Munkatársunktól
Csók a családnak, elmentem jazzsztárnak

Botos Robi 1998 decemberében Kanadába érkezett. Azóta számos versenyt megnyert, és a világ legkiemelkedõbb jazzmuzsikusaival játszott együtt.

Robi, megnyerted a Nagy Amerikai Jazz-zongora Versenyt. Ezt tartod eddigi legnagyobb eredményednek?
-Ez a verseny Jacksonville-ben volt, a legkomolyabb megmérettetés, fõleg Amerikában. A zsûri soraiban olyan emberek ülnek, akiknek a zenéjén felnõttünk. A döntõben öt ember közül választják ki a gyõztest. Idén én nyertem, ez most volt nemrég.
Gondolom, a másik négy zongorista is kitûnõen játszott…
-Nézd, ezt az öt embert a világ minden tájáról válogatják össze, elõtte egy halom CD-t, demót hallgatnak meg. Egyébként ugyanígy van ez a montreux-i versenyen, amit hála Istennek, szintén sikerült megnyernem. Szóval, ezen a szinten már nincs jobb vagy rosszabb, mindenki hoz valamit, ami az övé, ami értékes, és az dönt, hogy aznap éppen ki van jobb formában, ki játszik inkább a zsûrinek tetszõ stílusban. Meg persze mi zongoristák ki vagyunk téve annak a helyzetnek, hogy nincs lehetõségünk ott a saját hangszerünkön játszanunk. Ezen is sok múlhat, de ehhez hozzá kell szokni.
Mivel jár egy ilyen gyõzelem?
-Erre nagyon jó példa az európai verseny, ahol az a fõdíj, hogy nyitókoncertet játszhatsz valamelyik nagy híresség elõtt. 2004-ben itt is nyertem, így a következõ évben Oscar Peterson elõtt játszhattam. Õt a zongoristáknak nem kell bemutatni, õ volt az utolsó nagy legenda, aki benne volt a jazz-zene kialakításában. Miután hallott játszani, odajött, nagyon kedves volt, biztatott, tetszett neki, ahogy játszottam. Akkor azt mondtam, hogy ha csak ennyit értem el zenei pályafutásom során, azzal elégedett lehetek. Utána sikerült megismerkednünk, bemutatott a családjának, jártam náluk, játszhattam a zongoráján. Mindennek tetejébe - és ez még most is hihetetlennek tûnik számomra - megkért, hogy tanítsam a lányát zongorázni.

Robival való beszélgetésünk elõtt az édesapját kérdeztem Robi kinti életérõl, munkájáról. Elmondta, hogy hány díjat nyert, milyen klasszisokkal muzsikált együtt, majd hozzátette, Robi ennek a harmadát sem fogja elmondani, nem szokott dicsekedni. Botos Ferenc tényleg jól ismeri a fiát, mikor sikereirõl vagy tehetségérõl beszél, mindig megemlíti Istent, szüleit, testvéreit, családját, hogy mindent nekik köszönhet, és hálás, mert azzal foglalkozhat, amit igazán szeret.

Robi, 1999 óta Kanadában élsz, ott váltál ismertté. Hogyan kerültél oda?
-Zenész családból származom, édesapám dobos, két bátyám, Lajos és Feri is zenészek. Gyerekkorunk óta a jazz érdekelt, ezen a zenén nõttünk fel. Ez a mûfaj Észak-Amerikából származik, és tudtuk, hogy erre itt sokkal nagyobb igény van, mint akkor ott, Európában. Úgy gondoltam, hogy fiatalon használnom kell azt a tehetséget, amit kaptam, ott, ahol ez kamatozni tud. Sokat jelentett, hogy itt igénylik a jazzt, akár koncerten, akár esküvõn vagy kisebb éttermekben játszod. Testvéremmel, Ferivel végül is úgy döntöttünk, hogy meglépjük ezt a nagy lépést.
Milyen volt az elsõ néhány nap?
-Szinte azonnal jó irányba indultak a dolgok. Egy hölgy segített a kinti papírok megszerzésében, és elvitt minket egy jazzklubba. Ott hallottam egy zongoristát, aki nagyon tetszett. Összeismerkedtünk, meghallgatta, hogy játszom, meghívott a zenekarába, felkarolt. Éreztem, hogy nem a véletlen mûve, hogy találkoztunk. David Praid-nek hívják azt az embert, egy ismert torontói zongorista. Értem jött kocsival, elvitt helyekre, ottani klubokba, felkonferált, hogy most jöttem, fogadjanak szeretettel, támogassanak, hívjanak zenélni. Hihetetlenül nagy segítség volt ez akkor. Elkezdtem különféle zenészekkel együtt játszani…

