Tihanyi Péter
Túszejtők fogságában

Az elesettek gyógyítójaként ismert 85 éves Samu István pszichiáter főorvost kitüntetése alkalmából a balassagyarmati túszdrámában játszott szerepéről kérdezem.

Fotó: Vörös Szilárd

Reggel fél hétkor telefonál a megyei rendőrkapitány: a városházával szemben, a leánykollégiumban két fiú túszul ejtett tizennégy lányt, és a fiúk azt az üzenetet küldték ki, hogy ha nem teljesítik a kérésüket, minden órában megölnek egy kislányt. Kérte a kapitány, hogy próbáljak bemenni hozzájuk valahogy, és beszéljek velük.
Erre ön mit mondott?
- Azt, hogy nem nagyon hiszem, hogy ilyen létezik, de azonnal odamegyek. Akkor egy túszejtés elképzelhetetlennek tűnt Magyarországon. Gondoljon bele, mindez harmincöt évvel ezelőtt történt. Óriási volt a tömeg, a bizonytalanság, meg az izgalom, mire odaértem. Senki nem tudta pontosan, mi történik bent. A rendőrök nem akartak bemenni, féltek, hogy tűzpárbajban hal meg mindenki, rövid időn belül megérkezett a belügyminiszter is Budapestről, Kádár meg Aczél forródróton voltak a megyei kapitánnyal. Odaálltam az ajtó mellé - nem mögé - két méterrel, és kintről kiabáltam nekik, elmondtam nekik, hogy körbevették a rendőrök az épületet, de itt helyben nem tudnak dönteni, meg kell várni Pesten, hogy mit mondanak, de addig se bántsák a lányokat, mert csak rontanak a helyzetükön. Nekem ez a szakmám, hogy emberekkel beszélgetek, orvos vagyok, pszichiáter, bemennék önökhöz, ha beengednek. Ne lőjenek rám. Csend. A kint lévő nagy tömeg ellenére a levegővételt is hallani lehetett, szinte a forgalom hangja is megszűnt. Percekig semmi válasz. Odaléptem az ajtóhoz, és rátettem a kezem a kilincsre.
Nem félt?
- Dehogyisnem. Fel kellett készülnöm, hogy esetleg ott maradok.
Felkészült?
- Igen. De semmiféle teátrális gesztust nem tettem, magamban kellett elintézni, hogy mi lesz a feleségemmel, a gyerekek már nagyobbacskák kezdtek lenni, de még azért szükségük lenne apára, mi lesz a szüleimmel, a feleségem vajon el tudja-e majd látni őket? De a feladat tetszett, hiszen arra tettem esküt, hogy a bajban lévőkön, elesetteken segítsek, hogy őket gyógyítsam. Ezt a közvetítői munkát is így fogtam föl. Egy dologtól féltem gyerekes módon, a fájdalomtól, mi lesz, ha megsorozzák a mellkasom, és nem halok meg azonnal, el is határoztam, hogy ahogy belépek, szólok nekik: ha lőni akarnak, fejbe lőjenek, hogy ne fájjon.
Ott tartunk, hogy lenyomja a kilincset.
- Még mielőtt lenyomtam volna, egy fiúhang azt mondta: bejöhet. Bementem. Két gyerek állt velem szemben. A fiatalabb kezében pisztoly, lehetett vagy tizenhét éves, a másik kezében egy hatalmas géppisztoly volt. Ez a fiú - mint később kiderült, testvérek voltak - tizenkilenc, húsz év körüli lehetett. El voltak rá készülve, hogy eljátsszák - el is játszották eleinte elég jól - a komoly, mindenre elszánt és megfontolt, minden körülményt tekintetbe vevő férfit, akik arra indítják majd a hatalmat, hogy megtegye a követeléseiket.
Mit beszélt velük?
- A fiatalabbal tudtam beszélgetni, a nagyobb szóba sem állt velem. Ő a géppisztolyt folyamatosan rám tartotta komoly, komor arccal, és a terem legvégén állva, ahonnan mindenkit belátott ezt kiabálta az öccsének: hagyd abba a beszélgetést, semmire nem vezet, teljesítsék a követeléseinket, különben megnézhetik a következményeit. A fiatal beszédes volt, és érdeklődő, magyarázta nekem, miért kell, hogy a tettük sikerüljön. A bátyja zárt volt, makacs, és senkivel sem kommunikált. Próbáltam megnyerni a bizalmukat: higgyék el, azon vagyok, hogy a tervük sikerüljön úgy, hogy vér ne folyjék - mondtam.
