Hazafi Zsolt
Nem tudom, hogy ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni

Bár a balliberális közírók többsége védelmébe veszi Gyurcsány őszödi beszédét, addig Kis János filozófus szerint az elmúlt másfél év bizonyítja, hogy mekkora hibát követett el akkor a miniszterelnök. Az SZDSZ alapítója a Heteknek adott interjújában úgy vélte: a baloldal népszerűségvesztése úgy biztosan nem fordítható vissza, ha a koalíció eltáncol meghirdetett reformpolitikájától.

Fotó: Somorjai László

Valóban válságban van a magyar demokrácia, vagy ez csak egy hangulat?
- Közhely, hogy a demokratikus politika Magyarországon nagyon rossz állapotban van, a rivális pártok közti természetes verseny állóháborúvá alakult át. Hiányzik az alkotmányos konszenzus, a két oldal nem fogadja el egymást alkotmányos politikai tényezőként, és nem feltételezik egymásról, hogy készek jóhiszeműen betartani a játékszabályokat.
Az egyetértés hiánya nehezen viselhető politikai légkört teremt, de nemcsak ez a baj vele. Ilyen körülmények közt nem várható, hogy a politikai intézkedések által érintett csoportok az elvárt módon reagálnak. Ha az ellenzék váltig hajtogatja, hogy hiába reformálja meg a kormány az egészségügyet, minden reform vissza lesz csinálva, akkor nehéz komoly befektetőket találni, akik beszállnának az üzletbe. Olyanokat talán igen, akik gyors haszonban reménykednek, és elfutnak a pénzzel, ha jön a kormányváltás, de hosszú távra gondolkodó tulajdonosokat aligha.

A Fidesz kormányzását folyamatosan az a bírálat érte úgynevezett balliberális oldalról, hogy az alkotmányos ellensúlyokat igyekezett kiiktatni, a parlament szerepét negligálták és politikailag elkötelezett személyeket neveztek ki függetlennek számító tisztségekbe. Ezzel szemben a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány olyan gazdaságpolitikát folytatott, amely elvezetett ahhoz, hogy 2006-ban a csőd elkerülése érdekében brutális megszorításokat és adóemeléseket kellett bevezetni. Jól működnek Magyarországon a demokrácia alkotmányos garanciái, a súlyok és ellensúlyok, a hatalom kontrolljának rendszere?
- A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányról sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy támadást intéztek volna a parlamentarizmus és a független hatalmi ágak ellen. Egy-két ponton reparálták is azt, amit a Fidesz-kormány tönkretett, például helyreállították a hetenkénti parlamenti ülésezést; a miniszterelnök (ez inkább Gyurcsányról mondható el) visszatért a parlamentbe, és így tovább. Az önálló hatalmi ágak erodálódása mégis folytatódott, ami jelzi, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a végrehajtó hatalom maga alá próbálja gyűrni a többi hatalmi ágat. Az ügyészségről például a hozzáértő jogászok ma azt mondják, hogy a probléma nem azzal van, hogy az ügyészi szervezet független a kormánytól, hanem azzal, hogy nincs a kormánynak alárendelve. Az ügyészségre az alkotmányos rendszer nem a hatalmi ellensúly szerepét osztja ki, jelenlegi státusa viszont mindenfajta ellenőrzés és felügyelet alól kivonja.
Ha a bíróságokról zajló vitát hallgatjuk, azt találjuk, hogy a fő baj megint csak a kontroll hiányában áll. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács hivatott a bírósági hierarchiát ellenőrizni, elnöke azonban a bírói hierarchia feje, bíró tagjai pedig a megyei bírósági elnökök. Az elmúlt évtizedben több súlyos bírói tévedés került napvilágra, köztük a véres móri bankrablás ügye, melyben a fővádlottra letöltendő életfogytiglani büntetést szabtak ki, noha ebben az ügyben tökéletesen ártatlan volt. A téves ítéletek nyilvános elemzése és a tanulságok levonása azonban elmaradt, mint ahogy elmaradt a megrendülés és sajnálkozás nyilvános kifejezése is. Márpedig ez múlhatatlanul fontos, mert ha egy testület, mely emberi sorsokról dönt, nem képes az ártatlanok rovására elkövetett hibái fölötti megrendülésre, akkor óhatatlanul véd- és dacszövetséggé válik.
