Karsai László
A hosszú hallgatás
XII. Pius pápa és a holokauszt

Évek óta folyik XII. Pius boldoggá avatásának elõkészítése, az eljárást bíráló egyházi és világi személyek érveit a Vatikánhoz közel állók megvetõen félre szokták söpörni. Többek között azt állítva, hogy a pápa legalább 800000 zsidó életét mentette meg a holokauszt idején. Ez nyilvánvaló képtelenség, cáfolatra sem méltó propaganda. Ahhoz, hogy megértsük, kik és miért vitatják XII. Pius boldoggá avatásának jogosságát, célszerû áttekinteni életútja fõbb állomásait.

Rómában a Piazza San Pietro oszlopsorai hatalmas, a székesegyház fõbejáratával szemben nyitott kört alkotnak. Ott, ahol a Mussolinivel 1929-ben kötött lateráni paktum emlékére kialakított Via della Conciliazione az oszlopsorokhoz ér, van egy kicsiny tér. Évekig neve sem volt, ám II. János Pál idején XII. Piusról (1876-1958) nevezték el. A lengyel pápa azzal is megpróbálta igen vitatott pályafutású elõdje iránti tiszteletét kifejezni, hogy a Szent Péter-székesegyházban felállíttatta XII. Pius hatalmas, fekete márvány szobrát, alig pár lépésnyire Michelangelo Pietájától.
Eugenio Pacelli, a késõbbi XII. Pius pápa Rómában született 1876-ban, filozófiát tanult a Gergely Egyetemen és teológiát a Santa Apillinarián Rómában. 1899-ben szentelték pappá, 1901-tõl szolgált a Vatikán államtitkárságán. 1911-ben helyettes államtitkár, 1914-ben a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának államtitkára. 1917-tõl Münchenben, 1920-tól Berlinben pápai nuncius, 1929-tõl bíboros. Nagy hatással volt rá, hogy az elsõ világháborút követõ forradalmakat, az idegen megszállást, a vágtató inflációt és a weimari demokrácia elsõ éveit Német­or­szág­­ban élte át. A Vatikánba is eljuthattak azok az információk, amelyek Adolf Hitler nemzetiszocialista mozgalmá­nak pogány, kereszténységellenes jellegérõl szóltak. A katolikus püspökök eleinte tartózkodóan fogadták Hitler hatalomra jutását (1933. január 30.), míg a protestáns egyházi hierarchia nagy lelkesedéssel üdvözölte az új kancellárt, akiben a vallás- és egyházellenes baloldali pártok ellenségét látták. A kommunistákat és a szociáldemokratákat a vallás, a nemzet, a rend ellenségeinek tartották, és örültek, hogy végre Hitler megtisztítja az országot ezektõl az „istentelenektõl”. A katolikus Centrum Párt képviselõi is megszavazták március 23-án az úgynevezett „felhatalmazási törvényt”, amely utat nyitott a demokrácia felszámolásához Németországban. Mivel a Vatikán levéltárában (Archivio Segreto Vaticano - ASV) az 1922. után keletkezett iratokban nem lehet kutatni, nem tudjuk, hogy Pacelli Berlinben megpróbálta-e befolyásolni a katolikus politikai vezetõket a szavazás elõtt. Katolikus források szerint Pacelli nem próbálta befolyásolni a német püspököket, akik március 28-án eltörölték azokat a korlátozásokat, amelyekkel addig a hívõket a náci párttól megpróbálták távol tartani. Ettõl kezdve a német katolikusok is mindenben engedelmeskedhettek a „törvényes hatóságoknak”.