Hitt is abban, amit mondott?
- Nem mindig. Mivel ezek a fiúk nem egy komoly, besulykolt, ideológiai alapon nevelkedett terroristák voltak, akiknek nem számít a saját életük, ezért instabilak és kiszámíthatatlanok voltak, az ilyen emberek még veszélyesebbek, mert pillanatnyi idegállapotuk szerint cselekszenek. Ezért bármelyik pillanatban tragédia történhet.
Gondolom, több évtizedes pszichiátriai praxisa segített a beszélgetésben?
- Csak ez segített: hogyan lehet a békülés, az egymás felé közeledés irányába vinni a szemben álló feleket, ezt csináltam, akkor már vagy huszonöt éve a szétesett, szétzüllött családokkal.
Két napig ment a huzavona. Miután a túszejtőkkel eltöltöttem pár órát, kimentem, és a kinti rendőrök vezetőinek elmondtam a pillanatnyi belső helyzetet. Közösen megbeszéltük, mi felé haladjak a fiúkkal, aztán visszamentem. A két nap alatt legalább nyolcszor jöttem ki-be, üzenetet hoztam-vittem.
Például?
- Például elmondtam nekik, hogy ha most éppen abbahagynák - ha megadnák magukat -, milyen büntetést kapnának, hisz még egy csepp vér sem folyt. A fiatalabb mintha mindig mérlegelte is volna, amit mondok, úgy tűnt, talán vissza is táncolna, de a másik egyre vadabb lett, ő volt az ötletgazda. A fiatalabb nem volt buta gyerek, később derült ki, hogy a kisebbik lányomnak igen jó ismerőse volt, mert az általános iskolában három évig egy osztályba jártak.
Mit akartak tulajdonképpen?
- Hogy adjanak nekik kétmillió forintot, és egy olyan közlekedési eszközt, amivel disszidálhatnak Nyugatra. A járműbe úgy akartak beszállni, hogy a tizennégy lánnyal körülveszik magukat, úgy mennek a járműig, és párat magukkal visznek az útra is, nehogy később kilőjék őket. Az előző év őszén, 1972-ben volt a müncheni túszdráma, ahol is az izraeli sportolók mind egy szálig meghaltak. Ott is látszatra engedtek a túszejtőknek, aztán útközben mégis megtámadták őket, és a tűzharcban majdnem mindenki meghalt. Részletesen, pontosan ismertem a történetet, mivel a Budapesten kiadott angol nyelvű Daily Newsból tájékozódtam, mindig is érdekelt a közélet és a politika. Biztos voltam abban, hogy ha itt most mi is afelé megyünk, hogy a rendelkezésükre bocsátott járműig úgymond szabadon mehetnek a túszaikkal, kevesen élnék túl.
Hihető volt, hogy a fiúk meg is teszik, amit mondanak?
- Nem lehetett kizárni, ez a pontos válaszom. De hát már egy nap és egy éjszaka után voltunk, és a megígért óránkénti kilövést nem tették meg. Ez is óriási eredmény volt, arról szólt minden igyekezetem, hogy a kivégzéseket ne kezdjék el, vagy ha valakit lelőnek, ne folytassák tovább. Addigra már a magyar és európai televíziók a Szabad Európa rádiótól a CNN-ig Balassagyarmatról beszéltek. Ráadásul a fiúk apja a megyei határőrség párttitkára volt, az anyukájuk meg egy nagyüzem személyzeti előadója, ezért a fiúk biztosak voltak abban, hogy az itteni hatalom, a megyei rendőrség, párt, egyebek megadja magát, és enged majd nekik. Azzal tudtam az időt húzni-halasztani, hogy így érveltem nekik: „Az itteni rendőrök és a megyei vezetők nem tudnak mit csinálni, ők csak parancsra cselekedhetnek, és a budapesti főnökök sem függetlenek, ők sem dönthetnek, ilyen horderejű ügyekben a Kreml dönt, de még mindig tanácskoznak, lassan jön a válasz. Ott kemény fiúk ülnek, nem hiszem, hogy a rend érdekében ódzkodnának pár fiatalt kilövetni. A szemközti épület, a városháza tele van mesterlövészekkel - ez egyébként igaz volt -, és csak a Kreml parancsára várnak.” Elhitték. A kisebbik elfogadta, amit mondtam - éjjel sírt is, láttam, ahogy a nedvesség csillogott az arcán -, de a nagyobbik egy jottányit se mozdult, olyan merev maradt, mint egy skizofréniás, aki rendíthetetlenül ragaszkodik a rögeszméihez.