George Bensonnal, 2007

Magyarul, az elsõ pillanattól kezdve meg tudtál élni a zenélésbõl?
-A legelején még elvállaltam kisebb éttermi kisegítõ munkákat, de egy-két hónap után erre már nem volt szükség.
Családod volt már akkoriban?
-Igen, feleségemmel és két gyermekemmel jöttünk, a legkisebb, Robika itt született, õ már tõsgyökeres kanadai. (nevet)
Magyarul beszél, vagy angolul?
-Hát, néha keveri a két nyelvet. Mi azért mindent megteszünk, hogy ne felejtsék el a magyar nyelvet.
Mára keresett muzsikus lettél. Mibõl áll a munkád?
-Az, hogy a színpadon játszol, önmagában nem elég. Emellett tanítok, különbözõ felvételeken játszom producereknek, több mûfajban. A leghíresebb jazzistákat is hallhatod poplemezeken, ez része a szakmánknak.
Mennyi idõt szánsz gyakorlásra?
-Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de mivel majdnem minden este játszom, nappal pedig próbák, beállások vannak, így azt kell mondjam, hogy szinte semmit. Akkor gyakorlok, amikor játszom. Gyerekként az ember skálázik, klasszikusokat tanul, de jazz-zenészként a legjobb, ha olyan emberekkel játszol, akiktõl közben tanulhatsz is. Így lehet fejlõdni.
Hogyan készülsz egy versenyre vagy egy koncertre? Hogy mész fel a színpadra?
-Szerintem a siker egyik titka, hogy az ember teljes odaadással és intenzitással játsszon bármilyen színpadon, akár egy kis klubban, akár a Carnegie Hallban lép fel. Ezt a közönség észreveszi és értékeli, fõleg itt Kanadában vagy Amerikában. Persze, amikor egy verseny döntõjében vagy, és tudod, hogy mindössze három számot játszhatsz, és utána születik egy döntés, akkor megpróbálsz még jobban játszani. Én azonban arra törekedtem, hogy amit csinálok, az zene legyen, és nem pedig arra, hogy a magam erejébõl lenyomjam a többieket.
Egy ilyen szituációban van benned valamilyen drukk?
-Azt kell mondjam, hogy ha ilyen legendák elõtt, mint Terence Blanchard vagy Rufus Reid kell játszanom, az inkább inspirál, hozzáad a játékomhoz.
A magyar zenészekrõl mi a véleményed?
-Azt gondolom, hogy Európában, de fõleg Magyarországon rengeteg jó zenész van, csak az igény az élõ zenére, legalábbis akkoriban elég kicsi volt. Meg az is furcsa helyzet, hogy mikor játszol, az étterem tulajdonosa vagy fõnöke odajön, hogy légy szíves, ne ezt játszd, hanem azt vagy amazt. Sajnos ez gyakran elõfordult.
Az otthon maradt családtagokkal tartjátok a kapcsolatot?
-Igen, szinte napi kapcsolatban vagyunk az internet segítségével. Tudod, ez a legnehezebb része a dolognak. Nagyon összetartó család vagyunk, és mikor még otthon voltunk, rengeteget játszottunk együtt. Nemcsak emberileg, zeneileg is hiányoznak. Annyi zenét kaptam tõlük… Tanítottak, támogattak, hisz én voltam a legkisebb. Feri viszont itt van kint, az õ sorsa, karrierje kilencven százalékban azonos az enyémmel.
Úgy hallottam, a többiek mennek ki hozzátok néhány hétre.
-Igen, augusztusban lesz egy turnénk itt, már nagyon várom.
Robi, megkérdezhetem, hogy kint ért-e valami sérelem titeket roma származásotok miatt?
-Hát, ezt el akartam neked mondani, hogy semmi ilyen nem volt. Otthon viszont igen. A magyar helyzetet nem kell neked bemutatnom. Nézd, ha rosszat keresel egy népben, fogsz is találni, de a jót is lehetne keresni…

Lassan Robinak indulnia kell a következõ beállásra, erre én figyelmeztetem. Megköszöni a beszélgetést, és megkér, hogy ha lehet, adjam át az üdvözletét a Hit Gyülekezetének. Elköszönünk, aztán nem sokkal késõbb felhív a mobilomon, hogy mindenképpen írjam meg, hogy nagyon köszöni a szüleinek, testvéreinek, hogy tanították, szerették, és segítették, hogy eljusson idáig.