„A napi észlelések halmaza végtelenül többszörös a följegyezhetőkhöz képest,
ahogy a vonatablakban elfutó városok vagy a társaságban körülöttem elhangzó
szavak is ott maradnak a megtörténtével megsemmisült időpontsorozatban, ki
tudja, hol.”
Csak mindig a hegyet nézni az akácpadról, a kőbástyának támaszkodva, csak
mindig a szabadban egy füzettel és egy tollal, sohasem véglegesen, mindig csak a
kezdet és a születés állapotában szélsusogás alatt, a könyv felelőssége és a
múlt raktározásának gondja nélkül, földet érezni a talpam alatt, elviselni a
napfényt, ne legyen semmim sem, hagyjam magam mögött a házat, ne befelé bújjak,
kifelé rejtőzzem, itt még béke van, ne azon keseregjek, hogy talán majd nem
lesz, üljek nyugodtan a kerti asztalnál, amíg nem jönnek értem, lehet, hogy már
nem is jönnek, a pad számít, és nem az, hogy bejöhetnek, szurokeső is hullhat az
égből, maradjak meg a zajtalan létezés igyekezetében annyira észrevétlen,
amennyire csak bírok.
Az ablakon át helikoptert látok, mire ezt leírom, nincs többé, az ablakomból
a helikopter átrepült a tudatomba, a valóság csak volt, az esemény, ahogy
megtörténik, emlékképpé változik át, ha volt éppen tanúja. A valóság: történés,
konfiguráció, és csak egy pillanatra van. Hol van a tegnap? Ellopták. Nem
felejtem el, hogy néznek, akkor is néznek, ha egyedül vagyok a szobában,
színpadon, akkor is, ha elrejtőzöm. Ha felállnék ettől az asztaltól, akkor az
első stációm a terasz volna, ahol tudok úgy leülni az egyik székre, hogy csak
fakoronákat lássak, nyár és nyír, fenyő és kőris áll körül. Kószálok,
véletlenekre bízom magamat, peregjen a képsor, amely csak egyszer történik meg.
El tudnám képzelni a városnak egy olyan térképét, amely aszerint sötétül és
világosodik, hogy mennyit jártam ott.
Hogy mire várok? Az életem értelmére. Jöjjön be a kertkapun, vegye le a kalapját
és köszönjön. Mondja: „Tisztelt uram, én vagyok az Ön életének az értelme”.
Milyen jogon igényelem a megmaradást? Válasz nincs, menni kell, helyet adok az
utánam érkezőknek. Kell, hogy legyen valakim, akinek örülök, akivel törődöm,
akiért dolgozom, és majd ő is továbbadja valakinek. A falon túl a feleségem szó
nélkül is tudja, hogy mi van velem. Nagy szerencse, ha a feleség is és a férj is
olyan matatós.
A saját agyam olyan raktár, amelybe mindig betérhetek. Ami oda bekerül, több,
mint amennyi elmondható. Mindig találok olyat, amiről azt hittem, hogy nem
emlékszem rá, és íme mégis. A napi észlelések halmaza végtelenül többszörös a
följegyezhetőkhöz képest, ahogy a vonatablakban elfutó városok vagy a
társaságban körülöttem elhangzó szavak is ott maradnak a megtörténtével
megsemmisült időpontsorozatban, ki tudja, hol. Néha azt képzelem, hogy az élet
már megtörtént velem, és ez a mai nap csupán örvendetes, de nélkülözhető ráadás.
Ezt nem szoktam huzamosan gondolni, mély lélegzetet veszek és besétálok a tóba.
Hetvenegynéhány évesen lépkedek, úszom, fogalmazok, azt teszem, amit régen is
tettem.
Az, hogy egy cipő régi, még nem ok arra, hogy kidobjam, minél többet viseltem,
annál inkább a barátom, oktalan sietségemben azonban én is sok megbízhatót
valami kevésbé megbízhatóra cseréltem fel, és így a mának a holnap lett a
gazdája, a mai nap pedig kicsúszott az ujjaim közül. Sejtettem, hogy az embert
előbb-utóbb kivezetik, én meg belekapaszkodom a lépcsőkorlátba, és maradni
próbálok mindenáron. Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt.
Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A
magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök,
nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom,
de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből
néhány képet előhívok?
Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem
őket. Vagy soha. Van-e a valóság és a fikció között valami más? Talán az inga,
az ide-oda, az összenevetés. Hogy minek az eljövetelében reménykedem? Az én
piszmogásom mondhatni semmilyen külső változást nem igényel. Nem akarok semmit
sem a többiektől, még azt sem, hogy velük szemben magamnak adhassak igazat.
Hordozó, láncszem, postás vagyok, átmennek rajtam a szavak. Megmunkálom a
szemérmetlen nyersanyagot, mások elé tehetővé sűrítem, szavanként tapogatom a
hagyatékomat, a saját fejemre állok. Az elme csak dolgozzon, futását semmilyen
tervnek nem szabad megakadályoznia. A kényelmetlen helyzet is kényelmes nekem, a
hideg sem hideg, a meleg sem meleg, s hogy az ember fázik-e vagy izzad, az nem
annyira hőmérséklet, mint inkább önfegyelem kérdése. Teremben is, kamrában is
jól vagyok, nem igényelek gyakori megszólítást. Aki nem szeret a műhelyében
matatni, az a többieket nyúzza.