Budavári Zita alapítványán keresztül több tucat magzat és csecsemő életét
mentette meg. Ötszáz anya nem kívánt terhességét segítette a szülésig, a tizenöt
éves kamaszlánytól az ötvenéves asszonyig, és négyszáz eldobott csecsemőnek
talált örökbefogadó családot.
Fotó: Somorjai László
- Huszonhárom éves koromban mentem férjhez. Két évig nem akartam gyermeket,
utána pedig több mint egy évtizedes próbálkozás után sem sikerült, miközben az
összes klinikát végigjártam. Egyikünknél sem találtak hibát, mégsem sikerült
teherbe esnem, majd négyéves várakozás és jogi hercehurca után örökbe fogadtunk
egy kislányt. Már négyéves volt Kincső, mikor volt egy olyan elképesztő hét,
hogy a tévéhíradó mindennap beszámolt egy csecsemőgyilkosságról. Egy erdőben az
avar alatt, a következő nap egy falusi WC-ben, szerdán egy Győr környéki
asszony, miután otthon megszülte, meg is ölte a csecsemőjét, és ez így
folytatódott szombatig. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, milyen igazságtalan
és rohadt ez a világ, én tizenöt évig jártam az orvosokat és költöttem a
pénzemet, hogy gyermekem lehessen, és mégsem sikerült, más meg megöli az
egészségesen megszületett gyermekét.
Még akkor éjjel felráztam a férjemet, aki már aludt: mit szólnál hozzá, ha
meghirdetnénk, hogy az anyák nem kívánt gyermekeikben ne tegyenek kárt, hanem
szüljék meg és tegyék a házunk lépcsőjére. A férjem egy szűkszavú főiskolai
tanár, csak annyit mondott: ezt nem tudod megcsinálni egyedül, ehhez alapítvány
kell. Majdnem egy évig jártam jogászokhoz, ügyvédekhez, szerkesztőségekhez,
kórházakhoz, míg végül 1995. március 11-én bejegyezték a Bölcső Alapítványt, és
május 1-jén, éppen anyák napján emelték jogerőre.
Mi lett az alapítvány célja, és kik kértek először segítséget?
- A nem várt újszülötteknek akartunk bölcsőt nyújtani. Az első jelentkező
egy ozorai megesett kislány volt. Munkahely és állás nélkül a nagymamájával élt
együtt annak havi harmincezer forintos nyugdíjából. Akkor még nem működött a
saját anyaotthonunk, felvetettem a szekszárdi kórházba, ott várta meg a szülést.
Az ozorai kislány mit kért konkrétan?
- Azt, hogy a kórházból kijőve azonnal megtehesse a lemondó nyilatkozatot,
és hogy gyerek nélkül, a szégyene nélkül mehessen haza. Ha ezt nem tudom
garantálni, mondta még a telefonban, gondolkozik a gyerek eltüntetésén.
Megszülte a kisfiát, lemondott róla, és találtam örökbefogadókat is, akik ma is
boldogok a már tinédzser fiukkal.
Az ilyen nem várt, nem akart gyerekek, ha megszületnek, minden áron meg akarják
mutatni, hogy élni akarnak - és az elvetettségük mellett - az akaratosság,
erőszakosság, öntörvényűség a legjellemzőbb rájuk.
***
Egy gyerek megszületése után öt-hat nappal általában újra átbeszélem az
anyával, hogy valóban el akarja-e dobni a gyereket, mert néha akkor jönnek meg
az anyai érzések. Egyszer Fejér megyéből, egy Isten háta mögötti faluból hívott
egy nő. Öt gyereke volt már, és a hatodikkal tizenöt perces fájdalmaknál
tartott. Tudtam, hogy a mentő nem hozhatja át a megyehatáron, mindig a
legközelebbi kórházba kell vinni. A tisztiorvos ismerősöm intézkedett, és a
mentő Szekszárdig hozta. Ha Fehérváron szült volna, jogilag mindenképpen
problémás lett volna az ügy. Szüléskor ösztönösen ránézett az újszülöttjére -
tudni kell, hogy ezek az anyák szülés után még csak látni sem akarják a
babájukat, egy pillanatra sem - és tiszta apja volt, pedig az otthonlévő öt
közül egy sem hasonlított rá. Másnap az apa is megérkezett, mikor kézbe vette a
babát, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Innentől kezdve nem azon
dolgoztam, hogy megtaláljam a babának való örökbefogadót, hanem azon, hogyan
tudnák elfogadni és felnevelni a nem várt babájukat.
