Hack Péter
Ki fizet a végén?

Ezekben a napokban újabb fejezethez érkezett az a valószerűtlennek tűnő politikai tehetetlenkedés, amelynek immár évek óta tanúi lehetünk. A baloldali pártok egyre kevésbé tudják meggyőzni a választókat arról, hogy képesek lennének a nagyrészt általuk létrehozott válság rendezésére. Cikkünk a jelenlegi helyzet főbb elemeit igyekszik bemutatni, azt keresve, hogy ki fogja megfizetni az árát.

Az országot 2002 óta kormányzó baloldali politikai pártok döntéshozói most azzal hitegetik a választópolgárokat, hogy az elkövetkezendő hetekben meg tudják oldani azokat a problémákat, amiket évek óta nem tudtak megoldani, és kezelni tudják azt a válságot, amit láthatóan március óta nem tudnak kezelni. A politikát többé-kevésbé elfogulatlanul szemlélőket már az megdöbbentette idén tavasszal, hogy az akkori kormánypártok egyáltalán nem készítettek a népszavazást követő helyzetre forgatókönyvet. Az előre kidolgozott stratégia helyett a számukra katasztrofális eredményre irracionális és maguk által is kontrollálatlan kapkodásba kezdtek, amelynek eredményeként felbomlott a kormánykoalíció és a rendszerváltást követően először kisebbségi kormány jött létre.

A kisebbségben maradt szocialisták első reakciói mintha megkönnyebbülésről szóltak volna, sőt, szinte felszabadulva nyilatkozták, hogy mióta kisebbségbe került a kormány, több törvényt fogadott el, mint előtte. Ez az öröm és optimizmus körülbelül annyira volt megalapozott, mint amennyire a hegyen lefelé száguldó autó vezetőjének öröme, aki boldogan közli utasaival, hogy mivel elromlott a fék, még gyorsabban tudnak haladni.
A kormányfő és környezete láthatóan nem tudta, mit tesz, amikor rövid távú túlélési céljaitól vezéreltetve úgy ment bele a koalíció felbontásába, hogy fogalma sem volt arról, hogy mit fog tenni ősszel a költségvetéssel, vagyis hogyan fog kormányozni kisebbségben. Az eseményekből úgy tűnik, hogy a kormány perspektívája két hétre korlátozódik, a kormányzás lényege, „éljük túl a következő két hetet”. Az ország helyzete azonban ennél többet kívánna.

Forgatókönyvek

A jelenlegi helyzetben három forgatókönyv szerepel a politikai színpadon, amelyek egyúttal a jelenlegi helyzet lehetséges kimeneteleit is leírják. Az első a miniszterelnök által írott. Ezen forgatókönyv szerint, a miniszterelnöknek és a kormánynak maradnia kell, az SZDSZ pedig a koalíció újraélesztésével, vagy csak úgy kívülről támogassa ezt a célt.
Elképzelésének lényegét a miniszterelnök a „Megegyezés” című politikai hirdetésben tette közzé. A szerző írásában elismeri azt, amit minden közgazdász egyértelműen állít, hogy az ország gazdaságán kizárólag egy jelentős adócsökkentés segíthet, de egyúttal azt állítja, hogy ez lehetetlen, mivel ehhez az állami kiadások jelentős csökkentése lenne szükséges, amelyet a miniszterelnök szerint nem lehet megtenni. Mivel a kiadások csökkentése szerinte nem lehetséges, csak a gazdaság kifehérítéséből származó bevételekből lehet adót csökkenteni. Szerinte van esély arra, hogy egy év alatt körülbelül háromszázmillió forint többletbevételhez jusson ebből az állam, ennyit lehetne 2009-ben adócsökkentésre fordítani. (Az érvelést gyengíti, hogy reálisan körülbelül ötvenmilliárddal számolnak a szakértők.)
A „Megegyezés” olyan program, mintha eldöntenénk, hogy megépítjük az első magyar Forma-1-es versenyautót, de előtte egyezzünk meg abban, hogy a súlya nem lehet kisebb, mint négy tonna, a feladat az, hogy találjunk ehhez motort. Nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen. A miniszterelnök programjának erénye, hogy nem tartalmaz olyan elemeket, amely további károkat okoz a gazdaságnak, de semmi esélyt nem ad a meglévő súlyos problémák megoldására.
A második forgatókönyv az SZDSZ új elnöke által javasolt. Ennek lényege röviden: „Gyurcsánynak mennie kell”, mivel a jelenlegi válság fő oka az, hogy a miniszterelnök teljesen elveszítette hitelét a választók szemében, márpedig a válság megoldása lehetetlen változások nélkül, a változásokhoz társadalmi támogatottságra van szükség, amelyet a kormányfő maradása esetén lehetetlen megszerezni.
A harmadik forgatókönyv a Fidesz által szorgalmazott előrehozott választás. E szerint az Országgyűlésnek a lehető leghamarabb ki kellene mondania saját maga feloszlatását, ezzel megteremtve a lehetőséget, hogy a köztársasági elnök a feloszlatástól számított három hónapon belülre új választásokat írjon ki. Az új választáson többséget szerző politikai erő kellő politikai támogatottsággal fog rendelkezni a szükséges változásokhoz.

