Az utolsó három parancs - vagyis a lopásnak, a hamis tanúzásnak és a másik
ember vagyona megkívánásának tilalma - összefoglalva az anyagi megélhetés és az
emberi méltóság védelmét, valamint az igazságos jogrend alapjait biztosító
útmutatások.
A második - vagyis az ember és ember közti viszonyokat szabályozó - kőtábla
negyedik parancsa így szól: „Ne lopj!” (2Móz 20:15) Itt tehát a magántulajdon
védelméről van szó, ezért Kelet-Európában - így hazánkban is - különösen nagy
súllyal kell felhívnunk rá a figyelmet, ugyanis ebben a térségben az elmúlt
évszázadban többször is állami szintű támadás érte ezt az elvet. Magyarországon
elsőként a Horthy-rendszerben, amikor a magyar zsidóság vagyonát állami
segédlettel, a törvényhozás és a végrehajtó hatalom, valamint a polgárok nagyobb
részének aktív részvételével elrabolták. Az ezzel kapcsolatos anyagi viszonyok
rendezése a mai napig is csak töredékesen történt meg. Néhány évvel ezután pedig
a kommunista diktatúra sértette meg újból brutálisan és állami szinten a
magántulajdon védelmének elvét az államosítások által, majd pedig regnálása
alatt folyamatosan. De természetesen régebbi korokban is találhatunk példákat: a
sokáig elhúzódó feudalizmus sem nélkülözte a szegényebbek kifosztásának
államilag törvényesített eszköztárát.
Az állam mint törvényhozó hatalom tette mindig példaadó, meghatározó
állampolgárai számára, mert nemcsak cselekvésüket, hanem gondolkozásmódjukat,
erkölcsi felfogásukat, lelkiismeretüket is mélyen befolyásolja. A kelet-európai
emberek bensőjében porrá lett zúzva a másik ember megélhetése védelmének az
elve, azaz a lopás tilalma, és ez mindmáig mélyen fertőzi a közéletet és az
egyéni boldogulás lehetőségeit egyaránt. Az emberekben földig lett rombolva az
ezzel kapcsolatos isteni gátlás, és a lelkiismeretben azóta sem épült fel
teljesen az a belső kontroll, amely szerint saját érvényesülésem és megélhetésem
érdekében sem helyes a másik embert anyagilag megkárosítanom. Sok magyar és
kelet-európai apa nem arra tanítja fiát, hogy „szeresd a másik embert ugyanúgy,
mint önmagadat”, hanem ezt az életelvet hangsúlyozza számára a családi otthon
mélyén: „Jegyezd meg, fiam, ha el akarsz érni valamit az életben, akkor csak a
magad érdekét kövesd, és ne törődj senki mással!” S miközben ezt mondja, nem is
sejti, hogy gyermekét a biztos kudarc és boldogtalanság útjára küldi ezzel! Az
egész életet uralja ugyanis a viszonosság természetfölötti törvénye: előbb-utóbb
mindenkivel megtörténik, amit ő tesz másokkal; ahogy Jézus fogalmaz: „Amilyen
mértékkel te mérsz, olyannal mérnek neked.” Isten ugyanis a lopással szerzett
vagyon elvesztésének átkát mondta ki minden tolvajra, amit a közmondás is
megfogalmaz: ebül szerzett holmi ebül vész el.
Mindaddig, míg ezt a helyzetet nem sikerül tömegméretekben helyreállítani, az
élet itt Kelet-Európában nehezen élhető, elmondhatatlanul sok szenvedéssel,
keserűséggel, gyötrődéssel terhes marad a rengeteg anyagi károkozás miatt.
Ameddig a politikai hatalomban lévők egy része azért választja ezt a pályát,
hogy az adófizetők pénzének ellopásával tőkésítse fel magát; míg amazok pedig
emiatt igyekeznek elcsalni az adót; ameddig az üzletfelek minden úton-módon
igyekeznek egymást megkárosítani; ameddig a szegényeknek államhatalmi vagy
munkahelyi eszközökkel lehetetlenné teszik a felemelkedést, ők pedig ezért
felmentik magukat a lelkiismeret-furdalás alól, ha lopnak - addig aligha várható
nemzeti felemelkedés.
A Tízparancsolat következő, azaz kilencedik parancsa így hangzik: „Ne tégy a te
felebarátod ellen hamis tanúságot!” (2Móz 20:16) Ez alapvetően egy jogi parancs,
amely a bíróság előtti tanúskodásra vonatkozik, vagyis az igazságos jogrendet
védelmezi. Isten trónjának erőssége az igazságosság és jogosság (Zsolt 89:15),
tehát a szeretet emberi élet fölötti uralmának alapja a jogszerűség megőrzése.
