Hajdú Sándor
Vadvilág
Hegyen-völgyön cimborák

„Géza, rád húz a kópé” - szól a figyelmeztetés, és Géza bácsi nem teketóriázik: gyorsan dupláz, a fácánkakas pedig mint nehéz kő zuhan az erdőbe. Elveszni azonban nem fog, Fickó, a szálkás szőrű magyar vizsla feszülten figyeli a holt kakas röptét, majd még szinte a levegőben kapja el a zsákmányt. Körülöttünk durrognak a lapátcsövűek, és néha egy bock is beledörren a fácánvadászatba, hullik a sörét, mint az ónos eső, amitől az arcunkra fagy a mosoly. Vésztőn vagyunk, a vadászkastély körül hajtanak éppen a társaság helybéli tagjai. A körnek vége, a vadászmester számolja a terítéket, majd a fiatalabbaknak a társaság elnöke, Tibi újrázást rendel, mondván, kell még néhány fácán a terítékre, hogy mindenkinek meglegyen a része. A vadászat folytatódik, míg mi az elnökkel beszélgetünk a vadászat bizonytalan jelenéről és jövőjéről.

Az egykor főúri kedvtelésnek számító vadászat a kommunizmusban a kiváltságosok, az elvtársak, a megbízható káderek jutalma volt - kezdi az elnök történelmi visszatekintését. A státuszszimbólum sok embert csábított, mert a társadalmi rang után a pénzzel elérhető hatalom is kívánatossá tette, különösen a társasági életben elérhető összeköttetéseket.
Vadásznak lenni akkortájt presztízs volt, hiszen sokszor itt találkoztak a helyi hatalmasságok, és néha az ország vezetői is. Komoly befolyása, sőt tétje volt egy-egy politikus vagy netán orosz katona látogatásának a település, sőt a megye életében. „A helyi legendák szerint nálunk két orosz tábornok volt a társaság tagja, de mi, a rendszerváltás utáni vadászgeneráció már soha nem találkoztunk velük - magyarázza Tibor a társaság történetét. - Mára már elveszítette a politikai, társadalmi befolyását a vadászat. A kései gulyáskommunizmus idején a társaságok célja az ország valutabevételének növelése volt. Ma a vadásztatást a mi társaságunk is a fennmaradása érdekében végzi, hiszen a bevételeink biztosítják a társaság jövőjét.
Tizenötmilliós az éves bevételünk, ehhez négyezer fácánt és számos őzbakot áldoz a társaságunk a külföldi vadászcsoportok megtartására. Évek óta folyamatosan van egy kuvaiti csoportunk, akik a bevétel komoly hányadát biztosítják. Négyezer fácánt nevelünk, ebből ezerhétszázat lövetünk ki, a többi az ötvenöt tag része. Évente huszonkét szervezett vadászat van a repertoáron és természetesen az egyéni cserkelés, kinek-kinek a kedve szerint” - magyarázta az elnök, aki szerint ma már a „stresszoldásról” szól a vadászat.
Egyébként a hivatásos vadászoknak inkább életmódjuk az „erdei emberség”, s nem a puccos vadászatok és a nagy nevű emberek részvétele miatt élik így az életüket. Egyébként állítólag ma már a felső tízezerben nem divat a vadászat, illetve nem vállalják a nyilvánosságot, sem a politikusok, sem a bankárok.
Tibor úgy tapasztalja, hogy inkább a vadvédelmet hangsúlyozzák az elitben, a zöldmozgalom, környezettudatosság a divatos fogalmak a gazdagok világában. A vád a vadászattal szemben mindig ugyanaz: a vadászok puskás gyilkosok csupán, még ha legálisan is teszik.
Maga a vadásztársadalom is megosztott a kérdésben: ők sem kedvelik a bérkilövő hétvégi „zsúrvadászokat”, magukat inkább vadszerető erdőjáróknak nevezik, akik az egész rájuk bízott ökológiai élőhelyért felelnek. „Egy család vagyunk mi, nem vágyunk a nagy nyilvánosságra” - szólt közbe Géza bácsi. A társaság nagyrészt helybeliekből áll, az elmúlt évtizedben elkoptak a nagy emberek a társaság körül, a már említett nagy befolyású orosz tábornokokkal együtt. A rendszer- és a gondolkozásváltás persze itt sem ment könnyen, viták és ellentétek itt is voltak, de mára már letisztult a társaság, maradt a vad és a közösség szeretete.
Az elnök szerint a mai világban egyre fontosabb a közösség, mert a magány, az egymástól való elidegenedés már visszafordíthatatlan kortünet. Sajnos már a falvak sem a régiek, nincs meg az emberekben a bizalom, ezért kellenek a közösségek, kell a valahová tartozás - vélekedett a társaság elnöke. Itt jól megfér az értelmiségi, az orvos, az ügyvéd és a gyári munkás, akinek meggyőződése, hogy amennyiben csak a pénzről szólna a dolog, nem jött volna létre egy ilyen jó csapat.
Mielőtt rákérdeznék a piszkos anyagiakra, már közli is a számokat Tibor. A tagoknak egyszeri tizenkilencezer forint a tagdíj és hat nap kötelező társadalmi munka évente. Ez mindenki kvótája. Ebbe még belefér a vadászatok utáni szolid vacsora is.
A földtulajdon az új, még csak papíron létező vadászati törvénytervezet alapja, és egyben buktatója is, mert máris számos társaságot állított megoldhatatlan kérdés elé: kik alkotják a társaságot, és főleg kik vezetik azokat. Az elnök szelíd mosollyal közli, ez a gond itt nem gond. A kilencezer hektáros területükön kiváló kapcsolatokat ápolnak a földtulajdonosokkal, és gondosan figyelnek a vadkár honorálására is: „tudjuk, mikor van a névnapjuk, és apró ajándékokkal építjük, ápoljuk a jó kapcsolatot”.
A vezetésről nem beszél, de Géza bácsi hunyorogva mondja ki saját meglátását: jó vezető az, aki közösséget úgy hoz létre, hogy azt folyamatosan építi, szervezi, figyel rá. Csak annak a közösségnek van jövője, amelyik így működik, mert a jó vezető lelke, motorja a csapatnak.