Esélyek

Azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy melyik forgatókönyv melyik pártnak jó. Ennél fontosabb kérdés, melyiknek mekkora esélye van a megvalósulásra, és ami még fontosabb, hogy melyik jó az országnak.
Ami az esélyeket illeti: a kormányfő és a kormány maradásának esélyét csökkenti, hogy a korábbi koalíciós partner az MSZP és a baloldali értelmiség részéről a rá nehezedő rendkívüli politikai nyomás ellenére sem hajlandó ezt támogatni. Fodor Gábor, a liberálisok új elnöke láthatóan erre a lapra tett fel mindent (de legalábbis nagyon sokat). Fodor helyzetét nehezíti, hogy a mögötte lévő párt nagyon nem egységes, a párt döntéshozó testületei tele vannak olyan emberekkel, akik egzisztenciálisan érdekeltek a szocialista-liberális együttműködésben, ráadásul a párt megmaradt támogatói is csak a baloldali együttműködést tudják elfogadni.
Az is kérdés, hogy ha az SZDSZ eléri célját, és megalakul a szakértői kormány, akkor mi fog történni. (A szakértői kormány úgy általában inkább ügyvezető kormányként szokott létrejönni, de a jelenlegi helyzetben valójában azt jelenti, hogy a kormány feje ne Gyurcsány Ferenc vagy valamelyik vezető MSZP-s politikus legyen). Az így megalakuló kormány ugyanis csak a korábbi koalíciós pártok támogatására számíthat, de bár Gyurcsány tényleg hiteltelen a választók szemében, az eddigi reformoknak nem ő volt az akadálya. Az MSZP Gyurcsány nélkül nem lesz jobban hajlandó a nélkülözhetetlen változásokra, mint Gyurcsánnyal.
A két párt egymásnak feszülése - ahogy a koalíció felbomlásakor is látható volt - könnyen vezethet arra, hogy a válság nem oldódik meg, az agonizálás tovább folytatódik, vagy bekövetkezik az, amit a Fidesz március óta állít, sor kerül az előrehozott választásokra valamikor 2009 tavaszán.
Az SZDSZ stratégiájának esélyeit rontja a párt belső megosztottsága és az egyre súlyosabb terhet jelentő múltja. Az utóbbi hat év legsúlyosabb korrupciógyanús ügyei, az M6-os autópálya építése körüli ügyek, az Állami Számvevőszék szerint felesleges és pazarló M7-es építés, különösen a völgyhíd felépítése, vagy a MÁV Cargo-ügy súlyos árnyékot vet a liberálisok megítélésére.
A Fidesz elképzeléseinek esélyeit rövid távon rontja, hogy a parlamentben a képviselők többségét adó MSZP és SZDSZ nagyon nem érdekelt az idő előtti választásban.

