Hetek XII. évfolyam, 1. szám, 2008. január 04.

2008 a világ több pontján is meghatározó változásokat hozhat. A pekingi olimpia kapcsán sokan állítják, hogy a 21. század Kína évszázada lesz. Az ázsiai ország eddig teljesíti ezeket a várakozásokat. Elnökválasztás lesz jövőre az Egyesült Államokban és Oroszországban is, és a két nagyhatalom mellett a második legnépesebb országban, Indiában is az urnákhoz járulnak az emberek. A világpolitika legkiszámíthatatlanabb térsége továbbra is a a Közel-Kelet marad, ahol a kulcskérdések az izraeli-palesztin viszony, az iraki háború és Irán nukleáris programjának jövője lesznek.

Kína számára a 2008-as év kiemelkedő eseménye lesz a pekingi olimpiai játékok, mivel reményei szerint annak rivaldafényében megmutathatja a világnak, micsoda fantasztikus óriássá nőtte ki magát az elmúlt években, az ország lakosainak pedig, hogy lám-lám, a kommunista párt helyreállította az ország presztízsét. Ám a reflektorok nemcsak a kínai főváros teljes átépítésére vagy az ország atlétáinak várható győzelmeire irányíthatják rá a figyelmet, hanem a hatalom elnyomó politikájára, a rendőrség kegyetlenkedéseire, az elnémított száműzöttek szenvedéseire is. A lehetőséget pedig, amit a nemzetközi média figyelme jelent majd, az elnyomott rétegek minden bizonnyal igyekeznek majd kihasználni, hogy hallassák szavukat, akár hatalmas, a játékok kimenetelét is veszélyeztető tömegdemonstrációkkal, amit viszont a vezetés nyilván minden erejével igyekszik majd elfojtani.
Az elmúlt évben Kína elkezdte a „gazdasági legek” begyűjtését, amit jövőre csak folytatni fog. A kínai export megelőzte az amerikait és 2008-ban pedig Németországot is, mint a világ eddigi legnagyobb exportőrét is túl fogja szárnyalni. Import tekintetében is túlnő jövőre Németországon, és szorosan felzárkózik a világelső Egyesült Államok mögé. De a GDP terén is túlszárnyalja a német gazdaságot, felkerülve ezzel a dobogóra Amerika és Japán mögött. A részvénypiacon Japánt előzi majd meg, szorosan felzárkózva az USA mögött. A kínai vállalatok is tovább erősödnek: 2007-ben már a világ hat legnagyobb piaci tőkeértékű cége közül három kínai volt, és jövőre a PetroChina túlnőhet az Exxon Mobilon, a világ eddigi legnagyobb cégén. Azzal, hogy egy kínai vállalat elhódíthatja az Államoktól a dobogó első helyét, Kína immár megkerülhetetlen gazdasági világhatalommá vált.
Az ország példátlan gazdasági növekedése pedig soha nem látott környezeti problémákat von maga után. Az ország városainak mindössze egy százalékában felel meg a levegő minősége az uniós követelményeknek, ipari városok tucatjaiban akkora a szmog, hogy az emberek sosem látják a napot. Mintegy ötszázmillió ember nem jut tiszta ivóvízhez. A kínai vezetés számára tehát mind egyértelműbb, hogy valamilyen lépést muszáj tennie ez ügyben, ám ódzkodik tőle rendesen, mert a diktatúra fenntartásához elengedhetetlen a kétszámjegyű növekedés, a környezetvédelmi intézkedések viszont lassítják a gazdaságot. Amíg a dolgok jól mennek, az emberek csendben maradnak, ám egy esetleges lassulás már társadalmi elégedetlenséget válthat ki, elidegenítheti a külföldi tőkét, veszélybe sodorva a párt hatalmát.

Új elnök Amerikában

A most induló esztendő az Egyesült Államok számára is egyértelműen meghatározó év lesz. Ekkor dől majd el, hogy ki költözik az elkövetkezendő négy évre a Fehér Házba, a leköszönő kormánynak pedig komoly külpolitikai változásokkal kell szembenéznie.

