Pálfy Gyula
A gyerek meg a háború
Nem könnyed nyári olvasmány

A huszonéves Ishmael Beah máris komor életrajz birtokosa. Sierra Leone-i gyerekéveirõl megjelent könyvét (Gyerekkatona voltam Afrikában) húsz nyelven olvassák, s a milliónyi olvasóból sokan könnyezik meg. Joggal persze. A szerzõ elõbb a polgárháború menekültje, majd családja kiirtása után a harmadik világ értelmetlen harcainak legvadabb gyilkosai közé áll: gyerekkatona lesz, aki drogoktól bódultan utánozza a Rambo-filmek ölési technikáit, miközben magát élet-halál urának érzi. Lelkifurdalása nincs, fizikai fájdalmat már nem érez.

A könyv elsõ harmadának recenziója egyetlen szó lehetne: életösztön. Más a kontinens és távoli a kultúra, de sok a hasonlóság Kertész Imrének a Sorstalanságban leírt gyerekkorával. A felnõttek érthetetlen világa itt sem oltalmaz, hanem szörnyként rabolja el a játékra, a kalandra és az álmodozásra adatott gyerekkort. Sõt elvenné a majdani felnõttséget is. A lehetõségek kifutására szabott éveket, melynél nincs elvehetõbb értéke a gyereknek.
Igen kevert közegben él a szerzõ. A közösségek a musz­lim papok köré szervezõdnek, de belefér az õsökhöz imádkozás is a napi „apróbb” (például iskolai vizsgákon bevetett) okkult gyakorlatokkal együtt. És persze a nyugat „keze is beteszi a lábát ” - pár amerikai rapkazetta Ishmael legféltettebb kincse. A lelkileg-testileg sebzett, éhezõ, vadállatoktól ûzött, hónapokig az erdõben egyedül bolyongó kisfiú közvetlenül a veszedelem elõtt még a helyi Ki mit tud?-ra készült, hogy nagyot villantson a tengerentúli „tesók”-tól ellesett táncával.
Majd egy utazás során (akárcsak Kertész) pont oda cseppen, ahonnét minden erejével menekülnie kellene. Elõbb sokkos, csonkított, halottaikat cipelõ menekültekkel találkozik, majd maga is a kormányellenes gerillák, a RUF katonái elõl rohan mind mélyebbre a dzsungelbe, akik egyre közelednek, miközben egész falvakat iktatnak ki a létezésbõl. Politikai célok, elvi indoklás szóba sem kerül, a dolgokat végig a gyermek szemével látjuk, eszerint a harc kizárólag élelemért, munícióért és a besorozható emberekért dúl. És igen hamar: magáért az ölésért. Hõsünk leginkább a vele egykorú gyerekkatonáktól fél, akik a hadtápként kapott szerektõl napokig nem alszanak, sérülést nem éreznek, és semmi gátlásuk sincs.
Épp ilyen lesz õ is. A hosszú bujkálás során Ishmael majdnem hazakerül családjához, ám a falut a felkelõk a szeme láttára gyújtják fel. Így találja magát a kormányhadsereg egy osztagában, ahol AK-géppisztolyt adnak a kezébe, és furcsa fehér tablettákat. Majd portyázni viszik, mondván, hogy most megbosszulhatja családja kiirtását. Az eddig óvott kazettákat pedig tûzre hajítják. Ezzel zárul a gyerekkor, s kezdõdik a gyilkos idõszak a fiú sorsában. A felnõttek a könyv szerint okkal ölnek, megtorlás, megelõzés és rablás miatt. A mindkét oldalon harcoló gyerekek viszont sportból, vagányságból, s hogy az erdõben az akkumulátoros tévén látott akciófilmeket másolják: „…miután rengeteg embert megöltünk, folytattuk a filmet. Harcoltunk, filmet néztünk, és drogoztunk ”. Esetenként játszanak is - stopperrel mért kivégzési versenyt. Mindeközben (olvasni is rettenet) felnõtt gonosztevõkre oly jellemzõ hatalmi kéjt élnek át, hisz a halál módja, a szenvedés hosszúsága felõl maguk dönthetnek.
Az olvasó e ponton érzi magát szerencsés kívülállónak, hogy nem a szöveg valóságában kell élnie. S a Legyek ura regényre gondol vagy Bruce Willis szakaszparancsnok keserû arcára a Nap könnyei című filmbõl, ahol egy hasonló vérengzésbe botlanak az arra tévedõ deszantosok.
Végül a parancsnok, Jabati hadnagy, aki két mészárlás között Shakespeare-t (!) olvasgat a verandán, „eladja” hõsünket pár társával együtt az ENSZ gyermekmentõ szervezetének. Freetownban, a fõvárosi UNICEF-gyerektábor emberei kísérlik meg a csaknem lehetetlent, hogy a gyerekbõrbe zárt kis vadakat újra emberré tegyék. Nem kis árat fizetnek érte. Drogok és fegyverek híján a gyerekek verik és megalázzák ápolóikat, s mivel ennél több erõszakhoz szoktak, elrejtett szuronyokkal, kézigránáttal ölik egymást. „Ki nem állhattam a civilek utasításait… még ha reggelizni is hívtak. Pár napja még mi döntöttünk arról, hogy éljenek vagy meghaljanak.” Kínkeservesen, de a tengernyi durvaságot makacsul a sérülés tüneteinek nézve, a tábor munkatársai idõvel emberi érzéseket csempésznek vissza a kamasz-veteránok lelkébe. Ishmael „visszatérésében” az ápolónõ, Esther testvéri szeretete, majd az egyetlen élõ rokon, a nagybácsi befogadó családja a meghatározó. Na és az újra felfedezett popzene, a Run DMC és Bob Marley dalai, melyek dünnyögése, fordítása a személyes terápia része.
A szerzõ rehabilitációja a tengerentúlon lesz teljes. New Yorkban az elõször látott hónál, az ENSZ-ben való felszólalásnál, az Oberlin fõiskolán megszerzett diplománál és az azóta is a háborús gyerekekrõl tartott elõadásainál nagyobb csodában részesült: hagyták, hogy „élvezze gye­rekkora utolsó pillanatait”. Bár személyesen megmenekült, Afrika békés jövõjére a leírtak alapján semmiféle emberi megoldás nem mutatkozik.