A tét

A politikusok és az elemzők döntő többsége - az előző gondolatsorhoz hasonlóan - azt elemzi, hogy kinek mi az érdeke, és ezek az érdekek milyen esélyt teremtenek az egyes forgatókönyvekre. A probléma az, hogy a tét nem az, hogy melyik párt hogyan jön ki ebből a helyzetből, hanem az, hogy mi lesz az országgal.
Magyarország a 80-as évek végén, a 90-es évek elején a változások élharcosa volt az egykori kelet-európai kommunista országok közül, szinte minden mutatóban az élen voltunk. Mára egyértelműen sereghajtóvá váltunk. Egyértelmű, hogy az ország, elsősorban a 2001-2002 óta folytatott téves gazdaságpolitika miatt egy nagyon nagy történelmi esélyt játszott el. Az elmúlt hét év eredményeként drasztikusan csökkent a társadalom versenyképessége, mobilitása és vitalitása.
Míg a kormánypártok hívei arra hivatkoznak, hogy a 2006 óta hatalmon lévő kormány sikert ért el a gazdaságban, amikor a konvergenciaprogram alapján csökkenteni tudta a 10 százalék körüli költségvetési hiányt, sőt, jobban tudta a hiányt csökkenteni, mint tervezte. Erre a sikerre azonban komoly árnyat vet, hogy ezzel a kormány csak azt a katasztrófát hárította el, amit maga okozott, ráadásul olyan mellékhatásokkal, amelyekkel nem számolt. A „sikeres program” egyik mellékhatása a gazdaság növekedésének tervezettnél alacsonyabb szintje (amit a mezőgazdaság idei rekorderedményei sem tudnak lényegesen javítani), a másik a tervezettnél jóval magasabb infláció. Ezen tényezőkön keresztül a lakosság, és leginkább annak legszegényebb része fizeti a jelenlegi kormányzat politikai hazardírozásának árát.
A magas infláció, az EU-átlagnál jóval rosszabb foglalkoztatottság (egymillióval kevesebb munkahely van, mint az EU-átlag), a magas eladósodottság, a szegénység, a lakosság felső tizede és alsó tizede közötti jövedelemarány (amely egészséges társadalmakban 3-4, nálunk 7), az európai átlagban 43-45 százalékos állami újraelosztás nálunk 51 százalék. Ezek a gazdaságnak olyan súlyos betegségtünetei, amelyeknek orvoslása nélkül Magyarország évtizedekre maradhat le a fejlődésben.
A hibás gazdaságpolitikáért, a jelenlegi gazdasági helyzetért nem lehet az ellenzéket felelőssé tenni. Kétségtelen, hogy az ellenzéki retorika nehéz helyzetet teremtett a kormány számára, de a kormánynak nem retorikával, hanem döntésekkel kell politizálnia. A kormány ezekkel súlyosan adós maradt, és ezt kommunikációs kampányokkal nem lehet elfedni. Nem lehet az egy politika igazolása, hogy „megakadályozom a jobboldali ellenzéket a gazdaság tönkretételében, helyette én teszem tönkre, mivel mégis jobb, ha én csinálom, mintha ők csinálnák”.
Ha igaz az a tétel, hogy az ország gazdaságán csak az segíthet, ha megszüntetjük a túladóztatást, és az adószintet a jelenlegi 30 százalékról a környező országokban alkalmazott 20 százalékra csökkentjük, akkor a politikának egyetlen feladata lehet, teremtse meg ennek társadalmi és politikai feltételeit. Ez jelentheti a nép és az ország iránti felelősséget.
Vitathatatlan, hogy még ennél kisebb mértékű adócsökkentés is csak az állami kiadások csökkentésével lehetséges. Csökkenteni kell a közigazgatási kiadásokat, és változtatni kell a rosszul működő szociális ellátáson is. Ehhez nélkülözhetetlen a választói támogatottság. Ilyen lépéseket csak egy olyan politikai erő tud megtenni, amelynek van erős választói támogatottsága, és vállalja annak kockázatát, hogy ennek a támogatottságnak egy részét átmenetileg elveszti.
A sok-sok teljesítetlen ígéret után előrántott újabb ígéretköteg, amely a balközép liberális retorikától egyre markánsabban halad - a fogyatkozó párthívek értékrendjét követve - egyre markánsabb baloldali, túlköltekező, túladóztató retorika nehezen talál elfogadottságot.

