Hetek XII. évfolyam, 12. szám, 2008. március 21.

Húsvét a feltámadás ünnepe. A feltámadásé és a bűnbocsánaté. A krisztusi váltságmű az egész emberi nem számára egyszeri és megismételhetetlen, örök érvényű bűnbocsánatot szerzett. Húsvét idején élesebb fény vetül az emberi és isteni igazságosság és a megbocsátás kérdéskörére. Vajon miért nem lehet a múltban elkövetett bűnök fölött egyszerűen napirendre térni? Miért nem elég, hogy az egyik ember csak úgy megbocsátja a másiknak az ellene elkövetett igazságtalanságot? És miért nem lehetséges, hogy Isten mindenfajta jóvátétel nélkül megbocsásson a bűnös embernek?

Az igazságosság és a megbocsátás kérdésköre

át- meg átszövi a jogi, a gazdasági, a magánéletünket, és azon túl a történelmi folyamatokat is. Mint ahogyan a közelmúltban egy közkedvelt televíziós műsorban elhangzott, Magyarországon a belpolitikai problémák többsége is összefügg ezzel a kérdéssel. Vajon miért nem lehetséges megnyugtatóan rendezni a rendszerváltás előtti gazdasági, politikai és morális problémákat? Miért, hogy úton-útfélen rendezetlen ügyekbe botlunk a közelmúlt történelméből fakadóan? A megújuló utcai zavargások, a végletesen elmérgesedett politikai szembenállás, a megmérgeződött személyes kapcsolatok szüntelen emlékeztetnek bennünket arra, hogy hazánk 20. századi történelme tele van egyéni, közösségi és nemzeti sérelmekkel, be nem gyógyult, rosszul beforrt vagy nem hegedő, gennyedző sebekkel. Mi lehet az oka annak, hogy a történelmi bűnök a közelmúlt adósságából fakadóan jelenünket is megmérgező valósággá váltak?

Az igazság és a szeretet

Ha a Szentírást vesszük alapul, azt kell látnunk, hogy az Örökkévaló számára nagyon fontos a megbocsátás és az igazságosság összhangja. Törvény és szeretet, igazság és kegyelem, igazságosság és megbocsátás elválaszthatatlanok Istenben. Az isteni abszolút értékű, örök és változatlan rendben nincs, mert nem lehetséges bűnbocsánat áldozat, sőt véráldozat nélkül. Aki ezt az egyetemes szellemi és morális törvényt figyelmen kívül hagyja, sohasem fogja megérteni a bűnbocsánat működését, és nem tud részesülni a legfontosabb amnesztiában, az isteni bűnbocsánat kegyelmében.
Az emberi történelem bukással kezdődött. Az első emberpár az édeni tökéletesség paradicsomi korszakában legelső erkölcsi-szellemi döntését rosszul hozta meg. Ez a döntés, illetve ennek egyetemes érvényű következményei meghatározták az egész későbbi emberiség sorsát. Ádám és Éva bűnének következtében a történelem hajnalától kezdve az emberi nem bukásra ítéltetett. Ez a bukás a világegyetem harmóniáját felborította, és minden egyes ezután születendő ember örökkévaló sorsát visszavonhatatlanul megpecsételte: az örök kárhozatba taszította. Ezt a visszavonhatatlan bukást fordította meg az isteni beavatkozás. Már a bűneset után közvetlenül elhangzott az ősevangélium: el fog jönni az isteni megváltó, hogy az életét feláldozza a bűnös emberiségért, és kegyelemből, saját halála árán kiváltsa az elveszetteket az örök halál börtönéből. Az örökkévaló Isten saját gyermekét áldozta fel az igazságosság oltárán, hogy megbocsáthasson az ellene fellázadt emberiségnek. Ez a megváltás paradoxonja.
Az ószövetségi áldozati rend, valamint a pászka-bárány megáldozása évezredekig emlékeztette a zsidóságot, hogy el fog jönni Isten szent báránya, hogy elvegye a világ bűneit. A keresztény hit mint a megvalósult megváltásból kinövő meggyőződés erre az eljövetelre, a Jézusban megjelent Messiásban való hitre épül. Eszerint egyetlen embernek sincs önigazsága, csak tulajdonított igazsága van kegyelemből, hit által Jézus Krisztusban.
Felmerül a kérdés, hogy miért volt szükséges a tiszta és ártatlan isteni személynek emberként megszületnie, kiállhatatlan kínokat kiállnia, és végül szégyenteljesen és elhagyatva meghalnia a bűnök megbocsáthatóságáért. Vajon nem lehetett volna véres dráma nélkül lenullázni a számlát, és tiszta lappal újrakezdeni az emberi történelmet? A Biblia válasza erre a kérdésre egyértelmű nem. Ha Isten megbocsátana az embernek igazságtétel nélkül, akkor igazságtalan Isten volna, nem mondhatnánk igazságos Istennek. Tehát nem lenne tökéletes, vagyis nem volna Isten. De Ő tökéletes Isten, ezért a Biblia tanúsága szerint minden igazságot betöltött fiában, a Krisztusban.
Ha az Édenben a Teremtő büntetés és jóvátétel nélkül megbocsátott volna az első emberpárnak, annak beláthatatlanok lettek volna a következményei. Innentől kezdve mind szellemi, mind erkölcsi, mind jogi értelemben lehetetlen lett volna megkülönböztetni a jót a rossztól. A legsúlyosabb emberi vétek, az Isten elleni lázadás és a gyilkosság elválaszthatatlanul összefonódott volna az emberiség sorsával. A bűn gyökere továbbra is ott maradt volna az ember szívében, és ez minden adandó alkalommal bűnös tettekben nyilvánult volna meg - az igazságot mellőző, igazságtalan „bűnbocsánat” állapotában. Ha így történt volna, az a világegyetem rendjét alapvetően felborító, súlyos anómiához, törvénytelenséghez vezetett volna. Az erkölcsi mérték veszett volna el, eljött volna a totális törvénytelenség kora, amely a teremtett világ erkölcsi és szellemi rendjét tette volna helyrehozhatatlanul tönkre, és végső soron elvezetett volna a világ összeomlásához.
A Biblia szerint engesztelő áldozatra van szükség a harmónia, az igazság helyreállítása miatt. A bűnökért valakinek bűnhődnie kell, meg kell fizetni az árat. A természetes, társadalmi világban emberi elégtételre, a szellemi világban örök, isteni áldozatra van szükség a bocsánathoz és a dolgok rendezéséhez. Az áldozat nélküli „bűnbocsánat” hazugság lenne. A hazugság és a szeretet pedig nem összeegyeztethető valóságok. Még emberi dimenzióban sem, még kevésbé Istennél. Ezt az igazságot senki sem hagyhatja büntetlenül figyelmen kívül. A szeretet összhangban van az igazsággal, az igazság pedig a megbocsátással. Hamis az az istenkép, amely az Örökkévaló személyében a szeretet és a megbocsátás túlhangsúlyozásával Isten örökkévaló igazságát és igazságosságát csorbítja. Csupán a bűnös ember szeretné, hogy pusztán az isteni nagylelkűség miatt minden lázadó tette következmények nélkül eltűnjön a semmiben, de ez a vágy alaptalan és törvénytelen. Isten Jézus Krisztusban adott egyszer és mindenkorra örök érvényű, tökéletes elégtételt: ez az engesztelő áldozat. Ha ez nem lett volna, minden ember menthetetlenül elpusztult volna. Nem lenne üdvösség, nem lenne örök élet, nem lenne a földi életben semmi jó, de talán már földi élet sem volna régóta.