Az elmúlt időszakban érdekes fejlemények jellemezték az Egyesült Államok külpolitikáját. Napvilágra került az amerikai hírszerző szolgálatok iráni atomkutatással kapcsolatos megállapítása, amelyből többen azt olvasták ki, hogy a következő amerikai elnöknek nem kell tartania Irán részéről egy közelgő nukleáris konfrontációtól. Irakban az elmúlt hónapokban csökkent az erőszak, és stabilizálódni látszik a helyzet. Bush elnök és Condoleezza Rice aktív szerepvállalásával elindult egy újabb békefolyamat az arabok és az izraeliek között. Venezuelában az élesen Amerika-ellenes Hugo Chávez államfő vereséget szenvedett azon a népszavazáson, amelyen korlátlanná akarta tenni a hatalmát.
Mindezek miatt a mostani elnökválasztást sokan háború utáni választásként jellemzik. Az ezt megelőző választásokat sokkal inkább a külső ellenséggel szembeni harc határozta meg. A 2004-es választások előtt a szavazók fele a terrorizmust nevezte a legaggasztóbb problémának. A mostani közvélemény-kutatások viszont azt támasztják alá, hogy - legalábbis átmenetileg - a félelem és konfliktus légköre már nem nyomasztja annyira az amerikai lakosságot. Egy felmérés szerint jelenleg a megkérdezettek már csak közel egyharmada tartja a terrorizmust a legégetőbb problémának. Ezt bizonyítja az is, hogy az elnökjelöltek kampányrendezvényein sokkal kevesebben tesznek fel Irakkal kapcsolatos kérdéseket, ehelyett olyan témák kerültek be a köztudatba, mint a mormonizmus, jelzálog-hitel-válság vagy például a népszerű televíziós személyiség, Oprah Winf-rey jelentősége a kampányban.
A „háború utáni” választás egyik nyilvánvaló jele, hogy a belföldi kérdések jobban előtérbe kerülnek. Ezért tudott két olyan jelölt esélyt kivívni magának, mint Barack Obama és Mike Huckabee, akik alig rendelkeznek külpolitikai tapasztalattal. A választók más értékeket keresnek a jelöltekben, mint háborús időszakokban. Szintén a Wall Street-NBC-felmérés kérdezett rá arra, hogy a választók milyen elvárásokat támasztanak egy jelölttel szemben. A három legfőbb szempont jelenleg az, hogy az illető más országok vezetőivel jól együtt tudjon dolgozni, erős erkölcsi és családi értékekkel rendelkezzen, valamint képes legyen egységet teremteni az országban. Amit még a következő elnök feladatának látnak sokan, az az Egyesült Államok imázsának, megítélésének javítása világszerte. Az iraki háború miatt ugyanis rendkívül megnövekedett az Amerika-ellenesség.
Bush elnök utolsó évében meglehetősen nagy fába vágta a fejszét, mivel olyan célt tűzött ki maga elé, ami még soha senkinek nem sikerült: békét teremteni a Közel-Keleten. Ezért már az év elején látogatást tesz Izraelbe, pedig eddigi elnöksége alatt ezt egyszer sem tette meg. Az újabb közel-keleti békefolyamatot 2007 novemberében indították el Annapolisban, ahol mint ismert Ehud Olmert izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász palesztin vezető ígéretet tettek arra, hogy 2008 végére megpróbálnak valamiféle megállapodást kicsikarni magukból. Az előzetes tervek szerint az elnök útja során a zsidó államban, valamint a palesztin területeken is látogatást tenne.
Amerika 2008-as külpolitikai kihívásai közé tartozik Irán kérdése is. A hírszerzés jelentése ugyanis azt vetítette előre, hogy a jelenlegi kormány nem indíthat katonai támadást az iszlám köztársaság ellen, csak ha Irán nem ad erre szélsőségesen provokatív lehetőséget. Valószínűleg Amerika nemzetközi színtéren sem fog tudni keményebb szankciókat kieszközölni Iránnal szemben. Ezért egyesek úgy vélik, hogy a Bush-kormány számára nem marad más megoldás, mint hogy közvetlen tárgyalásokat kezdeményez Iránnal, mely párbeszédet valószínűleg a következő kormány folytatni szándékozik majd.

Mire készül Oroszország?

