Morvay Péter
Olimpia és a diktátorok

Diktatúrákban mindig gond van az olimpiákkal. Az 1936-os berlini játékok - a Vatikánnal kötött konkordátum mellett - ugródeszkát jelentettek a náci rendszernek, hogy kitörjön a diplomáciai elszigeteltségből. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyetlen mentsége a botrányos helyszínválasztásra az, hogy Berlint még Hitler hatalomra jutása előtt jelölték ki.

A NOB 1933 után is ragaszkodott a helyszínhez, mondván, így több lehetőség van belülről hatni a náci rezsimre. Az eredmény közismert: a hírhedt nürnbergi törvényeket egy évvel a berlini játékok előtt hozták meg, miközben a nemzetközi sportvilág illedelmesen félrefordította a fejét. A fennkölt olimpiai eszmék, „a biztonságos, jólétben élő és békeszerető társadalom elősegítése … a kulturális és etnikai különbségek közötti hidak építése, a tolerancia és a diszkriminációmentesség elősegítése” helyett a náci faji eszmény zavartalan propagandája lett a berlini olimpia, amely monumentális díszletet kínált a Leni Riefenstahl-féle árja kultuszfilmeknek. Göbbelsék PR-menetelését egyedül a fekete atléta, Jesse Owens négy aranyérme zavarta meg.
Az 1980-as moszkvai és a 2008-as pekingi játékokról azonban már úgy döntöttek a sportvezetők, hogy pontosan tudták előre, milyen országra bízzák a rendezés jogát. Brezsnyevék a döntés előtti években a prágai tavasz eltiprásával, közvetlenül a játékok előtt pedig az afganisztáni bevonulással jelezték, hogy mennyire veszik komolyan „a békeszerető társadalom” építését.
Kísértetiesen hasonló a helyzet most is: Peking nem sokkal a Tianan-men téri vérfürdő után nyerte el az olimpia rendezési jogát, és a tibeti események azt mutatják, hogy a „belülről hatni” elv ezúttal is lepereg a rezsim vezetőiről. A NOB azonban most is tévedhetetlenként viselkedik: Rogge főtitkár előre biankó csekket nyújtott át a kínai vezetőknek, mondván, a játékokat semmi nem zavarhatja meg. Pekingben úgy értették az üzenetet, hogy a rendőrsortüzek sem.
Nagy különbség azonban, hogy míg Berlinben a bojkott gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt, a második világháború után megjelentek a politikai tiltakozás különböző formái.
Először éppen az 1956-os melbourne-i játékok kapcsán, amelyre a vérbe fojtott magyar forradalom elleni tiltakozásul nem mentek el Hollandia, Spanyolország és Svájc sportolói. A moszkvai olimpiát már 65 ország bojkottálta (köztük Kína, ott volt viszont valamennyi nyugat-európai ország). A négy évvel későbbi Los Angeles-i bosszú-bojkott csak a kommunista blokk 14 országát érintette, itt a kivétel Románia volt.
Most hivatalosan senki nem beszél bojkottról. A pekingi olimpia és még inkább az új kínai szuperhatalommal való kapcsolat nagy üzlet. Pekingben egyelőre elégedettek lehetnek: a több mint száz halott és a sortüzek ellenére mindenki (kivéve Spielberget és Sarkozyt) tartja a száját.
Az olimpiáig azonban még hosszú idő van hátra. Az olimpiai fáklya minden korábbinál hosszabbra tervezett, több mint százezer kilométeres útvonalát előre láthatóan mind az öt kontinensen tiltakozások kísérik majd. Erre már a görögországi fáklyagyújtási ceremónia bizonyítékot adott. Minden ilyen képsor növeli a nyomást a nyugati vezetőkön, hogy üzletek ide, politikai kapcsolatok oda, kínos lehet a részvétel a játékokon. Még nem tudni, hogyan sikerül Pekingnek összeegyeztetnie az olimpiai béke antik eszméjét a sortüzek diktatórikus gyakorlatával.