Rendezés és rendezetlenség

Az emberi kapcsolatokban, sőt, a történelmi bűnök esetében is szükség van beismerésre, bocsánatkérésre, kiengesztelésre és elégtételre. A személyes és történelmi bűnök nyilvánosságra hozása, az azokért való bocsánatkérés és jóvátétel nélkül senki sem várhatja komolyan az áldozatoktól, azok leszármazottaitól vagy képviselőitől az egyoldalú felejtést. A történelmi bűnöket is be kell vallani, a tényeket nyilvánosságra kell hozni, meg kell bánni és bocsánatot kell kérni, illetve elégtételt kell értük adni.
Ennek következménye lesz a megbocsátás, az elengedés, a tisztulási folyamat. Ha ennek ellenére sem történik meg a megbocsátás, az elsősorban azok felelőssége, akik nem bocsátanak meg. A haragvó és gyűlölködő emberek azonban leginkább önmaguknak és az általuk képviselt közösségnek ártanak. De kiengesztelésük csakis az igazság alapján lehetséges, a látszatmegbékélések és a félmegoldások csak rontanak a helyzeten.
A jóvátétel hiányából fakadó káros és veszélyes következmények sajnálatos példáját adja a 20. századi magyar történelem. Magyarország legnagyobb nemzeti sérelme a trianoni békeszerződés néven ismert háborús büntetés. Az ország ezeréves történelmi határainak felrúgása, területe kétharmadának, lakossága felének idegen országokhoz csatolása immáron kilencven éve feldolgozhatatlan trauma a nemzet számára. Kilencven évvel ezelőtt a friss nemzeti seb okozta bénultságot használta ki előbb a Tanácsköztársaságként ismert rövid életű kommunista rezsim, majd a megtorlásra épülő, két és fél évtizedes Horthy-korszak, melynek irredenta, revizionista és revansista sérelmi politikája szükségszerűen vezetett az ország fasizálódásához, a magyar holokauszthoz, majd a világháborús nemzetvesztő bukáshoz.
A háború után rövid ideig, csupán egy történelmi villanás erejéig felrémlett egy normális polgári demokrácia, egy szabad világ felépítésének ábrándképe. A világpolitikai helyzet és a megszálló szovjet Vörös Hadsereg miatt azonban ez rövid életű illúziónak bizonyult. Az új rendszer, a szovjet típusú államrend képviselőinek nagyobbik része szintén a revans alapján képzelte el a nyilas uralom és a nácizmus történelmi bűneinek „rendezését”. Ebben a háború utáni rendszerváltásban sem történt meg az elszámolás, csupán a leszámolás az igazi vagy annak vélt felelősökkel. Kárpótlás és bocsánatkérés ekkor sem történt. A Rákosi-rendszer általános közutálatnak „örvendett”, és a törvényességnek még a látszatát sem sikerült fenntartania. Nyilvánvaló aljasságai és hazugságai elvezettek az államkommunizmus és a szovjet rendszer elleni 1956-os forradalomhoz, szabadságharchoz és honvédő háborúhoz. Ennek is megvoltak az áldozatai, ám az ezt követő időszak az egész magyar történelem legvéresebb megtorlását hozta el. A születése pillanatától aljas hazugságokra épülő Kádár-korszakban nem hogy jóvátétel vagy bocsánatkérés nem történt az igazságtalanságok, a hazugságok és a megfélemlítő terror miatt, de még beszélni is tilos volt az 1956-os eseményekről. 1989-ig a legalapvetőbb aktus, a történelmi tényekkel való szembenézés is váratott magára.