A Föld legnagyobb országában a jelenlegi helyzet legfontosabb jellemvonása a stabilitás. A politikai és államigazgatási életben ezt a parlamenti választások mutatták meg, amit a hatalom pártja, az Egységes Oroszország nyert meg. Röviddel a győzelem után ennek a pártnak a vezetésével azt a Dmitrij Medvegyev helyettes miniszterelnököt nevezte meg államfőjelöltjének a 2008-as elnökválasztásokra, akit már két éve az egyik legesélyesebb Putyin-utódnak tartanak. A pártok bejelentése után Putyin is támogatásáról biztosította Medvegyevet, aki azon nyomban hivatalosan is felkínálta a távozó elnöknek a miniszterelnöki posztot. Nyilatkozataikban mind a pártvezérek, mind Medvegyev és Putyin nagy hangsúlyt helyez Oroszország stabilitásának megőrzésére, ami ténylegesen megtapasztalható, nem csak a politika színterén.

A legszembeötlőbb a társadalom hétköznapi életének stabilizálódása, amit a lakossági hitelek megjelenése és széleskörű elterjedése kísér. A közelmúltban az oroszok többsége még csak álmodott a hitelfelvétel lehetőségéről. Ma viszont már mindenre lehet hitelt felvenni, még ruhavásárlásra is, gyakran önrész befizetése nélkül. Vannak, akik egyszerre tucatnyi különböző áruvásárlási kölcsönt törlesztenek. Bár elhangzottak olyan figyelmeztetések, miszerint a lakosság hitelállományának gyors és gyakorlatilag ellenőrizhetetlen növekedése az 1998-ashoz hasonló deflációt idézhet elő, a gazdaság egyelőre jól tűri a lakosság tömeges eladósodását. A hosszú ideig nélkülöző, pénztelen oroszokat ugyanis most elkapta a fogyasztás eufóriája. Egyre kevésbé izgatja az embereket a politika, a nemzeti gondolat hiánya, a demográfiai krízis. Sokkal fontosabb a család anyagi problémáinak megoldása, a pénzkeresés, és a lakás felszerelése korszerű háztartási gépekkel.
Az emberek összességében elégedettek a szociális-gazdasági stabilitással, de az áremelkedések ijesztően hatnak a nyugdíjasokra és az alacsony fizetésű rétegekre. Az elsődleges fogyasztási cikkek, főleg az élelmiszerek árai nőnek érezhetően. Az áremelkedést több tényező befolyásolja, de elsősorban az üzemanyag ára: a 95-ös oktánszámú benzin már közel egy dollárba kerül. Az emberek gyakran felteszik a kérdést: miért van az, hogy Oroszországban, a világ legnagyobb kőolajexportőr országában drágább a benzin, mint a legnagyobb importőrnél, Amerikában? Válasz egyelőre nincs, ám az újságok figyelmeztetnek: 2008-ban az üzemanyagárak tovább fognak nőni, vagyis drágább lesz az élelmiszer, de az építőanyag is.
Az oroszok általános közérzete hasonlít az európaiakéhoz. Elsősorban a munkahely és az egészség elvesztésétől tartanak. És attól, hogy valami rossz éri a gyermekeiket. De senki sem említi, hogy a szeparatizmus vagy a terrorizmus félelmet keltene benne. A rendvédelmi szervek az utóbbi években a családon belüli bűnözés egyre növekvő problémájával kénytelenek szembenézni. Ezzel együtt általában biztonságosabb lett az élet: a bűnözés szintje is stabilizálódott, és bűnözők már nem vállalják a nyílt összetűzést az állammal.
Az oroszok általában reménykednek a „szebb jövőben”. Abban, hogy a fogyasztási cikkek árai nem növekednek majd olyan ütemben, mint a kőolaj, a gáz világpiaci ára vagy az orosz fizetések általában. Abban bíznak, hogy Oroszország túljutott a Szovjetunió széthullását követő depresszió mélypontján, és a Putyin idejében elért stabilitást a jövőben is meg tudja tartani. Dmitrij Medvegyev jelölése Putyin utódjául alapot ad az ilyen bizakodásnak. Továbbá azt remélik, hogy a stabilitás ára nem a politikai és demokratikus szabadságjogok megnyirbálása lesz. Medvegyev Putyin csapatának liberális szárnyához tartozik, megjelenése és viselkedése alapján nem egy rideg politikus. Ezért nem tartanak attól, hogy „meghúzzák a csavarokat”.

