Az áltudományos tévképzetek lehetnek szórakoztatóak is, de máskor emberek
életébe kerülhetnek. Veszélyessé akkor válik egy ilyen nézet, amikor jó hírű
tudósok és gátlástalan politikusok kezdik hirdetni. Amennyiben mindehhez az
említettek félműveltsége, tájékozatlansága és előítéletessége is párosul, akkor
az eredmény egy olyan könyv lehet, mint a John J. Mearsheimer és Stephen M. Walt
chicagói és harvardi professzorok által írt The Israel Lobby and U.S. Foreign
Policy. A könyv egy régi antiszemita babona, a világ kormányait a zsidó
érdekekért befolyásolni próbáló nagyhatalmú zsidóság toposzának remake-je,
politológiának álcázva.
A könyv alapjául szolgáló pamflet először a Harvard honlapján, majd a London
Review of Books lapjain jelent meg, végül könyvformában, kiegészítve is
napvilágot látott. Első pillantásra a könyv impozáns munka, vaskos kötet,
statisztikai adatokkal, végjegyzetekkel telezsúfolva. Második pillantásra a
könyv unalmas, részletekbe vesző és didaktikus. Harmadik olvasásra azonban az is
kiderül, hogy semmit sem ér a statisztika, a tucatnyi számadat és utalás, ha
azokat eltorzítják, és szisztematikusan kihagynak minden olyan tényt és
körülményt, amely ellentmond az alapkoncepciónak. A tudósi magatartáshoz
tartozik, hogy minden tényt ellenpróbának vetünk alá, így eleve vitatható az a
tudósi magatartás, amely az adatokat igazítja a tézishez, és nem a tézist a
tényekhez. Walt és Mearsheimer a tudományos vizsgálódás legalapvetőbb szabályait
adják fel, és erre az sem magyarázat, hogy a nagyközönség számára írt politikai
pamfletről van szó, ugyanis a jegyzetapparátus mégiscsak tudományos igénnyel
megírt munka látszatát kívánja kelteni. A szerzők alaptézise, hogy az Egyesült
Államokon belüli Izrael-lobbi irányítja az amerikai külpolitikát, és ezzel a
külpolitikával Amerika érdekei ellen cselekszik. Ezt a tézist kívánják
alátámasztani, és mivel ez csak úgy lehetséges, ha bebizonyítanak három tételt,
mellőznek minden olyan tényt és véleményt, amely az ellenkezőjét bizonyítaná. Az
első tétel, hogy bár sok lobbi munkálkodik az Egyesült Államokban, az izraeli
lobbi befolyása a legjelentősebb. A második, hogy a befolyásuk által diktált
külpolitika stratégiailag és morálisan is rossz az Egyesült Államoknak, a
harmadik, hogy Izrael amorális, bűnös politikát folytat.
Ezekről az alapokról indulva gyakorlatilag lehetetlenné is válik egy komoly,
tudományos-elemző könyv megírása. Csakhogy a szerzőpáros tudományos műnek akarja
láttatni a tézisregényt. Nem lehet úgy a komoly elemző szerepében tetszelegni,
hogy történelmi és aktuálpolitikai tévedésekkel vádolják kritikusaikat - ahogyan
többek között a Clinton-kormány főtárgyalóját, Denis Rosst - miközben a szerzők
maguk nem ismerik a Közel-Kelet történelmét, kultúráját. Jellemző, de nem
egyedülálló módon, a térség történelme számukra nagyjából 1948-ban kezdődik,
mintha száz vagy ezer évvel azelőtt nem történt volna semmi olyasmi, ami a
jelenlegi folyamatokhoz vezetett. Különösen furcsa a történelmi tévedésekre
hivatkozni, amikor az általuk hivatkozott történészek pontosításait,
kiigazításait azzal utasítják el, hogy megpróbálják bebizonyítani: az illető
szerző nem azt gondolta, amit leírt, ahogyan teszik ezt Benny Morris izraeli
történész esetében, aki a pamflet megjelenése után válaszában felhívta a szerzők
figyelmét arra, hogy bizonyos gondolatait pontatlanul idézték. Erre Walték úgy
reagálnak, hogy a könyvben hoszszasan fejtegetik, hogy mit is gondolt Morris
hivatkozott művében.
Nem lehet úgy idézni statisztikai adatokat azzal kapcsolatban, hogy Izrael
menynyi segélyt kap az Egyesült Államoktól, és azt szembeállítani az arab
országoknak juttatott relatíve kevesebb összeggel anélkül, hogy idéznénk azokat
az adatokat, amelyek bemutatják, hogy ebből a segélyből mennyi jut vissza az
amerikai költségvetésbe. A segélyek fejében Izrael az Egyesült Államoktól
vásárol bizonyos katonai és egyéb eszközöket, miközben tudományos és
hightech-kutatásainak és fejlesztéseinek jelentős részét az amerikai kormány
rendelkezésére bocsátja, ami például Egyiptom esetében nem mondható el. Nem
lehet úgy kiemelni az Izrael-lobbi szerepét a többi érdekcsoport közül, hogy
kurta-furcsa módon, mellesleg intézik el a más lobbicsoportok szintén jelentős
szerepét, közöttük a téma szempontjából nagyon is releváns arab országok
érdekérvényesítő képességét. A szaúdi lobbi ereje semmivel sem kisebb, sőt
gyakran vádolják azzal, hogy komoly befolyást gyakorol a Bush-családra, és azon
keresztül az amerikai politikára.
