Milyen éve volt az idei?
- Nagyon kemény. Két könyvet is írtam, a könyvhétre jelent meg az Egy
csecsemő emlékiratai, a napokban pedig a Vigasztalások folytatása, a Lehetőségek
könyve.
Mint nagy munkák végeztén mindig, most is elhasznált, agyonpiszkált és fáradt
vagyok. Ilyenkor aztán rendet kell raknom a kócerájban, a lelkemben. Másfelől
persze boldog vagyok, jó, hogy ezt a két könyvet idén megcsinálhattam. Az Egy
csecsemő emlékiratait életem egyik legfontosabb szépirodalmi művének tekintem.
Harmadik kötete ez annak a vékonyka prózafolyamnak, amit fiatalkorom óta írok.
Ráadásul e kötet írása közben jöttem rá, hogy miként lehet eztán multimediális
szinten is elkészíteni a könyveimet. Nemcsak felolvasom eztán, amit írok, de már
képeket is mellékelek a szöveghez. Ha az olvasó nem óhajtja az én hangomon
hallgatni a regényt, de a hozzá tartozó fényképekre - nemsokára talán
mozgóképekre - kíváncsi, akkor egyedül a szövegemet futtatja a képek körül, vagy
egyszerre hallgatja, olvassa és látja, amit írtam. A végcél egy általam alkotott
könyvfilm, a könyvhöz mellékelve, dvd-n. Még néhány év…
Fotó: MTI
Miért nem elégszik meg, mint egy jó író, a szöveggel?
- Az a legfontosabb nekem, hogy a bensője mélyén megszólítsam, megérintsem
az olvasót. Úgy, hogy ő valóságosan megszólítottnak is érezze magát. Én csak egy
hírnök vagyok. Valaki, aki azzal van megbízva, hogy a maga képességei szerint,
de a tőle telhető legmagasabb szinten juttassa el a rábízott üzenetet a többi
emberhez - személyesen.
Miért fontos személyesen közölnie a mondandóját?
- A tudomány lehet objektív, a művésznek azonban az igazságait személyesen
kell közölnie. Ott kell állnom a szó mögött. Ma aztán különösen! Másként nincs
hitele. Nem is érdemes kimondanom. A bürokrata világ a kommunista érában úgy
fojtotta el a szót, hogy cenzúrázta és korlátozta a sajtószabadságot. Az új
világban úgy működik a gonosz, hogy túlteljesíti a tervet, éspedig százezer
százalékig: egyszerre szól az összes létező hangon, és hozzá még azt állítja,
hogy minden hang egyformán értékes és fontos. Túlinformáltságban, hírözönben
élünk. Más szóval, sosem tudhatunk kevesebbet, mint ma.
Ez az „információs szmog” az elnyomás eszköze?
- Nem, de eltűnik a lényeges és a lényegtelen közötti határ. A nyílt
elnyomásnál hatékonyabb technika ez, hiszen a valóság megismerésétől fosztja meg
az embereket. Holott nem tiltja el. De csak a gépeknek van szükségük
információkra, az embernek inkább jó szóra, a logosz tettére volna szüksége.
Az Ön üzenete, a „szava” hevesen életigenlő. Miért? Hiszen világlátásában
másfelől mindig érzékelek bizonyos kétségbeesést…
- Teli vagyok reménnyel, mert csak így győzhetek a kétségbeesésem felett. A
Vigasztalások könyvében megírtam: rájöttem, hogy a remény az egyetlen jó
fegyver. Ez a válaszom arra a felkavarodott őrületre, ami ma a világ. Tudja,
talán ötéves voltam, mikor nagypapám íróasztalán végiglapoztam egy nácizmus
rémtetteiről szóló, dokumentumfotókkal telezsúfolt könyvet. Ez volt az első
fotóalbum, amit láttam életemben. Nagyon korán kénytelen voltam felfogni, hogy
üldözöttek fia vagyok, hajszál híja, hogy élek. Azóta keresem azokat az érveket,
amelyek az életemnek napról napra értelmet adnak. Úgy határoznám meg magam, mint
egy, az összes vallási felekezeten kívül álló hívő embert, aki azonban
mindhalálig szolidáris a zsidó néppel, jóllehet nem vallási vagy népi alapon,
hanem a magam módján: mint művész igyekszem fenntartani, naponta bizonyítani
hűségemet népemnek az Örökkévalóval kötött szövetsége iránt. Jézus nekem nem
istenem, hanem az út, az igazság és az élet.
Miért utasít el minden közösséget eleve? Biztos, hogy ez helyes?
- Biztos, hogy nem helyes. De bennem a sztalinista és a kádárista
Magyarország - én még a rákosizmusban is jártam ám iskolába - kimondhatatlanul
szívós gyanút ültetett el arra nézve, hogy a világon a közösségek mind
hazugságra, mi több, erőszakra és fenyegetésekre épülnek.
Ha nem szeret közösséghez tartozni, akkor mi a közössége? Miféle élet az? Az
ember „társas lény” - ahogy a világhírű szociológus, Aronson könyvének a címe is
pontosan kifejezi.
- A nyelv is egy közösség, nem? Nekem a magyar nyelv a közösségem, a
közegem, és a szavak a pajtásaim. A legjobb barátaim. Bár kétségtelenül kóbor
kutya vagyok a magyar irodalomban, de egy vidám, gazdátlan kutya. Olyan, aki
iszonyúan boldog, amikor nincs a nyakán nyakörv, és ha megpróbálják rátenni,
mindig elszalad. Én egy bolond kutya vagyok, aki mindig azt hiszi, hogy ha
valamelyik csoporthoz számítják, azzal máris becsukták a ketrecbe. És én nem
tűröm a ketreceket.