Becenevéhez méltóan Nicolas Sarkozy „Tornádó”-ként érkezett 2007-ben a francia elnöki hivatalba. Külpolitikájában rögtön az elején világossá tette, hogy (szinte) mindenben szakítani kíván elődje, Jacques Chirac politikájával, akinek különutas hozzáállása szép lassan elszigetelte Franciaországot az elmúlt években. Sarkozy megválasztása estéjén nyilvánvalóvá tette, hogy vége a chiraci fanyalgó és távolságtartó politizálásnak, mint kijelentette, „vissza akarja helyezni Franciaországot a térképre”. Megüzente, hogy domináns szerepet kíván betölteni az Európai Unióban, nem akar újabb európai alkotmányt, mint ahogyan népszavazást sem akar a kérdésben, de változtatni kíván a jelenlegi intézményrendszeren. Angela Merkel támogatását megnyerve sikerült a folyamatot felgyorsítania, és néhány hónap alatt tető alá hozni a decemberben aláírt lisszaboni szerződést.

A francia elnök ígéretéhez híven több szimbolikus lépéssel Amerika-barát fordulatot hajtott végre, majd francia vezetőtől szokatlanul kemény hangot ütött meg Iránnal szemben, egyértelművé téve, hogy melyik oldalon is áll ebben a kérdésben. December közepén a Nouvel Observateurnek nyilatkozva kijelentette, hogy nem háborúpárti, de a háború veszélye továbbra is fennáll, „nemcsak azért, mert az amerikaiak megelőző csapást mérhetnek, hanem azért is, mert Izrael veszélyben érezheti saját biztonságát”. Sarkozy a lapnak nyilatkozva azt is kijelentette, hogy ha Irán eleget tesz a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség kéréseinek, hajlandó Teheránba menni és tárgyalni egy civil atomenergia-programról, kihasználva az Egyesült Államok és Izrael bizalmát a kérdésben.
Sarkozy új oldalt nyitott vallási területen is: az év végén tett vatikáni látogatása jelzés volt, hogy szeretné beszüntetni a „két Franciaország” - laikus és klerikális - közötti háborút. Sarkozy kiváló hangulatú megbeszélést folytatott XVI. Benedek pápával, ahol felfedezték, hogy nagyon közeli állásponton vannak a vallás közéleti szerepével kapcsolatban, de külpolitikai, így Libanonnal, a Közel-Kelettel és Afrikával kapcsolatos kérdésekben is.
Sarkozy már belügyminiszterként is egyértelművé tette, hogy szükségesnek tartja az egyház és állam szétválasztásáról szóló 1905-ös törvényt. A Vatikánban tett látogatása ezt a folyamatot megerősíteni látszik: az állam laicitása „nem jelentheti a felekezetek elleni harcot, hanem azok tiszteletét” - jelentette ki korábban a francia elnök. A téma Franciaországban tabunak számít, az 1905-ös törvény alapján ugyanis „az állam nem ismer el, nem fizet és nem támogat egyetlen egyházat sem”. Sarkozy e tekintetben viszont szemmel láthatóan szakítani kíván elődeinek politikájával, kijelentve, hogy Franciaországnak keresztény gyökerei vannak. Az új egyházpolitikai szemlélet eredményeként 2008 tavaszára készül el a vallásügyi törvény módosítása, amellyel a nagy vallási áramlatok életét szándékoznak megkönnyíteni.

„Izraelnek tudomásul kell vennie azt, hogy a nemzetközi színtéren még támogató barátai is úgy képzelik el az ország jövőjét, hogy visszavonul az 1967-es határok mögé és megosztja Jeruzsálemet” - mondta 2008-as újévi beszédében Ehud Olmert izraeli miniszterelnök, aki éppen két éve vette át a hatalmat a kómába esett - ám ma is élő - Ariel Sarontól. Olmert szavait Izraelben úgy értelmezik, hogy a kormány nemcsak folytatja a Saron által Gázában elkezdett kitelepítési politikát, de kész feladni Jeruzsálem egy részét is - amire viszont Saron nem volt hajlandó. A ’67-es határokon kívül élő kétszázötven ezer izraeli telepes nagy része hallani sem akar arról, hogy önként feladja otthonát a palesztin állam megteremtése érdekében. Az izraeli biztonsági erők attól tartanak, hogy ha Olmert erőszakhoz folyamodik a kitelepítések kikényszerítésére, a jövőben a palesztin - és Oszama bin Laden újévi üzenete szerint az al-Kaida - terroristái ellen kell majd harcolniuk, hanem az „áruló” kormány ellen boszszút esküdő zsidó telepesek is komoly kockázatot jelenthetnek.