A második nap vége felé kiakadt egy-két síró szülő, azt mondván: „Hogy lehetnek ilyen gyávák a rendőrök, hogy nem mernek beavatkozni, adjanak nekünk fegyvert, majd mi odamegyünk.” Utolsó kimenetelemkor kértem a vezetőket, ne kezdjenek még lövöldözni - a két fiú még takarásban volt -, sok lány is meghalhat, adjanak nekem még egy kis időt, a kisebbik már megadta volna magát.
Hogyhogy a rendőrség ennyire hallgatott magára?
- Bíztak bennem, mert én voltam a megyei igazságügyi elmeorvosi szakértő, és rázós ügyekben mindig kikérték a véleményemet, így elértem náluk, hogy két napig „csak várjanak”. A magyar rendőrségnek akkor még ilyen ügyekben semmilyen tapasztalata nem volt, és jól jött nekik az én lélektani helyzetleírásom a benti történések pillanatnyi állapotáról. Tehát időt kértem.
Hogy érvelt ez ügyben a rendőröknél?
- Azt mondtam nekik, hogy a fáradtság egyre jobban kimeríti a fiúkat, így egyre nagyobb a hibázás, az elbizonytalanodás lehetősége, és nőhet az „inkább megadom magam, csak legyen már vége ennek a rémálomnak” érzése. A feszültségoldó és elismerő kommunikálással érzelmileg is meginoghatnak, pláne, ha empatikusan idővel közelebb kerülnek a túszaikhoz, tudniillik ilyenkor egyre kevésbé lehet következetesnek maradni az eredeti gondolathoz, eszméhez, rögeszméhez.
Másfél nap után az egyik kislány nem bírta a feszültséget, és mikor a fiúk nem figyeltek annyira, odarohant a legközelebbi ablakhoz, és kiugrott, de csodálatos módon nem törte halálra magát, csak a bokája ment szét.
A lányok hogy viselték a túszul ejtést?
- A fiúk úgy helyezték el a tizennégy lányt, sorba ültetve az emeletes ágyakon fölül és alul, hogy egy tűzpárbaj esetén az első golyók őket érték volna. Az első órákban még nem vették komolyan a dolgot, mikortól rájöttek, hogy legalább annyi esélyük van a halálra, mint az életben maradásra, a legszélsőségesebb hangulatingadozásokon mentek keresztül, emiatt sokszor borotvaélen táncolva viselkedtek. Annyit tehettem, hogy lebeszéltem őket minden olyan mondatról és gesztusról, ami provokálhajta, ingerelheti a túszejtőket, és a feszültség fokozódásához vezethet. Kértem, hogy próbáljanak meg legalább látszatra nyugodtan és szeretettel szólni a túszejtőkhöz.
Mielőtt utoljára visszamentem a hálóterembe, a rendőrök valami olyasmit mondtak nekem - Kádár és Aczél már nagyon türelmetlenek voltak -, hogy utcai zajjal próbálják elterelni a túszejtők figyelmét, és majd meglátják, hogy reagálnak erre. Így is lett. A kinti szirénás, dudás, robbanásszerű hangzavar olyan élethűen sikerült, hogy bent az első pillanatban - én sem tudván, mi van - odakaptam a fejem. A nagyobbik fiú ösztönösen kinézett az ablakon. Abban a pillanatban lelőtték. Annyit mondott, hogy jaj, meghalok, összeesett, és meghalt. A kisebbik azonnal eldobta a pisztolyt, föltette a kezét, azt kiabálva, hogy megadom magam. Közben zokogott.
Megmenekültünk.

Samu István hat évtizedes munkáját az elmúlt napokban Solt Ottília-díjjal jutalmazták.