Somorjai László
Az ember megy az élelem után

A Combino villamosok „árnyékában”, Budapest egyik legforgalmasabb terén, a Blahán naponta mintegy háromszáz ember áll sorba azért, hogy néhány szelet kenyeret és egy tál levest kapjon.
A két világháború közötti világválság fotókról ismert hangulatát idézi a látvány.

Fotó: Somorjai László

Tisztességes kinézetû szülõk három szép kisgyermekkel és több kamasz korúval érkeztek, s most a virágágyás szélén eszik a zöldséglevest. „Ingyenélõk!” - veti oda feléjük megvetõen egy járókelõ. A sor hosszú: mintegy háromszázan várakoznak még, hogy ételhez jussanak - viszonylag elegánsan öltözöttek és szakadtak, tiszták és áporodottak egyaránt. A hangulatot csak fokozza a közeli bokrokból érkezõ bûz.
Valahol a sor középén látom meg K. István egykori - ahogy õ mondja - „juhász-kecskész-kacsász-tehenészt”, akivel akkor beszélgettem hosszabban, amikor - órákkal korábban - a közeli padon ült, az ételre várakozván.
„Az ember egyebet se csinál, csak az élelem után jár. Nem tud mást tenni: mert ha nem eszik, akkor baj van, mint múltkor is, amikor úgy legyengültem, hogy remegtek a lábaim” - vázolja a helyzetét. István már a rendszerváltás után kikerült az utcára: egy szükséglakásból tették ki, miután megszûnt a munkahelye. Hat évvel ezelõtt azonban rámosolygott a szerencse, és 500 birkának lett a pásztora - vidéken.
Aranyélete azonban csak néhány évig tartott: „Két évvel ezelõtt meghalt a gazdám, a fia pedig úgy döntött, hogy eladja a nyájat. Mondtam neki: „miért akarsz megválni ezektõl a kedves jószágoktól, amikor minden megvan hozzájuk, és hatalmas bálákban áll a takarmány? Meg aztán velem is mi lesz?” Õ azonban karját széttárva, így felelt: „Nem tudok mit tenni.”
„Dehogynem tudott, csak nem akart: annyira bekerült a játékgépek rabságába. Végül nemcsak a nyájat, a házát is eljátszotta, és õ is az utcára került” - meséli történetét István, aki így lett - 48 évesen - jövedelem nélküli hajléktalan.
„Folyton kérdezem itt az embereket, már a hajléktalanokat, hogy »tessék már«, vagy »legyen szíves«, vagy »légy szíves«, áruld el, hol van kaja! Ha megmondják, megyek is oda: a Keletibe, a Nyugatiba vagy máshová. Igaz, mindig várni kell, mert sokan vagyunk, de nem is ez a baj, hanem az, hogy az ember nem tud változtatni a sorsán - mondja. - Ha van alkalmi munkám, akkor nem tudok enni. Ha az ingyenkonyhát látogatom, akkor meg dolgozni nem tudok…” - teszi hozzá.
Sokféle ember vár itt a sorára, egy idõre én is beállok közéjük. Feltûnõen tiszta ruházatú, összeszedett, szikár férfi érkezik. Amolyan mokány típus, s mint megtudom, 55 éves. „A tisztaság nem sokba kerül, csak vízbe meg szappanba - közli tanárosan - de ez minden vagyonom, amim rajtam van.” Megjegyzem, milyen jó a kondíciója, de õ a humorába kapaszkodik: „El vagyok hízva, 49 kg-ot nyomok. Azonban 12 tonnát is fel tudok pakolni.” Azt, hogy erre mennyi idõ alatt képes, már nem tudom kideríteni, mert valaki kiparancsol a sorból.
A tér másik oldalán egy idõsebb férfi kanalazza a levest. Korábban telefonmûszerész volt, most nyugdíjas - ez itt már a „felsõbb kaszt”, hiszen havi negyvenhatezer forint üti a markát. Igaz, ez annyira elég csupán, hogy a költség­vetésébõl nem maradhat ki az ingyenkonyha.
Zoli szintén hajléktalan, s látszik rajta, hogy ha teheti, a pohár fenekére néz. „Ha hiszi, ha nem, az elsõ hat évben - miután az utcára kerültem - egyáltalán nem ittam. Agyilag azonban teljesen kikészített ez a lét, és vettem egy liter bort. Megittam, és úgy éreztem, könnyebb. Itt az is baj, hogy soha nem tudok rendesen aludni: éjjel lenn voltam az aluljáróban, de jöttek ám a gyerekek, a suhancok a diszkókból, a bulikból, és van, aki belerúg az emberbe. Rendes ember is akadt közöttük, aki azt mondta: „hagyjátok, had aludjon az öreg!”