Jogtalanságban nincs szeretet.
De túl a jog birodalmán a Biblia kiterjeszti ezt az elvet az emberi kapcsolatok
egyéb, személyes vonatkozásaira is: „ne hazudjatok” (3Móz 19:11), sőt a
közösségi élet és a hírközlés, a média világára is: „hazug hírt ne hordj…” (2Móz
23:1). A legtöbben tapasztalatból is tudjuk, mennyire borzalmas, amikor akár
személyes kapcsolatainkban, akár szűkebb közösségünkben, baráti társaságunkban
vagy munkahelyünkön, akár bíróság előtt, akár a médiában hazugságokat,
féligazságokat, pletykákat vagy rágalmakat terjesztenek rólunk. Ezek rendkívül
mélyen rombolják az emberi kapcsolatokat, és nagyon fájdalmassá, küzdelmessé,
nehézzé és gyötrelmessé teszik az életet. Ezért Isten - akinek bíróként nagy
gondja van a földi, emberi élet élhetőségére, tisztaságára is - egy ízben szinte
hihetetlenül keményen fogalmaz: „Aki titokban rágalmazza a felebarátját,
elvesztem azt…” (Zsolt 101:5)
A Tízparancsolat utolsó parancsa a következő: „Ne kívánd a te felebarátodnak
házát, ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát,
se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé!” (2Móz 20:17) Egyfelől
szintén a megélhetés védelmét látjuk, s még ha a felebarátunknak esetleg
szolgája van - tehát gazdag ember -, akkor is védi Isten a magántulajdonát;
másfelől a feleségét is védelmezi, jóllehet az nem tekinthető tulajdonnak. Tehát
újra a család és az anyagi javak védelmét ismétli meg, de túlmegy a
házasságtörés vagy a lopás korábbi tilalmán, mert már magát a kívánságot is
bűnnek ítéli, akkor is, ha ez a vágy még semmilyen tetté vagy beszéddé nem
materializálódott. De nemcsak Isten szemében bűn ez, hanem egyszerűen arról van
szó, hogy ezek a dolgok akadályoznak bennünket abban, hogy nyugodt, békés,
boldog, vidám, sikeres, élvezhető, kellemes életet éljünk ezen a földön -
ahogyan ezt Isten is kívánja nekünk. Hiszen nem mi vagyunk a Törvényért, hanem a
Törvény van értünk, emberekért, a mi életünket védi mindez - Istennek nincs
szüksége védelemre.
Ezzel tehát befejeztük a Tízparancsolat áttekintését, és most újra szeretném
összefoglalni azt, amivel ezt a sorozatot kezdtük. Amikor Jézust megkérdezték,
hogy a Törvényből melyik a két legnagyobb parancs, akkor a 613 parancs közül,
amely szerepel a mózesi Törvényben, a következő kettőt választotta ki: az első
és legnagyobb, hogy „szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes
lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!”; a második pedig: „Szeresd
embertársadat ugyanúgy, mint önmagadat!” Utána hozzátette: „E két parancstól
függ az egész Törvény és a Próféták.” (Mt 22:36-40)
Egy másik alkalommal így foglalta össze az egész Bibliát: „Mindazt tehát, amit
akartok, hogy megtegyenek veletek az emberek, ti is tegyétek meg velük: ez a
Törvény és a Próféták!” (Mt 7:12) Az emberi kapcsolatok tekintetében tehát a
világmindenség legnagyobb alaptörvénye a viszonosság törvénye, amelyet Jézus
sokszor és a legnagyobb súllyal fogalmaz meg: „Legyetek irgalmasok, miként
Atyátok is irgalmas! Ne vádoljatok, hogy titeket se vádoljanak; és ne
ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Bocsássatok meg, és nektek is
megbocsáttatik! Adjatok, és nektek is adatik… mert amilyen mértékkel ti mértek,
olyan mértékkel mérnek majd viszonzásul nektek.” (Lk 6:36-38) De ez nem az élet
végső értelme - hanem mi, emberek, egymás kölcsönös szeretetével tudunk olyan
légkört teremteni, ami a leginkább kedvező ahhoz, hogy mindannyian teljes
lényünkkel szerethessük Istent, - ami pedig a legnagyobb parancs mind közül, és
az ember boldogságának egyetlen valódi lehetősége.
(A szerző teológus. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él… című műsorában
március 10-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)