Vagyim Arisztov
Egy nehéz író
Orosz szemmel Alekszandr Szolzsenyicinről

„Orosz írók közül õ volt az egyetlen, akinek meg­ada­tott, hogy a szel­lem embe­reként meg­ha­tározó sze­repet játszhatott a szovjet rendszer megdöntésében” - írta Pelle János néhány hete megjelent kitûnõ megemlékezésé­ben Alekszandr Szol­zse­nyicinrõl. (Az írott szó ereje. Hetek, 2008. augusztus 8.)

 

Ő nyitotta meg számunkra a kommunizmuskori Oroszország történelmét, méghozzá annak is a legfélelmetesebb alkotóelemét - a Szovjetunió Kommunista Pártja által a saját és más népekkel szemben alkalmazott terror leírását.
A Szovjetunió lakosainak idõsebb nemzedéke természetesen tudott a repressziók létezésérõl, ugyanakkor az emberek még a Hruscsov-féle rehabilitáció után sem mertek errõl beszélni. Hiszen a sztálini hóhér, Lavrentyij Berija és néhány állambiztonsági fõtiszt büntetését leszámítva senkit nem vontak felelõsségre a terrorrendszer kidolgozói vagy csatlósai közül. Attól féltek, hogy visszajön a terror. Ezért hallgattak a bûntettek tanúinak milliói. Az elsõ, aki megsértette ezt a hallgatást, és beszámolt a szovjet rezsim bûntetteirõl õszintén, Alekszandr Szolzsenyicin volt.
Az állami terror keretei között élõ emberekrõl szóló tudósítást Szolzsenyicin nem a Gulag szigetcsoport című regényével kezdte. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja címû kisregénye volt az elsõ. 1962-ben publikálták a hatóságok engedélyével a Novij mir (Új világ) címû folyóiratban.
Szolzsenyicin mûve egy olyan orosz ember életérõl szólt, aki koncentrációs táborba kerül. Ezért vált szimbolikussá a folyóirat címe is, hiszen a koncentrációs tábor az új világ szükségszerû kellékeként lépett elõ. Pont így tálalta a Szovjetunió a nézõpontját, szembeállítva a másik, kapitalista világgal.
Akkortájt a Szovjetunió lakosai már együttérzéssel és felháborodással olvastak a német lágerekben, Dél-Afrikában és Dél-Amerikában elkövetett terrorról. Ekkor jelent meg az egyszerû szovjet emberrõl szóló elbeszélés. Nem volt itt krematórium, mint a németeknél a második világháború alatt. Viszont ugyanúgy mindennap leselkedett a halál mindenhonnan, fagytól, munkától, kivégzéstõl.

Amerikában

Az elbeszélés egy Ivan Gyenyiszovics nevû elítélt egy napjáról szólt. És az olvasók megrendültek. Megrendítette õket a tragédia, miként kerül be egy kisember egy „új világ” karjaiba. A mû azért okozott ekkora katarzist, mert olvasói eddig büszkék voltak erre az „új világra”, igazságosnak és humánusnak tartották azt. És azért is, mert mindenki ráérzett, hogy õk sem különbek Ivan Gyenyiszovicsnál, mindegyikük egy ugyanilyen kisember, aki bármikor az ő helyére kerülhet.
Szolzsenyicin nem csak arról a tragédiáról írt, ami a rendszernek nem tetszõ embereket érte. Figyelmeztetett arra is, hogy hasonló bárkivel megtörténhet. Hõse életén keresztül magyarázta el, hogyan lehet túlélni a Szovjetunió koncentrációs táborait, és hogyan lehet közben megõrizni az emberi méltóságot.
1966-ban a Szovjet írók IV. kongresszusának írt levelek publikálásával véget ért az író szovjet-orosz­országbeli karrierje. Szolzsenyicin a cenzúra megszüntetését és az üldöztetés áldozatául esett írók rehabilitációját követelte, valamint a saját archívumának visszaszolgáltatását, amelyet még 1965-ben koboztak el a hivatalos szervek. A pokol tornáca (1968), a Rákosztály (1969) és a Nobel-díj (1970) után egyre élesebbé vált konfrontációja a hatalommal… Mindezeket még néhány botrány követte, beleértve a Levél a Szovjetunió vezéreihez címû publikációját is.
1973-ban következett a Gulag szigetcsoport, ahol a terror mechanizmusa és birodalmi méretei már egységes rendszerként jelentek meg. Ezért kellett Szolzsenyicinnek elhagynia a hazáját, miközben a mûnek a távolból is óriási hatása volt az emberekre. Néhány éve egy Budapesten élõ orosz haditengerészeti tiszt mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén a Gulag elolvasása után lépett ki a Kommunista Pártból, majd lemondott a szolgálatról.
Mûvei kétségkívül elõsegítették a kommunisták hatalmának összeomlását, valószínûleg sokkal inkább, mint a tartós áruhiány és a belsõ pártharcok.
A Szovjetunió Kommunista Pártja, majd maga a Szovjetunió is azért lett bukásra ítélve, mert az emberek megismerték az igazságot a lágerekrõl. Ezt követte a felismerés, hogy a hatalmon lévõ párt lelkén szörnyû bûntettek száradnak. Ezért nem sikerült 1991 augusztusában a régi rezsim hívei egy részének megállítani a peresztrojkát, és újra beindítani az elnyomó apparátust. A tegnap még reszketõ és félrevezetett nép nemet mondott, ami részben Szolzsenyicin mûveinek köszönhetõ. Sok évig tiltott irodalom lévén, a könyvek tömeges megjelenése épp a peresztrojka idejére esett, biztosítva az erkölcsi erõt a kommunizmus lerázásához.

