A napokban kapta fel a világsajtó Rafi Eitannak, az izraeli nyugdíjügyek
miniszterének nyilatkozatát, miszerint a Moszad inkább Adolf Eichmannt fogta el
1960-ban, mint Joseph Mengelét. A híradásokból úgy tûnt, hogy az izraeli
titkosszolgálat elszalasztotta a „halál angyalaként” elhíresült náci orvost. Ez
azonban nem igaz.
Amikor 1960-ban, tizenöt évvel a második világháborút követõen a Moszad
különleges egysége felderítette és elfogta, majd Argentínából Izraelbe vitte
Adolf Eichmannt, a világ közvéleménye megdöbbent.
A hírhedt SS-tiszt bíróság elé állítása üzenet volt: egyetlen háborús bûnös sem
érezheti biztonságban magát. Az akció épp idõben történt. A világégés és a
holokauszt óta eltelt másfél évtized a külsõ szemlélõk és az elkövetõk
csoportjaiban tompította a trauma nagyságát, és a Német Szövetségi Köztársaság
törvényhozása is arra készült, hogy a háború alatt elkövetett tettek elévülését
törvényerõre emeli. Ez azzal járt volna, hogy a külföldre (elsõsorban az
Egyesült Államokba és Dél-Amerikába) menekült volt nácik zavartalanul
viszszatérhetnek, és esetleg újra irányító pozíciókba kerülhetnek, ha nem is
politikai, de gazdasági és kulturális szinten mindenképpen.
Az Eichmann-per Jeruzsálemben
A Moszad az akkor Bécsben élõ Simon Wiesenthal adatai alapján konkrét
információkkal rendelkezett Eichmann és Mengele tartózkodási helyérõl. Ezeket
titkosszolgálati módszerekkel leellenõrizték. Tulajdonképpen az volt a kérdés,
hogy melyiküket fogják el elõbb. A rejtõzködõ Eichmannról szóló konkrét
információkat szó szerint a vak szerencsének köszönhették az izraeliek. Egy
holokauszt-túlélõ, aki a háború után Argentínában telepedett le, családot
alapított, majd évekkel késõbb elvesztette a látását. A vak férfinek volt egy
tizenkilenc éves lánya, akinek a náci tömeggyilkos egyik fia udvarolt. Amikor az
apa megtudta, hogy a fiú a háború alatt a Harmadik Birodalom több pontján is
élt, és családi neve Eichmann, nagyon megdöbbent. Az udvarló spanyol
akcentusában felismerte a német elemeket. A sejtését a késõbbi feltáró nyomozás
igazolta. Ugyanebben az idõben Mengelérõl is megállapították, hogy Buenos
Airesben tartózkodik. A döntést, hogy mindkettõjüket vagy csupán egyiküket, és
akkor melyiket kell elfogni, Isser Harel, az izraeli titkosszolgálat vezetõje
hozta meg.
Joseph Mengele volt az ismertebb. Az orvosi és filozófiai diplomával egyaránt
rendelkezõ doktor 1937-ben csatlakozott a náci párthoz, majd egy évvel késõbb az
SS-be is belépett. 1943-tól vezetõ orvos volt Auschwitz-Birkenauban, egészen a
tábor 1945. januári felszámolásáig. Ez idõ alatt rendszeresen részt vett a
beérkezõ transzportok szelektálásában. A mindig jól öltözött, elegáns,
barátságos tekintetû férfi hüvelykujjának egyetlen mozdulatával mintegy 400 ezer
embert küldött a gázkamrákba.
Mengele ifjú korában
Itzak Shadmon, akit Gyöngyösrõl deportáltak, így emlékszik arra a
szelekcióra, amelyet Mengele az 1944-es év õszén végzett: „rós hasana napján
felsorakoztattak minket. Mengele egy fát szögeltetett egy oszlopra, mint egy
ajtófélfát. Mindenkinek át kellett mennie a »szemöldökfa« alatt. Akinek nem
kellett lehajolnia, azt azonnal kiemelték. Mondván, hogy túl fiatal és
fejletlen. Én ezt úgy éltem túl (tizenöt éves voltam akkor), hogy a cipõimbe
köveket tettem, és ezért magasabbnak látszottam. Tíz nap múlva, az engesztelõ
napon, Mengele megismételte ugyanezt az akciót. Akkor egy napi kenyéradagért egy
lengyel fogoly leeresztett a latrinába. Így nem kellett átvonulnom az ítélet
pálcája alatt.” Mengele volt az, aki tömegesen mint tengeri malacokat használta
a foglyokat áltudományos kísérleteire. Leginkább az ikrek szaporodása érdekelte,
hogy az árja, azaz „felsõbbrendû faj” szaporodását meg lehessen gyorsítani az „alsóbbrendû
fajok” rovására.