Sok örökbefogadó szülő várakozik önöknél?
- Mindig megvárjuk, hogy először megszülessen a baba. Képzelje el, mi van,
ha vakon vagy bénán vagy Down-szindrómával születik, és már előre lekötöttük a
szülőket! Az a szerencsétlen örökbefogadó ne akkor mondja, hogy köszönöm, nem
kérem. Ilyen pressziónak nem tehetjük ki se a lemondó, se az örökbe fogadó
anyákat. Szülés után bejárok a kórházba, figyelem a babát, tanulmányozom az anya
kulturális és szociális hátterét, ugyanígy a gyermekre váró szülőket is, majd
megpróbálom összepasszítani őket. Az a tapasztalatom, hogy - ritka kivételtől
eltekintve - nem lehet összegyúrni Makót Jeruzsálemmel, nem jó egy hat elemit
végzett anya gyermekét egy filozófus családba tenni.
***
Tavaly egy Rómában praktizáló magyar prostituált hívott, pár hónapos terhes
volt. „Vagy tudok szülni maguknál az alapítvány »háttérsegítségével«, vagy
elvetetem a gyermeket, még nem tudják, hogy terhes vagyok.” Megszerveztem, hogy
a szülése előtt mentő hozza közvetlenül Ferihegyről Szekszárdig. Megszült egy
gyönyörű kisfiút, megírta a lemondó nyilatkozatot, és visszarepült. Gábor egy
budapesti családban él boldogan.
Gábor örökbefogadói tudják, hogy a gyerek anyja prostituált?
- Persze. Nézze, az örökbefogadónak joga van tudni minden információt. Én
tudom, milyen rossz, hogy Kincső lányom szüleiről semmit nem tudok. Pesten a
Szent Imre kórházba iratok nélkül bement szülni egy hölgy.
Felvesznek bárkit így a szülészetre?
- Akkor még igen, ma már azonnal a rendőrséget hívják. Tehát reggel bement
Kincső édesanyja, délelőtt megszült, és délután, a látogatási idő után vették
észre, hogy eltűnt az anya. A rendőrség hónapokig kereste, de mivel minden
bemondott adat hamis volt, nem találták meg. Huszonhárom napig tartották a
kicsit a kórházban, majd a Kmetty utcai csecsemőintézetbe került, tizenegy
hónapos korában vehettük a nevünkre. Így lett a hamisan bemondott Tóth
Krisztinából Kocsis Kincső.
Mit takar az önök háttérsegítsége?
- Letiltjuk az adatokat, asszisztálunk ahhoz, hogy a szülőanya a titkát
végig tudja vinni. Legalább tízféle adminisztráció van a hátunk mögött:
anyakönyvi kivonat, lakcímkártya, tb-kártya, Belügyminisztérium, APEH-rendőrség,
MÁK (Magyar Államkincstár - bébikötvény - a szerk.) és így tovább. Hiába jön
hozzánk szülni Szekszárdra, ha a falujában a védőnő vagy a jegyző vagy a
szomszéd megtudja, hogy szült, akkor lebukott.
***
Született egy gyönyörű Ede fiunk dongalábbal. Senki sem érdeklődött iránta,
meg sem akarták nézni. Felhívott Ausztriából egy Roberta nevű hölgy, és
belekezdett egy történetbe: „Van három gyönyörű fiunk, és egy alkalommal a
műjégpályára mentünk korcsolyázni. Én a teázóból néztem őket, és egyszer csak
három helyett négyet láttam a férjem körül, ráadásul mintha a negyedik
hasonlított volna leginkább az apjához, és mintha ő lett volna a kedvenc.
Hazafelé elmondtam ezt a férjemnek, aki úgy nézett rám, mintha elment volna az
eszem. Szóval, örökbe szeretnénk fogadni egy fiút.” Elmondtam Robertának, hogy
van egy nagyon szép és nagyon értelmes kisfiunk, de senkinek nem kell, mert
dongalábú. Éreztem a telefonban, hogy ez megérintette az anyát, azt mondta,
megbeszéli a férjével. A férj ugyan nem lelkesedett az ötletért, mégis eljöttek
megnézni a gyereket. A férj odament, és kivette az ágyból a kéthónapos kisfiút,
a karjára tette, és a kisfiú a fejét azonnal az apa nyakába, vállába fúrta,
annyira, hogy le sem lehetett onnan fejteni. Ettől kezdve szinte jobban
vonzódott a kisfiúhoz, mint a felesége. Hazavitték Bécsbe. A következő év végén
a legjobb ortopédprofesszor Ede mindkét lábát megoperálta. Egyéves
születésnapján kapott először rendes cipőt, és ettől kezdve tökéletesen járt. Ma
Ede hatéves, nagy „sportoló”, s ő az apa kedvence, mert jobban hasonlít rá, mint
a vér szerinti fiai.
