Grüll Tibor
Noé bárkájának őrzői
Egy királyi család, amelyik megtalálta a hitet

Sokan berzenkednek arra a gondolatra, hogy a judaizmust aktívan térítő, misszionáló vallásként képzeljék el. Pedig a jelek arra vallanak, hogy a zsidók valaha mindent megtettek annak érdekében, hogy a „pogányokat” Izrael Istenének tiszteletére oktassák, és ha lehet, teljesen betérítsék saját vallásukba. A prozelitizmusnak is nevezett jelenség talán legismertebb példája az adiabénéi királyi család betérése az i. sz. 1. század közepén, vagyis nagyjából éppen abban az időben, amikor a „népek apostolának” is nevezett Pál Jézus Krisztus evangéliumát hirdette Európának.

A zsidó misszió kiterjedt voltára utalt már Jézus is egy a farizeusoknak címzett, nem túlságosan hízelgő kijelentésében: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek (szó szerint: „hogy egy prozelitát csináljatok”), és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál!” (Máté 23:15) A zsidó misszió kiterjedését hasonlóképpen - de persze szellemi-erkölcsi minősítés nélkül - jellemezte nagyjából ezzel egy időben az alexandriai Philón, mikor azt írta Mózes Törvényéről, hogy az „mindenkit vonz és maga felé fordít: barbárokat és helléneket, szárazföldieket és szigetlakókat, keleti és nyugati népeket, Európát és Ázsiát, az egész lakott földet, egyik végétől a másikig”.
„Nincs nép a föld kerekségén, amelynek körében ne élnének törzsrokonaink” - állította az 1. század végén Flavius Josephus zsidó történetíró. A görög származású római földrajztudós, Sztrabón ugyanígy nyilatkozott: „…(a zsidók) már majdnem minden városban megtelepedtek, és aligha lehet olyan helyet találni a föld kerekségén, ahol ez a nép ne vetette volna meg a lábát, vagy ne uralkodnék.” A legnagyobb zsidó diaszpórát a római korban is Keleten találhatjuk: ekkor még az asszírok által hat-hétszáz évvel korábban elhurcolt tíz törzs maradványai is itt éltek, Babilónia, Média és Perzsia vidékein, s még azon is túl. A zsidók ott voltak szinte a „lakott világ” szélének számító Kharakéné és Meszéné tartományban is, a mai Kuvait területén. Ez a királyság már akkor is rendkívül gazdag volt, hiszen az Indiába tartó kereskedelmi utak egyik végállomásának számított.
Adiabéné - arámiul Hadijab vagy Hadajab - aprócska fejedelemség volt a Felső- és Alsó-Zab folyó között, amely ma Irak főként kurdok által lakott térsége. Már az asszírok alatt is vazallus államként létezett, fővárosát Arbelának hívták (ma Arbil, Irak). Adiabéné a bibliai történelem szempontjából is fontos helynek számít, mivel Flavius Josephus közlése szerint „ott láthatók még annak a bárkának a maradványai, amelyben Noé a vízözönből megmenekült”. A bárka roncsait még az ő idejében is mutogatták a helybéliek az érdeklődő turistáknak. Ezenkívül Adiabéné területén feküdt Niszibisz és Nehardea városa is, amelyekbe még az asszírok telepítették le az Izraelből elhurcolt zsidó hadifoglyokat. E városok még a késő ókorban is a keleti zsidóság szellemi és kulturális központjainak számítottak: zsinagógáik és rabbinikus akadémiáik messze földön híresek voltak.