Olmert arra hivatkozik, hogy Izraelnek soha nem volt annyi barátja nemzetközi szinten, mint ma: „Szinte ’Isten keze’ van abban a véletlen egybeesésben - nyilatkozta az izraeli miniszterelnök -, hogy Amerika elnöke Bush, Franciaország elnöke Nicolas Sarkozy, Angela Merkel a német kancellár, Gordon Brown a brit miniszterelnök és Tony Blair a közel-keleti különmegbízott. Mi lehetne ennél kedvezőbb összeállítás Izrael számára?” - tette fel a költői kérdést Olmert a Jerusalem Postnak adott interjúban.
Az izraeli miniszterelnök úgy véli, hogy országa számára továbbra is Irán jelenti az alapvető veszélyforrást. Olmert úgy véli, hogy az Egyesült Államok - a novemberben megjelent hírszerzői jelentés ellenére, amely szerint Irán 2003-ban felhagyott nukleáris törekvéseivel - is hasonlóan látja ezt. Ám hozzátette, hogy „Izraelnek megvannak az eszközei arra, hogy megvédje magát”. Bruce Reidel volt CIA-vezető szerint 2008-ban nő az esélye annak, hogy Izrael egyedül indít katonai akciót Irán megfékezésére. „Izrael nem engedi meg, hogy bármilyen veszély fenyegesse nukleáris monopóliumát” - nyilatkozta Reidel a Newsweek hírmagazinnak.
Egy ilyen konfliktussal kapcsolatban drámai prognózist tett közzé a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja (CSIS) elnevezésű kutatóintézet. „Ha atomháború törne ki Izrael és Irán között, akkor 16-20 millió iráni halna meg, szemben a 200-800 ezer izraeli áldozattal” - állítja a tanulmány, amely szerint Izrael azért élne túl egy atomtámadást, mert nukleáris arzenálja sokkal nagyobb és korszerűbb, mint a feltételezett iráni fegyverkészlet. Az izraeli rakétavédelmi rendszer szinte száz százalékban ki tudná szűrni az ellenséges atomtölteteket, és ami átjut, az is „korlátozott” - de több százezres - pusztítást okozna. Szíria szintén közel 18 milliós veszteséget szenvedne, ha atomcélponttá válna Izrael számára. Az apokaliptikus forgatókönyv nyilvánosságra hozatala egyes elemzők szerint része a pszichológiai hadviselésnek, de egy hagyományos eszközökkel végzett támadásnak is súlyos globális következményei lennének a 200 dollár fölé szökő olajárak és a fokozott nemzetközi terrorveszély miatt.