Háttérpraktikák

A baloldal hitelvesztését azonban nem csak a gazdaságpolitika hibái eredményezik. Mint arról korábban már írtunk (Mitől függ az ország jövője? Remények és esélyek a belpolitikában. Hetek, 2008. január 4.), a 2006 óta tartó válsághullámok nem akadályozták meg a kormányt abban, hogy a választók véleményének kikérése nélkül a háttérben keresztülerőltessen olyan ügyeket, mint például a homoszexuális párok házasságkötése.
Ebben az ügyben 2007-ben történt az első lépés, amikor arra hivatkozva, hogy rendezésre szorul az élettársi közösségben élők jogi helyzete, megteremtették a bejegyzett élettársi közösség jogintézményét. A törvény elfogadásakor az azt megszavazó politikusok arra hivatkoztak, hogy ez az intézmény - annak ellenére, hogy érdemi előnyt csak az azonos nemű élettársaknak jelent - nem az azonos neműek házasságáról szól, tehát semmi ok arra, hogy azok, akik a házasságot egy férfi és egy nő szövetségének tartják, aggódjanak.
Némi kételyt ébresztett, hogy az egész törvényt mintegy fű alatt, a közvélemény figyelmétől elrejtve tárgyalták és szavazták meg. A kételyek és a valódi szándékok felőli bizonytalanság csak növekszik, amikor elolvassuk a Polgári Törvénykönyv módosítására elkészített 1348 oldal terjedelmű jogszabálytervezetet. (Lásd cikkünket a 7. oldalon Becsempészett melegjogok címmel.) Ez a rendkívül terjedelmes tervezet nagyon sok fontos ügy mellett például, mintegy mellesleg kimondja, hogy a házasságra vonatkozó szabályokat - a gyermek örökbefogadásának szabályait leszámítva - a bejegyzett élettársi kapcsolatra is alkalmazni kell. Vagyis érdemben azonossá válik a házasság és az élettársi kapcsolat, a jelenleg egyeztetés alatt álló változat csak az örökbefogadást nem teszi lehetővé a bejegyzett élettársaknak, akik azonos neműek is lehetnek.
Azoknak, akik ezzel nem értenek egyet, nyilván tiszteletben kellene tartaniuk a többség akaratát, ha a társadalom többsége támogatná az azonos neműek házasságát, azonban ehhez lehetővé kellene tenni, hogy a többség erről állást foglaljon.
Itt jutunk el a rendszerváltást követő időszak egyik legfontosabb tanulságához. Valószínűleg szükségszerű volt a rendszerváltás hajnalán, hogy a régi állampárt már leszerepelt elitje és az új demokrácia még feltörekvő elitje a társadalom kizárásával állapodott meg arról, hogy milyen legyen az új köztársaság államrendje. Ez akkor történelmi szükségszerűség volt. Azóta ez a szükségszerűség megszűnt. Ideje lenne szakítani azzal a politikai gyakorlattal, amikor az elit az embereket a döntésből kihagyva, saját elképzeléseit erőlteti a társadalomra. A döntést azoknak a kezében kell hagyni, akik a következményeket viselik. Ezt nevezik demokráciának.