Nagy Imre temetésével az igazságtétel részben megtörtént, de a mai napig várat magára az előző rezsim történelmi bűneivel való őszinte szembenézés, a bűnösök (legalább szóban történő) nyilvános felelősségre vonása, a valódi kárpótlás és az igazságtétel. Amikor a társadalom nagy része naponta azzal szembesül, hogy az előző rendszer haszonélvezői bármiféle felelősségre vonás nélkül sikeresen átmentették informális, gazdasági, sőt politikai hatalmukat és befolyásukat a harmadik köztársaságba, nem beszélhetünk történelmi rendezésről. A nyilvánosságra hozatal, a tényekkel való szembenézés, a bocsánatkérés és az áldozatok érdemi kárpótlása híján nem lehetséges jóvátételről, megbocsátásról és felejtésről beszélni. Ezek nélkül pedig lehetetlen egészséges jövőt építeni. A múlt rothadó hazugságai tovább mérgezik a jelen generációk agyát, szívét, lelkét.
Hogy a realitásokon alapuló rendezés és a megbékélés alapján álló fejlődés egyáltalán nem lehetetlen, arra szintén a magyar történelem szolgáltat kézenfekvő példát. Néhány nappal az 1848-as forradalom kitörésének százhatvanadik évfordulója után jogosan tehető fel a kérdés: hogyan tudott konszolidálódni a 19. századi Európa leghosszabb és legvéresebb szabadságharca után az Osztrák Császárság hatalma Magyarországon? A történelmi sérelmek itt is fájók, még ha nem is olyan frissek. A szabadságharc elbukott. Világos után következett a tizenhárom aradi tábornok megalázó októberi kivégzése, majd sokak hosszú börtönfogsága és üldözése a Haynau-érában. Ezt követte az ötvenes évek általános depressziója, a Bach-korszak ügynökvilágának kiépítése, az abszolutizmus restaurációja, és erre adott magyar válaszként a Deák Ferenc nevével fémjelzett passzív ellenállás. Deákék józan, megbékélésre törekvő politikájának azonban az 1867-es kiegyezés lett az eredménye. Ennek következtében, ha kimondva nem is, de tettekben az osztrák uralkodóház nem csupán számos fontos engedményt tett Magyarországnak, de bocsánatkéréssel felérő gesztusok sorát tette, különösen Ferenc József felesége, Erzsébet királyné révén. Maga az uralkodó is sok tekintetben felülbírálta korábbi politikáját, így az ország közvéleménye lassanként legitim magyar királyként fogadta el, és a Világos és Arad ütötte sebek gyógyulni kezdtek. Ennek a megbékélésnek kézzel fogható következményei lettek: a hányatott sorsú Magyarország történelmének legnyugodtabb évtizedei következtek el a gazdasági és kulturális prosperitás jegyében. A századfordulós „aranykornak” többek között olyan nem elhanyagolható, máig ható eredményei lettek, mint a polgárság kialakulása, a vízi, a közúti és a vasúthálózat európai színvonalú kiépülése, a nemzeti ipar, a kereskedelem és a kultúra virágzása, nem utolsósorban pedig több vidéki nagyváros, illetve Budapest megszületése és arculatának máig ható kialakítása.

Mind a 19. századi, mind a 20. századi történelmünkben érte sérelem a nemzetet, de ezek eltérő kezelése miatt egészen más lett az eredmény. Az egyik folyamatnak megbékélés, fejlődés és prosperitás, a másiknak gyűlölködés, rendezetlen állapotok, harag és cinizmus. Most, a 21. század hajnalán a nemzet jövője nem utolsósorban attól függ, egyik része képes lesz-e belátni, elismerni és feltárni hibáit és bűneit a nemzet másik részével szemben, hogy a valódi megbékélést a hőn áhított kibontakozás és fejlődés követhesse. Vagy marad minden a régiben, és megmérgezzük még az unokáink életét is a múlt begyógyítatlan sebeinek mérgével? A jövő csak akkor kezdődhet el, ha a kérdésre a döntéshozók és a társadalom józanabb része az előbbi választ adja. (A szerző filozófus. Címlapképünk a Schindler listája filmposzterének felhasználásával készült.)