Pakisztán Bhutto után

A 2007. utolsó napjaiban meggyilkolt Benazir Bhutto volt pakisztáni miniszterelnök, ellenzéki vezető halála nemcsak egy sok áldozatot hozó politikuscsalád tragédiája, hanem nemzetközi jelentőségű esemény is volt. A 160 milliós Pakisztán egyszerre a világ egyik legszegényebb országa és atomhatalom. Az Egyesült Államok egyik fő szövetségese, ugyanakkor az iszlamista erőszak egyik melegágya. A pakisztáni katonai vezetők korruptsága párját ritkítja világszerte, az Egyesült Államok mégis csúcstechnológiájú fegyverekkel és dollármilliárdokkal támogatja a katonai rezsimet. Robert Gallucci washingtoni tanácsadó szerint Pakisztán jelenti „messze a legnagyobb veszélyt az Egyesült Államok nemzetbiztonsága számára”. A Newsweek szerint Pakisztán „a világ legveszélyesebb országa”. Fareed Zakaria iszlámszakértő szerint „a terror elleni háború fő frontja nem Irakban, hanem Pakisztánban van”.
Kinek állhatott érdekében Bhutto likvidálása? Az al-Kaida korábban többször is halálosan megfenyegette a politikusasszonyt, és a merénylet után magára is vállalta a felelősséget. De a lehetséges kitervelők között emlegetik Musarraf pakisztáni elnököt is. Pár órával Bhutto halála után a CNN-hez eljuttatták Bhutto egy levelét, melyben Musarrafot teszi felelőssé. „Halálom esetén Musarrafot teszem felelőssé” - írta a politikusasszony. Hátborzongató üzenet egy olyan személytől, aki láthatólag tisztában volt azzal, hogy kimondták rá a halálos ítéletet, ám aki mégis magának követelte az utolsó szót. Bhutto azzal vádolta az elnököt, hogy nem biztosította számára a megfelelő védelmet, illetve megakadályozta saját biztonsági intézkedéseinek alkalmazását, ezért őt terheli a felelősség, ha bármi történne vele.
De a hadseregnek, illetve a rettegett titkosszolgálatnak, az ISI-nek is legalább ennyire érdekében állhatott Bhutto likvidálása - mivel egyre kevésbé bíztak abban, hogy Musarraf képes lenne számukra kellő védelmet biztosítani Bhutto esetleges hatalomra kerülése esetén. Az ország hatvanéves önállósága alatt 33 évet volt tábornokok irányítása alatt, de a többi 27 év során is, a látszólagos polgári hatalomgyakorlás idején is a katonaság irányította az országot a színfalak mögül. Az ország költségvetésének negyedét felélő hadsereg tehát sokat veszthet egy esetleges hatalomváltás esetén.
Miután Musarraf elnök bel- és külföldi nyomásra lemondott végül tábornoki rangjáról, a hadseregen és a titkosszolgálaton belüli konfliktusok nyomán bizonytalanná válhat a pakisztáni nukleáris fegyverek sorsa. Bár Musarraf még két éve azzal dicsekedett, hogy országában a világon a legjobb a nukleáris fegyverek biztonsági rendszere, mára mind gyakrabban felmerül a kérdés: vajon elkerülhető-e, hogy az atombombák az al-Kaida vagy más terrorista csoport kezébe kerüljenek? Bhutto a pakisztáni atombomba atyjának, Abdul Qadir Khannak az ügyét is komolyabb vizsgálatnak vetette volna alá, mint a csak házi őrizetet előíró, ám minden privilégiumát megtartó jelenlegi vezetés. Így az atomlobbinak se lehetett ínyére Bhutto mind nagyobb népszerűsége.
A merényletet követően egyre kérdésesebb, hogy mennyire lesz képes Musarraf egyben tartani az országot, amely láthatóan egyre mélyebbre süllyed a káoszban: több tucat emberéletet követeltek a következő napokban mind sűrűbben végrehajtott bombamerényletek. Az erőszak a tavalyi év során mind jobban eluralkodott az országban: februárban 68 ember életét követelte a „Barátság vonat” felrobbantása, júliusban a Vörös-mecset felszabadítása során több mint százan haltak meg. Az ország északi részén elterülő szegény és fejletlen Wazirisztán többmilliós, írni-olvasni sem tudó lakossága pedig könnyű préda a szélsőségesek kezében. Így a jövőre vonatkozó forgatókönyvek változatai között ott van a polgárháború lehetősége, az atomfegyverek feletti kontrol teljes elvesztése, a terrorista csoportok mind erősebb térnyerése búvóhelyet biztosítva az afgán tálibok számára, illetve egy esetleges háború kirobbantása Indiával a Kasmír feletti ellenőrzés megszerzése érdekében.
A pakisztáni terror csápjai pedig mélyen behálózzák Európát is. A brit titkosszolgálat szerint mintegy négyezer olyan brit állampolgár tartózkodik jelenleg a szigetország területén, akik korábban részt vettek terrorista kiképzésen az afgán határ mentén. De a Németországban tavaly leleplezett merényletkísérletek szálai is Pakisztánba nyúltak vissza. Ezek az iszlamista erők csak nyertek Bhutto halálával, aki mindannak megtestesítője volt, amit ők gyűlölnek: a nyugatiasodást, a jogállamiságot, a független bíróságot, a nők egyenjogúságát, a világi oktatást, ami visszaszorítaná a madrasszák befolyását a következő generációk formálásában.