azt érték el, hogy ne gondolkozzunk a jövõn. A
légiós ma is bennem van, de kordában tudom tartani. Hazatérésem után folyton azt
néztem, mikor rontanak nekem az emberek az utcán. Az akció olyan, mint a drog,
az állandóan megemelkedett adrenalinszint miatt. Megtanultam a kitartást és a
munkaszeretetet. Azt is megcsinálom, amit utálok. Sohasem adom fel.
Gyilkosnak tartja magát?
- Nem. A légióban mindig volt valaki a hátunk mögött, aki azt nézte,
végrehajtjuk-e a parancsot. Aki nem tette, azt lelõtték. Férfias dolog volt ez,
ugyanakkor kamikaze is. Az ölés egy szükséges rossz lett a szemünkben. Végzed a
munkád, mint a gyárban. A hazafiasság hiányzott ugyan, de volt helyette pénz. A
fájdalomérzetet ki tudtam kapcsolni, ugyanakkor voltak dolgok, amiket nem
engedtem magamból kiölni: a reális gondolkodást, a higgadtságot, az élni
akarást. Civilként másképp nézem már az élet értékét, és szívesen kamatoztatnám
szaktudásomat a hazám javára.