1944-ben

Alekszandr Szolzsenyicin legfõbb érdeme az, hogy nemcsak a saját félelmeit gyõzte le, amelyeket a sok, lágerben töltött év okozott, hanem hozzásegítette honfitársai milliót is ahhoz, hogy õk is legyõzzék a félelmeiket, bármennyire erõsek is voltak azok. Édesanyám csak a kommunizmus bukása után számolt be arról, hogy nagyapámat is utolérte az elnyomó gépezet. Egy ukrajnai megyeszékhelyen volt az elektromos mûvek igazgatója. 1947-ben ítélték el, és Kolimára küldték, amelyet a rendszer egyik legkegyetlenebb táboraként tartottak számon. Nagyapám az elektromossági ismereteinek köszönhetõen menekült meg. Egy szakemberre volt szükség, aki be tudja üzemelni és karban tudja tartani az amerikai aranykitermelõ berendezéseket.
Szolzsenyicin 1994-ben tért haza. Amerikából a Távol-Keleten keresztül utazott Moszkvába. Nemzeti hõsként fogadták, egész Oroszországot vonattal szelte át. A Jelcin neve által fémjelezett új orosz hatalom a saját legitimációját várta, és a kommunista múltat igyekezett szembeállítani az éppen zajló demokratikus reformokkal. Ennek ellenére Szolzsenyicin éles kritikát fogalmazott meg a „demokratákkal” szemben. Leginkább a sorsára hagyott orosz vidék döbbentette meg: a gazdasági hanyatlás és a nyomorban sínylõdõ lakosság, amelynek egyszerûen nem volt pénze a megélhetésre. Bár az is lehet, hogy a legjobban az orosz hivatalnokok arcátlansága háborította fel. A jelcini állami elismerést Szolzsenyicin nem fogadta el.
Miután visszatért Amerikából, saját televíziós mûsora lett, amelyen keresztül igazságosságot követelt és tanácsokat adott a hatalomnak, „miképp rendezze be Oroszországot”. Még korábban, 1990-ben már megjelent egy ugyanilyen címû könyv. Sajnos nagyon hamar egyértelmûvé vált, hogy a Szovjetunió összeomlása után Szolzsenyicin már nem érdekli különösebben az emberek többségét, nem is beszélve a hatalmon lévõkrõl.
Ezután a 20. század egyik legnagyobb írója és moralistája visszavonult az aktív közéleti tevékenységtõl saját Moszkva környéki birtokára. Ott folytatta a munkásságát, és csak ritkán adott hírt magáról. Nem tört meg, ugyanilyen elveket vallott késõbb is, és nem ment koldulni a hatalomhoz. Amikor Putyin elnök meglátogatta, figyelmeztette az orosz vezetõt, hogy rohamosan nõ a szakadék az egyre gazdagodó Moszkva és a leszakadó régiók között.
Halála újra emlékezetbe idézte õt mind Oroszországban, mind pedig az egész világon. A sajtót elárasztották a „Meghalt a 20. század legnagyobb írója” szalagcímek. Szolzsenyicin ugyanúgy a múlt század „legnagyobb írója” lett, mint a 19. századi Tolsztoj és Dosztojevszkij. Ugyanakkor a méltatások mellett sok sértõ megjegyzés is megjelent róla - fõleg az interneten. A hozzászólók szerint Alekszandr Szolzsenyicin „unalmas író”, akit sokan Oroszország érdekei elárulójának tartanak mondván: a mûvei miatt Oroszország negatív fénybe került, és ezzel elõkészítette egy világbirodalom összeomlását.
Formálisan akár egyet is lehet érteni az „unalmasság” vádjával abban az értelemben, hogy Szolzsenyicinnek nem volt könnyû stílusa. Nem lányregényeket vagy detektívtörténeteket írt. Mély és komoly mûveket teremtett az egyik legkegyetlenebb rezsim morális megítélésérõl. Ezt olvasni sose lehet könnyû, ahogyan nem könnyû Tolsztoj és Dosztojevszkij stílusa sem. Sõt, az emberiség legnagyobb könyve, a Biblia sem egyszerûen érthetõ, ugyanakkor hozzásegíti az embert ahhoz, hogy Emberré váljon. Azokat pedig, akik hazaárulónak tartják Szolzsenyicint, csak sajnálni lehet, hogy az ál-nagyság miatt képesek lennének újra honfitársaik millióinak életével fizetni. Készek az uralkodók hazugságainak befogadására, és készek félresöpörni azt, aki ki meri mondani nekik az igazságot.
Ezért van az emberiségnek nagy szüksége az olyan könyvekre, mint a Biblia és Szolzsenyicin mûvei.