XII. Pius márvány- szobra

A Szentszék kemény antikommunizmusa komoly szerepet játszott abban, hogy július 20-án Pacelli és von Papen aláírta a Vatikán és Németország közötti konkordátumot. Ez nagyban növelte a náci rendszer tekintélyét Né­met­or­szág­ban és külföldön egyaránt. Hitlernek eszében sem volt a konkordátum elõírásait tiszteletben tartani. Megpróbálták visszaszorítani az iskolai vallásoktatást, feloszlatták a katolikus ifjúsági szervezeteket, kirakatperekben papokat, apácákat, katolikus világi személyeket ítéltek el. A vádak között a pedofíliától a valutacsempészésig sokféle bûncselek­mény szerepelt, és a perekrõl bõ terjedelemben, rendszeresen beszámoltak a német újságok is. Nyilvánvalóan nem lehet egyetlen okkal magyarázni, miért hallgatott XII. Pius pápa akkor, amikor a zsidók üldözése ellen kellett volna felemelnie szavát. Egyes bírálói azt állítják, hogy szimpatizált a nemzetiszocialista rendszerrel, sõt, hogy „Hitler pápája” volt.
XI., majd XII. Pius hiába tiltakozott, amikor Itáliában, Szlovákiában, Magyarországon és Romániában antiszemita törvényeket szavaztak meg. Mind a két pápának be kellett látnia, hogy a zsidók védelme frontális támadást jelentett a náci ideológia ellen. XII. Pius tudta, hogy a német katolikusok jelentõs része a zsidók jogainak korlátozását, szervezett kivándoroltatásukat helyeselte, vagy elfogadta.
1939. március 2-án választották pápává Pacellit, aki mentora és elõdje iránti tiszteletbõl választotta a XII. Pius nevet. Pacellinek komoly szerepe volt a Szentszék zsidópolitikájának alakításában már államtitkárként is. Amikor 1938-ban Mussolini (is) rasszista, antiszemita törvényeket adatott ki, a Szentszék síkra szállt a katolikus hitre tért zsidók (az úgynevezett konvertiták) jogainak védelméért. XII. Pius védelmezõi is kénytelenek elismerni, hogy a pápa a világháború idején hallgatott. Hallgatott akkor, amikor lengyel katolikus papokat tartóztatott le a Gestapo, és akkor is, amikor a horvát katolikus usztasák szerb ortodoxokat kényszerítettek áttérésre, vagy mészárolták le õket tíz- és tízezer számra. Tudjuk, hogy úgy vélte, Németország katonai veresége a Szovjetunió európai dominanciájához és az európai keresztény civilizáció összeomlásához vezetne, de nem ezért hallgatott. Valószínûbbnek tûnik, hogy azért nem emelte föl szavát az üldözött zsidók érdekében, mert úgy vélte, nyilvános tiltakozásokkal nem sokat érne el. Jobban hitt a színfalak mögötti, óvatos diplomáciai lépések hatékonyságában. Lehetséges, hogy a pápa úgy hitte: az õ legfontosabb feladata a hívõ katolikusokat védelmezni.
Ha az ASV-ben nem is, de más levéltárakban, szerte a világon, szabadon lehet kutatni. Történészek feltárták, hogy 1941 nyarán Philippe Pétain, a kollaboráns Vichy-kormány vezetõje érdeklõdött: mi lenne a Szentszék hivatalos álláspontja, ha Franciaországban antiszemita törvényeket vezetnének be. Úgy tájékoztatták, hogy a Vatikán elvben elítéli a rasszizmust, de nem utasít el mindenféle zsidóellenes intézkedést.