Az Alkotmánybíróság a kilencvenes években az alkotmányosság megbízható, szilárd őre volt. Sokat írtam az ítéleteiről, gyakran kritikusan, de mindig abban a tudatban, hogy ezek alkalmasak, méltók a megvitatásra. Ezt a képességét az Alkotmánybíróság elveszítette, amit jól példáz a népszavazási ügyekben hozott botrányos ítéletek sora.
Hogyan és miért történt ez az „értékcsök-kenés”?
- Az AB esete azért különösen figyelemre méltó, mert itt szemmel látható a parlament felelőssége, ami másutt csak közvetve mutatható ki. Az alkotmánybírákat a parlament kétharmados többséggel választja, személyük ezért újra és újra alkufolyamat tárgya lesz. A két oldal lassan megtanulja, hogy nem érdemes felkészült, karakteres jelöltekkel próbálkozniuk, mert őket a másik fél úgyis kilövi. Így aztán a kínálat mérhetetlenül elszürkül. Elvétve csúszik át egy-egy komoly, elkötelezett alkotmányjogász. Ráadásul, szakítva a kilencvenes évek gyakorlatával, elkezdték újraválasztani a bírákat. Ez borzasztó hiba volt, mert ha egy bíró azt szeretné, hogy újraválasszák, akkor nem az ügyek érdemével törődik, hanem azzal, hogyan kell szavaznia, hogy a parlamentben meglegyen a kétharmados többsége.
A parlamenti küzdelem viszont leszűkült Gyurcsány és Orbán harcára. Két vezető politikuson múlhat ennyi?
- Nem tartozom azok közé, akik a magyar demokratikus politikában két egymással viaskodó gigász iszapbirkózását látják. A kép ennél sokkal bonyolultabb. A baloldal problémája történetesen egyáltalán nem az, hogy maga alá gyűrte egy karizmatikus vezér, hanem az, hogy vezetőjének támogatottsága elbizonytalanodott.
Mi lehet az oka, hogy mindkét oldalon, még az értelmiségi holdudvarokban is elhalkultak a nyilvános kritikák és viták? Ennyire pártfüggőek az értelmiségi egzisztenciák?
- A jobboldal mindig is hajlamos volt arra, hogy politikai küzdelmeit hitharcként fogja fel, és vonzódott az összeesküvési teóriákhoz. A baloldalon, különösen a liberálisok körében a kilencvenes években több volt az önvizsgálatra való hajlandóság. A politikai harc elkeseredett állóháborúvá fajulása azonban útját állta a jobboldal politikai normalizálódásának, és sokat rontott a baloldal mentalitásán. Gondoljon csak arra, hogyan beszélt a jobb- és a baloldali értelmiség 2006 őszének erőszakos utcai eseményeiről. A baloldal puccskísérletet orrontott, és sértett indulattal reagált a rendőri túlkapások nyilvános bírálatára. A jobboldal ezzel szemben a kormányt vádolta a rendőri brutalitásért, azt állította, hogy a rendőrök a kormány utasítására rontottak rá békés tüntetőkre, a randalírozókat pedig a baloldal által odaküldött ügynökökként látta és igyekezett láttatni.
Nagyon nagy baj, hogy a jobboldaltól való rettegés ennyire aláásta a baloldali értelmiség kritikai érzékét. Sokan bizonyára úgy vélik, hogy az ellenzék rohamaival szemben azzal védhetik meg a kormányt, ha szemet hunynak hibái és vétkei fölött. Én ezt súlyos tévedésnek gondolom. A balliberális közírók többsége szenvedélyesen védelmébe vette Gyurcsány őszödi beszédét. Tagadták, hogy a beszéd nyilvánosságra kerülése megrendülést okozott, azt hajtogatták, hogy a kormánypártok és a miniszterelnök megítélése nem romlott a kiszivárgás után. Eltelt másfél év, és Gyurcsány Ferenc még mindig az őszödi beszéd morális következményeivel küszködik. Nem hiszem, hogy akik azt írták: ez egy szenvedélyes igazságbeszéd volt, nincs miért sajnálkozni fölötte, jó szolgálatot tettek volna a miniszterelnöknek. Elszigetelték az ország valódi hangulatától, abba az illúzióba ringatták, hogy nincs szüksége világos és hihető önbírálatra.
