Bagyarik Cecília
Családi drámák áldozatai
Egyre több gyerek kerül az utcára

Családon belüli erőszak, másság, alkoholizmus, prostitúció, gyerekkereskedelem, eltűnt családtagok felkutatása, és ennek kapcsán mindaz, ami a mai magyar társadalomban és személyes életünkben előfordulhat, megjelenik a köztévé Csellengők című műsorában. Incze Zsuzsa szerkesztő, műsorvezető eddig sikeresen kerülte ki a bulvármédia csapdáit, és 14 éve mutatja be úgy a szükségben levők sorsát, hogy azzal ne okozzon további sérüléseket. Munkáját számtalan díjjal jutalmazták.

A kilencvenes évek elején egy átlagos napon 300-350 gyermek volt az utcán, ma ennek a háromszorosa. Miben látja ennek a drámai növekedésnek az okát?
- A rendszerváltás után nemcsak szabadabb, de szabadosabb ország is lettünk. A mai kisgyerekeket már nehéz elzárni attól a fajta hihetetlen naturalizmustól, amely körülvesz minket. Minden kommunikációs csatornán megjelent a szenny, a show-műsorokban azokat az értékeiket mutogatják gátlástalanul a tinilányok, amelyek a legnagyobb kincseik kellene, hogy legyenek. A rend-szerváltás után egy társadalmi átrétegződés is lezajlott, amely új létformák kialakulásának kedvezett.
A boldoguláshoz szükséges pénz sokkal központibb kérdéssé vált a magyar családokban, mint a gyereknevelés, és az alapvető nincstelenség sok helyütt hihetetlen agressziót szült. Az apa a kocsmába menekül, az anya az utcára vagy a barátnőihez, a tárgyakban megfogalmazott hiány egy idő után érzelmi hiánnyá lép elő.
De hogyan válik az egyéni tragédia társadalmi méretűvé?
- Mivel az emberek a saját gondjaikkal sem tudnak megbirkózni, eszükbe sem jut, hogy másnak is kezet nyújtsanak. Ön odamegy, amikor lát a Keleti pályaudvaron egy szép, kékszemű kislányt, akiről ordít, hogy elcsalták? Lehet, hogy ad neki ezer forintot, hogy üljön fel a vonatra és menjen haza, de ő a stricijének fogja adni a pénzt. A strici profi pszichológus. Látja az emberek mögötti létbizonytalanságot, a vágyat a másra, mert az alapvető szükségletek hiánya benne van a metakommunikációban, és neki ennek a helyzetnek a kihasználása a szakmája.
Milyen eséllyel tudnak normális, társadalmilag konszolidáltnak nevezhető életet élni azok a gyermekek, akiket korábban bűnözők használtak ki?
- Egy életre megmaradó sebek és hegek árán ugyan, de sikerülhet nekik a visszailleszkedés. Első könyvemben leírtam egy olyan történetet, ahol egy családanyából hihetetlen erővel tört fel a keserűség, amikor meghallotta annak a nevét, aki őt korábban elvitte. Zokogva hívott fel, hogy szeretné figyelmeztetni az újabb áldozatot, milyen élet vár rá. Ez meg is történt, de ennek ellenére a szóban forgó kislány újra és újra elment a férfival. Egy másik esetben harmincöt éves asszonyt csalt el ugyanaz a társaság, egymás után kétszer is. Először prostituáltnak állították ki, de onnan elszökött, majd újra becserkészték, és azt ígérték, hogy külföldön mosogatóként dolgozhat, így több pénzt tud majd hazaküldeni a gyerekeinek. De végül megint prostitúció lett belőle, és most ott csücsül külföldön egy börtönben. Mert az emberek sajnos annyira naivak és annyira szeretnék hinni, hogy egyszer rájuk mosolyog a szerencse.
Miért nem tud sok szülő - legjobb szándéka ellenére sem - jó nevelést adni a gyermekének?
- Azért mert nincs mintája. Én például az ötvenes évek gyermeke vagyok, és bizony engem sem tanítottak meg sok mindenre a szüleim, de nem azért, mert nem akartak volna, hanem mert ők sem kaptak mintát és példát az ő szüleiktől, akik meg háborús gyerekek voltak. Magyarországon azok a fajta polgári értékek hiányoznak a családokból, amelyek békeidőben jellemezték a világot. Ma már a szegénység sem hozza össze a rokonságot, megszűntek az összekapaszkodások, teljesen atomizálódtak az emberek.
Az egyik kislány, akire egy kocsmában találtunk rá, tizenhét évesen szülte meg a gyermekét. Őt az édesanyja szintén tizenhét évesen szülte, és ahogyan ő nem tudta, hogy ki az édesapja, az ő gyermeke sem fogja tudni ezt. Nagyon gyakran ismétlődnek ezek a történetek. Embertelenül nehéz az életnek arról a szintjéről, ahonnan indultunk, egy jobb minőségű szintre átlépni.
Mekkora szerep jut a családok helyreállásában a megbocsátásnak?
- Azt mondom, amit a Biblia is mond, hogy a megbocsátás az egyik legfőbb és legfontosabb emberi erény. Sok esetben azonban a gyerekek azért nem tudnak megbocsátani, mert a szüleiktől sohasem kaptak megbocsátást. Ehhez persze először azt kellene megtanulnunk, hogy hogyan kell önmagunkkal jóban lenni. Maga a szeretet is újra és újra bizonyításra szorul. Sokszor elfelejtjük, hogy meg kell simogatni a másikat, hogy testileg és lelkileg is bizonyítani kell: összetartozunk. Azért vagyok szerencsés, mert egy olyan műsort vezethetek, ahol ennek a szeretetnek a bizonyítására teret adhatok. A szülő már azzal, hogy a nyilvánosságot is felhasználva keresi a gyermekét, bizonyságot ad szeretetéről.
Minden sztori happy enddel végződik?
- Sokszor nem tehetem meg, hogy mindent benne hagyjak a riportban. Ha például az eltűnt Marika anyukája elmondja, mit fog kapni gyermeke, ha mégiscsak hazajön, akkor megpróbálom elmagyarázni a szülőnek, hogy a gyermeknek valószínűleg nem pofonokra van szüksége. Igaz, néha én is azzal a kérdéssel fordulok ki egy-egy lakásból: miért is jönne ide vissza bárki? A nyilvánosság szerencsére sok esetben kötelez, kötelezi a szülőt és a gyereket is. Még sohasem tapasztaltam olyat, hogy a keresett gyerek számon kért volna, miért zaklatjuk őt. Ellenkezőleg, inkább megköszönik. És ami tényleg meglepő: sokan hívnak fel azzal, hogy szeretnének segíteni ennek vagy annak az embernek, akit a műsorban láttak. Tehát még mindig van az emberekben segíteni vágyás és adakozási készség, legfőképpen azokban, akik maguk is hiányt szenvednek számos dologban, de amijük van, abból szívesen adnak másnak.
A helyreállás útjára lépő családok jelentik a sikert vagy a bizalom a közvetítő felé?
- Annál nagyobb siker nem érhető el a szakmában, mint hogy az emberek rám bízzák magukat és elhiszik, hogy nem fogok belőlük bohócot csinálni a képernyőn.