Pacelli bíboros, a késõbbi XII. Pius pápa távozóban a berlini kancelláriáról

A Szentszék biztos információkkal rendelkezett a soáról. Theodor Innitzer érsek Bécsbõl, Giuseppe Burzio pápai nuncius Pozsonyból már 1941-1942-ben több jelentést küldött Rómába, amelyekben nem­csak a zsidók tömeges deportálásáról számoltak be, hanem azt is közölték, hogy ezeket az embereket a halálba viszik. 1942 õszén a brit kormány kezdeményezésére több olyan állam képviselõje, amelyeknek volt diplomáciai kapcsolata a Vatikánnal, együtt próbálta rávenni XII. Piust arra, hogy nyilvánosan ítélje el a nácik megszállási politikáját és a zsidók üldözését. Osborne Francis d’Arcy vatikáni angol követ levelében azt írta a vatikáni államtitkárságnak: „Ilyen bûnökkel kapcsolatban a hallgatás politikája felháborítja a világ közvéleményét, és egyet jelent az erkölcsi vezetõ szereprõl való lemondással, és a Vatikán tekintélyének és befolyásának elsorvadásával.” XII. Pius bírálói hajlamosak elfelejtkezni arról, milyen könyörtelen, rendíthetetlen és gépies volt a náci rendszer, melynek céljai a dekrisztianizáció, az extermináció, germanizáció és a hódítás szavakkal írhatók le. A hollandiai katolikus (és kálvinista) egyház vezetõi a nyilvános­ság elõtt tiltakoztak a konvertiták deportálása ellen. 1942 tavaszán templomaikban tiltakozó istentiszteleteket tartottak a deportálások ellen. Válaszul a németek valóságos hajtóvadászatot rendeztek, kifejezetten a konvertita zsidókra, ekkor került dr. Edith Stein karmelita nõvér is Auschwitzba. A pro­testáns egyházak csöndben maradtak, a színfalak mögött tárgyaltak a német hatóságokkal, és elérték, hogy a protestáns hitre tért zsidókat nem deportálták a németek. XII. Pius is láthatta, ha az egyházi vezetõk tiltakoznak a zsidók deportálása ellen, azt kockáztatják, hogy a nácik nem tárgyalnak velük, és minden zsidót deportálnak. Ha nem tiltakoznak és nem is fogadnak be egyházukba több zsidót, akkor ezzel a nácik cinkosaivá válnak, de esélyük nyílik legalább néhány hívük megmentésére. Valószínû, hogy XII. Piust ezek a hollandiai tapasztalatok is óvatosságra, hallgatásra intették.
1942. október 7-én egy lengyelországi kórházvonat lelkésze azt jelentette, hogy: „A zsidók kiirtása, tömeges lemészárlása már csaknem befejezõdött… Azt mondják, hogy eddig már kétmillió zsidót gyilkoltak meg.” 1942 karácsonyán XII. Pius a vatikáni rádióban óvatos szavakkal kelt azon üldözöttek védelmére, akiket pusztán nemzetiségük vagy fajuk miatt üldöznek, gyilkolnak. A pápa óvakodott a „zsidó”, vagy „izraelita” szót a száján kiejteni.
Bizonyos, hogy a pápa a világháború idején az egyház létéért, egységéért is aggódott. Jól látta, hogy a harcoló felek saját országukban a katolikus fõpapság támogatását is elnyerve bizonygatták, hogy az (isteni) igazság (is) az õ oldalukon áll. Ha a pápa a világháború idején akár a nácik/fasiszták, akár az angolszászok/bolsevisták oldalára állott volna, szétszakította volna egyházát. Mit tett volna Serédi Jusztinián hercegprímás, ha a pápa az „antikommunista keresztes hadjárat” közepén az amerikai katolikus püspökök (és az ateista Szovjetunió) mellé áll?…
Sokakban keltett visszatetszést az is, hogy amikor 1943. július 19-én, elõször a világháború során, az antifasiszta koalíció gépei bombázták Rómát, a „város püspöke”, mert ne feledjük, hogy a pápa annak (is) tartotta magát, kemény hangú nyilatkozatban ítélte el a támadást. Bírálói szemére vetették (és vetik), hogy egyetlen szót sem szólt, amikor Varsót, Londont, Rotterdamot stb. érték a világháború során barbár, pusztító légitámadások.
XII. Pius 1944. június 25-én végül személyesen Horthy Miklós kormányzóhoz intézett táviratot az üldözött magyar zsidók megmentése érdekében. Egykorú csendõri jelentésekbõl tudjuk, hogy 1944. május 15-tõl 28-ig 58 vonattal 184 049 zsidót deportáltak Auschwitzba. Június 7-ig további mintegy 110000 zsidót vittek el. Kassa vasúti parancsnokának feljegyzései szerint június 5-25. között újabb 29 vonatszerelvénnyel 73133 embert deportáltak Magyar­or­szágról. Ha június 4-ig, Róma felszabadulásáig XII. Pius joggal félhetett a náciktól és olasz csatlósaiktól, 1944 júniusi húsz napos, most már valóban „fülsiketítõ” hallgatásának okait nem lehet megérteni. Valószínû, hogy (az egyébként református hitû) Horthyra hatott a pápa távirata. A kormányzó a június 26-i koronatanácson a zsidóüldözések elleni külföldi tiltakozók között kiemelten szólt a pápáról.
Amikor XII. Pius 1958-ban meghalt, a katolikusok egyházuk vitathatatlanul legnagyobb tiszteletben álló vezetõjüket gyászolták. 1963-ban jelent meg a baloldali német író, Rolf Hochhuth: A helytartó címû drámája. Ebben azzal vádolta a pápát, hogy a saját biztonságáért, a Vatikáni Államkincstárért aggódva a második világháború alatt hallgatott, pedig ha felemeli szavát, véget vethetett volna a zsidók lemészárlásának. Mint láttuk, ez bizonyosan nem igaz.
VI. Pál pá­pa (1963-1978), XI. Pius egyik legközelebbi munkatársa utasítására a Vatikánban hatalmas munka kez­dõdött. 1965-1981 között 11 kötetben tették közzé mindazokat a dokumentumokat, amelyektõl azt remélték, hogy tisztázhatják XII. Piust a vádak alól. Az Actes et Documents du Saint Siège relatifs à la Seconde Guerre Mondiale című dokumentumsorozat, melyet négy jezsuita szerkesztett és rendezett sajtó alá, nem gyõzte meg a bírálókat. Mint az egyik szakértõ recenzens megállapította: ha XII. Pius valóban csak ennyit tudott a világháború idején, akkor a világ egyik legtájékozatlanabb embere volt, ami nyilvánvalóan képtelenség.
1995-ben a lengyel katolikus püspöki kar bocsánatot kért mindazért, amit tett a második világháborúban, a zsidók üldözése során. XII. Pius soha, egyetlen szóval sem ismerte el, hogy ugyanekkor õ hallgatott. Utódai a mai napig egyetlen történészt sem engednek kutatni a Vatikán levéltárában. Egyes vatikáni illetékesek néha azt kérik, hogy a történészek legyenek türelemmel, „rendezik” az iratokat. Ezzel szemben tudjuk, hogy a vatikáni levéltárban sok-sok száz év óta „rend” van. És csönd, és hallgatás. A teljes igazságot XII. Pius második világháborús politikájával kapcsolatban viszont csak az ASV megnyitása után lehet feltárni.
(A szerzõ történész)