Egyébként mi a véleménye a kormány jelenlegi tevékenységéről, főként a reformokról?
- Magyarország nagyjából 1998-ig mélyreható átalakuláson ment keresztül. A Fidesz kormányra kerülésekor még hátra volt az államháztartás reformja, az egészségügy, a felsőoktatás finanszírozási rendjének megváltoztatása, be kellett volna fejezni a nyugdíjreformot, és végre kellett volna hajtani a földbirtokméretek konszolidálását. A Fidesz azonban leállította a reformokat. A Medgyessy-kormány pedig ahelyett, hogy újraindította volna a reformkurzust, inkább az Orbánék által megkezdett költekezési spirált pörgette föl. A második Gyurcsány-kormány javára írható, hogy új reformkorszakot hirdetett, és egy csomó változtatásba bele is vágott. A fellángolásból azonban mára csak a füstje maradt.
Tudom, a reformok nem szoktak népszerűek lenni, rövid távon a választók csak a veszteségeket érzékelik. Azt is tudom, hogy ha az ellenzék minden reformot a nép kifosztására tett kísérletként támad, és gátlástalanul szidja a „profitéhes tőkét” meg a „kommunistákból lett új arisztokráciát”, akkor nagyon nehéz elmagyarázni, hogy érdemes vállalni a változtatás költségeit. De azt hiszem, a kormányoldal maga is felelős azért, hogy a dolgok így alakultak. Medgyessy bukása után Gyurcsányt az MSZP vidéki erős emberei ültették a miniszterelnöki székbe, és ők azt várták tőle, hogy feledkezzen el a szükséges megszorításokról. Így is tett; a reformok előkészítését is csak halogatta. Így érkeztünk el a választások másnapjáig, amikor a gyanútlan választóknak a szemükbe mondták, hogy a költségvetési hiány nem halmozható tovább, és valóságos reformcunamit helyeztek kilátásba. A választók közül sokan, nagyon sokan érezték úgy, hogy rútul becsapták őket, és most azoknak a hazugságaiért kell fizetniük, akik mostanáig kormányoztak. Az őszödi beszéd ezt az érzést igazolta, és ezért volt olyan pusztító hatása. Így hát azt gondolom, hogy a második Gyurcsány-kormány mostanáig azért volt képtelen kormányozni, mert - ahogy a miniszterelnök maga mondta - az első Gyurcsány-kormány nem kormányzott.
Az elmúlt hetekben több liberális és baloldali értelmiségitől kértünk interjút, de többen kérték, hogy ne kelljen nyilatkozniuk. Az általánosan adott indoklásuk szerint jellemzően tanácstalanok. Mi hathat ilyen bénítóan? Annak tudata, hogy a balközép kormánynak nincs esélye két év múlva nyerni?
- Nem szeretném a liberális közvélemény problémáit az SZDSZ problémájára egyszerűsíteni, de ha már a reformpolitika sorsáról beszélünk, mégis célszerűnek tűnik ebből kiindulni. A választási kampányban az SZDSZ az egészségügy gyökeres megreformálásához kötötte a sorsát. A koalíciós tárgyalásokon ragaszkodott ahhoz, hogy az egészségügyi tárca az övé legyen. Ezzel óriási kockázatot vállalt, mert az egészségügy reformja rengeteg bizonytalanságot foglal magában. Tudjuk, hogy a jelenlegi rendszer tarthatatlan, de keveset tudunk arról, hogy egy gyökeresen átalakított rendszertől mit várhatunk, mekkorák lesznek az átmenet költségei és így tovább. Ráadásul az átalakítás, ha valóban gyökeres, erős érdekcsoportok ellenállását hívja ki maga ellen. Ekkora kockázatot csak masszív politikai hátországgal rendelkező párt vállalhat magára. Egy hat százalék körüli kis párt csak akkor, ha koalíciós partnere szilárdan támogatja elképzeléseit.