Adolf Eichmann ezzel szemben teljesen átlagos személyiség volt. Azt is
mondhatnánk, hogy egy szürke kisegér. Ausztriában még az illegalitásban
csatlakozott (1932) a náci párthoz. Hitler hatalomátvételét követõen
Németországba szökött, ahol elõbb az SS, majd az SD (Biztonsági Szolgálat) tagja
lett. Rövidesen a zsidó ügyekkel foglalkozó osztályon kezdett dolgozni, ahol meg
is maradt a háború végéig. Kezdetben a zsidó kivándorlást szorgalmazó politikát
erõltette, ebben még a brit mandátum területére irányuló illegális
bevándorlásokat szervezõ Aliya Bettel is együttmûködött. A legendával
ellentétben azonban nem tudott héberül, csupán néhány szót, amivel mindig
manipulálni tudta a zsidó közösségek vezetõit. A háború kitörését követõen a
zsidók gettóba zárását irányította, majd az 1942. januári Wannsee konferenciát
követõen a totális megsemmisítést és kiirtást szervezte. Személyesen irányította
(a magyar hatóságokkal szorosan együttmûködve) 437 ezer magyar zsidó
deportálását. A nyilaskeresztes hatalomátvételt követõen újra megjelent, és
rávette Szálasi Ferencet, hogy újabb 50 ezer magyar zsidót adjon „kölcsön” a
Harmadik Birodalomnak. Eichmann szervezõmunkájának köszönhetõ, hogy közel 6
millió európai zsidó esett áldozatul a náci faji politikának.
Mengele és Eichmann egyaránt az úgynevezett „Patkányúton” keresztül menekült el
Európából a háborút követõen. Ez az embercsempész-hálózat volt az, amelyen a
katolikus egyház erõteljes segítségével náci bûnösök ezrei csúsztak ki az
igazságszolgáltatás keze alól. A cél a legtöbb esetben Dél-Amerika volt. Két ok
miatt: Az elsõ világháború elõtt a német expanziós politika szorgalmazta, hogy a
világ számos pontján német kolóniák jöjjenek létre. A dél-amerikai katonai
vezetésû államok többsége szívesen látta a tapasztalt tanácsadók és telepesek
érkezését. Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay határvidékén is számos telep
alakult. 1943-ban a náci vezetésben tudatosult: nem valószínû, hogy megnyerik a
háborút. Hozzáfogtak a vagyon és önmaguk átmentéséhez. A már említett helyeken
kész otthonok, állások várták a menekülõket, így Mengelét és
Eichmannt is.
1960-ban tehát a Moszad vezetõinek arról kellett dönteniük, hogy melyik náci
háborús bûnöst fogják el. Az Eichmannt végül személyesen legyûrõ és elfogó Peter
Malkin így emlékszik vissza a döntésre: „Természetesen csábító volt a lehetõség:
Mengele a szadista orvos is az egyik legfontosabb bûnös, aki kéjesen válogatta
ki Auschwitzban a gázkamrára ítélt embereket, és borzalmas áltudományos
kísérleteket végzett. Õt is az igazságszolgáltatás elé kell állítani. De nem ez
a megfelelõ idõ erre. Eichmannhoz, a kontinens összes zsidójának sorsával
rendelkezõ hóhérhoz képest csak kis hal.” Egy megbeszélésen Isser Harel mondta
ki a végsõ szót, egyes-egyedül Eichmann elfogására utalva: „Nem a bosszúvágytól
vezérelve tesszük meg ezt a lépést. Mélyrõl jövõ igazságérzetünk hajt bennünket.
Nemcsak hogy jogunk, hanem erkölcsi kötelességünk, hogy bíróság elé állítsuk ezt
az embert.”
Honnan tudjuk, hogy jó döntést hoztak? Eichmann a kivégzése elõtt ezeket a
szavakat mondta: „Azzal a tudattal halok meg, hogy hatmillió zsidó ment elõttem.”