***
Megszületett nálunk Rebeka, a diagnózis szerint agysérülten. Elmondták az
orvosok, hogy nem fog tudni járni, nem fog tudni beszélni, és meg is fog halni.
A férjem azt mondja nekem: „Zita, ha Rebekának szülőt találsz, leharapom a
fejemet.” A kislány már kilenc hónapos volt, és járni, beszélni tényleg nem
tudott, csak csúszott a földön, a tekintete és a szeme kifejezéstelen volt.
Sokan vártak abban az évben kislányra, de miután elmondtam a diagnózist,
senkinek nem kellett. Még csak meg sem nézte senki kilenc hónap alatt, sőt,
szinte nem is beszélt hozzá senki, mert a kórházban is úgy tudták, hogy nem
lehet vele kommunikálni. Meg kellett műteni a szívét, ezért Pestre hoztuk.
Ebben a időben az USA-ból Budapestre repült egy magyar származású, amerikai
állampolgárságú hölgy, aki a szintén Floridában élő lányának segített örökbe
fogadni egy magyar kislányt. Két hónapja volt már itt, de egy gyermeket sem
talált. Visszautazása előtt három nappal látott velem a televízióban egy
interjút, elkérte a telefonszámomat, és felhívott. Elmondtam neki, mivel a lánya
amerikai állampolgár, csak olyan magyar kislányt fogadhat örökbe, aki
Magyarországon senkinek nem kell. Ilyen csak a beteg gyerek. Van egy ilyen
gyerekünk, aki a mozgásproblémák mellett agysérült is. Csend lett a telefon
másik végén, majd így folytatta: … nem baj … lehet, hogy a lányomat így is
érdekelné. Mielőtt visszarepült volna Floridába, bement még a kórházba, és
megnézte a kislányt. Nem tudom, mi történt kettejük „találkozásánál”, mert nem
voltam ott, de hazarepülve úgy számolt be a lányának Rebekáról, hogy azonnal
elindították az örökbefogadást. Hét hónapot vett igénybe az adminisztráció.
Ezalatt a kislány szinte még jobban leépült.
Megjött a két hölgy, anya és lánya - mindkettőjüket Ilonkának hívták -, és még
az érkezésük napján bementünk mindhárman Rebekához. Hoszszú percekig csendben
nézték a láthatóan beteg kislányt, majd elkezdtek folyni a fiatalabbik hölgy
könynyei. Hol zokogott, hol mosolygott, és csak nézte, nézte a kislányt, aztán
csak annyit mondott… Rebeka. Rebeka ránézett, nagyon-nagyon lassan odakúszott
hozzá, majd valahogy az ölébe mászott. Mikor bejött hozzánk a főorvosasszony,
Rebeka még mindig Ilonka ölében volt. A formaságok, bemutatkozások után a
főorvosasszony csomó lelettel a kezében az anyához fordult, és ezt mondta:
„Ezt a gyereket nem lehet örökbe fogadni, mert sérült az agya, itt vannak a
leletek.
Anya: Doktornő, bízunk benne, hogy a szeretet csodákra képes. És mi szeretni
fogjuk ezt a kislányt.
Főorvosnő: De értsék meg, nem fog tudni se járni, se beszélni.
Anya: Megtanítom járni és beszélni. Bízom benne, hogy a szeretet csodákra képes.
Főorvosnő: Ez lehetetlen lesz, kérem, nézze meg a leleteket!
Anya: Értse meg, szeretem Rebekát, és meg fog gyógyulni.
Főorvosnő: De kérem, legkésőbb öt éven belül ez a kislány meg fog halni.
Anya: Akkor legalább lesz öt boldog éve.”
Aztán mi történt?
- Nemrégiben megszólalt a telefonom: „Ilonka vagyok Floridából, Rebeka most
volt tizenkét éves, és képzelje el, gyönyörűen kinyílt, mint egy virág. Teljesen
egészséges, két nyelven beszél, és az osztály legjobb tanulója. Esténként a
szüleivel együtt fut a tengerparton. Boldog karácsonyt, Zita.”