Sajnos ez a támogatás már induláskor is hiányzott; az SZDSZ-nek már akkor sem sikerült elérnie, hogy a kormányprogramba kerüljön be a több-biztosítós rendszer. Időközben a miniszterelnök, akire a szabaddemokrata politikusok a reményeiket építették, az ismeretes módon elveszítette politikai tekintélyét mind az ország, mind saját pártja előtt. Így aztán az SZDSZ belekényszerült egy öszvér kompromisszumba, amelyben, úgy tűnik, létrehozói maguk sem hisznek. Becsülettel megmondom, nem tudom, hogy ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni. Azt hiszem, az SZDSZ előtt csak az nyithatna mozgásteret, ha az MSZP-ben fordulat következne be.
Mégis miként lehet Magyarországot nyugatos fejlődési pályára állítani, ha a reformok, a modernizációs kísérletek és a nagy ellátórendszerek átalakítása kudarcba fulladnak?
- Olyan reformokról beszélünk, amelyek magukban foglalják az állami újraelosztás csökkentését. Ezek sehol a világon nem népszerűek. Vagy olyankor szokták a választók elfogadni őket, amikor már nyakig vannak egy súlyos gazdasági válságban, vagy akkor, ha nagyon erős a bizalom a politikai vezetők iránt, és ha a szemben álló politikai oldalak legalább a fő irányok vagy a bajok diagnózisában egyetértenek, mert így az alapvető kérdések nem lesznek választási harc tárgyai. Ez a fajta bizalom is erodálódott az elmúlt években Magyarországon. Általános a vélekedés, hogy mindkét nagy párt lop, csal és hazudik.
A jobboldal jelenlegi óriási fölénye nyilvánvalóan fölveti a kérdést: visszafordítható-e ez a választásokig, vagy bizonyosan készüljünk föl egy erős felhatalmazással bíró jobboldali kormány regnálására?
- Úgy biztosan nem fordítható vissza, ha a koalíció eltáncol meghirdetett reformpolitikájától. Ettől nem válik rokonszenvessé, szeretni valóvá, viszont biztosan elveszti a választók megbecsülését. Zavaros és gyenge társaságnak mutatkozik, mely megfélemlíthető, és egyébként sem tudja, mit akar.
Ha jobboldali fordulatra számíthatunk, akkor milyennek látja a következő ciklus Magyarországát, hazai politikai életét?
- Akkora a csalódottság, hogy még a baloldalon is sokan azt figyelik, nincsenek-e kedvező jelek a Fidesz térfelén: nem lehet-e, hogy a Fidesz 2010-re már igazi, modern kereszténydemokrata párt lesz? Szerintem is érdemes nyitva tartani a szemünket, de egyelőre nem látom a változás egyértelmű, meggyőző jeleit. S végül is, ennek az évnek az a népszavazás lesz a meghatározó eseménye, melyet a Fidesz erőltetett át, s mely a reformpolitikára hivatott szimbolikus csapást mérni. A Fidesz egyelőre mindenekelőtt a reformellenes népszavazás pártja.
Ön szerint a népszavazásnak mi a politikai tétje?
- Nem az a kérdés, hogy ha netán leszavazzák a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a felsőoktatási tandíjat, akkor lehet-e valami mással pótolni ezeket, hanem hogy sikerül-e lélektani csapást mérni arra a szemléletre, mely szerint a szolgáltatások igénybevevőinek érzékelniük kell, hogy nem ingyenes juttatásban részesülnek.
Orbán Viktor azt mondta, hogy a népszavazás a kormányról szóló állásfoglalás lesz, és amennyiben a kormány a népszavazást elveszíti, akkor mennie kell a kabinetnek. Egyelőre szinte semmi se biztos, még az sem, hogy eredményes lesz-e a népszavazás. Lehet, hogy az esetleges vereség hatása alatt az MSZP megbuktatja miniszterelnökét. De ez sem biztos. És azt sem tudjuk, hogyan fog hatni a Fidesz helyzetére és az ország hangulatára, ha kiderül, hogy a népszavazás megvolt, a kormány pedig nem bukott bele.