John Mearsheimer, és Stephen Walt
Nem lehet úgy írni az izraeli-palesztin ellenségeskedésről, hogy elhallgatják
vagy bagatellizálják a palesztin-arab oldal tetteit és mulasztásait, miközben
hosszan elemzik az izraelieket. Mearsheimer és Walt részletesen ecseteli a
revizionista történészek elméletét, mely szerint az 1948-as háborúban menekültté
vált arabok zömét izraeliek űzték el, de nem írnak sem az arab országokból
elüldözött zsidók hasonló létszámú tömegeiről, sem azokról a dokumentumokról,
amelyek azt bizonyítják, hogy az arab vezetők hogyan biztatták az arab
lakosságot arra, hogy otthagyják otthonaikat. Nem írnak arról, hogy milyen
katonai hadműveletek folytak az adott területeken, és persze arról sem, hogy az
úgynevezett revizionista történészek munkái komoly szakmai vitákat kavartak, és
eredményeik korántsem egyértelműek. Nem lehet az amerikai kormány szemére vetni,
hogy 1967 után nem támogatták a palesztinokat anélkül, hogy ne beszéljenek
arról, hogy hol voltak eddig ugyanezek a palesztinok, és hogy a palesztin nép
megteremtésében a Szovjetuniónak milyen érdemei voltak. Nem lehet úgy írni az
izraeli válaszcsapásokról, hogy nem írnak, vagy csak néhány sorban átsiklanak a
terrortámadások felett, vagy a 2006-os libanoni hadjárat előzményeként csak az
elrabolt katonákról beszélnek, míg az Észak-Izraelt ért rendszeres
rakétatámadásokról nem. Nem lehet egy-két odavetett mondattal - miszerint a
háborúban nincs bizonyíték arra, hogy a Hezbollah emberi élőpajzsot használt -
egyetlen, nem hivatalos vizsgálat alapján figyelmen kívül hagyni azt, hogyan
manipulálta a szervezet a nagy tévétársaságok munkatársait, és hogyan kerültek
ezek a riporterek kínos helyzetbe. Nem lehet olyan kifejezésekkel dobálózni,
mint az „apartheid”, anélkül, hogy megmagyaráznák, miért használják. Nem lehet
2007-es közvélemény-kutatási adatokra hivatkozni azzal kapcsolatban, hogy az
izraeliek háromnegyede nem lakna arab szomszédságban, és hogy csak nagyjából a
fele támogatja a palesztin állam gondolatát anélkül, hogy összehasonlítanák a
második intifáda előtti adatokkal, valamint azokkal a palesztinok között
készített felmérésekkel, melyek arról tanúskodnak, hogy a palesztinok Izrael
eltörlését ennél nagyobb arányban tartanák kívánatosnak. Nem lehet azt állítani,
hogy az arab-muszlim országok készek a békére, és nem venni tudomást az
arab-iszlám antiszemitizmusról, gyűlöletkampányokról, arról, hogy még mindig nem
fogadják el Izrael létét, sőt a megsemmisítésére törekszenek, és hogy erről az
oldalról gyakorlatilag hiányoznak azok az Izrael létezéshez való jogát, izraeli
civileket védő hangok, amelyeket izraeli oldalról olyan előszeretettel idéznek.
És végül nem lehet amiatt panaszkodni, hogy kritikusaik antiszemitáknak és
Izrael-elleneseknek állítják be őket, ha antiszemita kliséket ismételgetnek, és
ha minden egyes kritikára az a válaszuk, hogy Izraelt nem lehet kritizálni. Nem
lehet, mert ennek semmi köze a tudományhoz és az általuk annyira vágyott
objektív vitához. Izraelt lehet és kell is kritizálni, ahogyan az amerikai
politikát is, és ezt sokan meg is teszik anélkül, hogy elhallgatnák,
eltorzítanák a tényeket, és hogy antiszemitának vagy anticionistának tűnnének -
okkal vagy ok nélkül. Ha velük szemben jogtalan a gyanú, akkor erről elsősorban
a szerzők tehetnek.
Abraham Foxman
A több sebből vérző tanulmányt, illetve a könyvet többen is kritizálták, az
Egyesült Államokban a Rágalmazás Elleni Liga (ADL) vezetője, Abraham H. Foxman
saját könyvvel válaszolt azokra a megjegyzésekre, amelyekkel a két professzor
visszautasította kritikáját (The Deadliest Lies - The Israel Lobby and the Myth
of Jewish Control). Magyarországon pedig Kiss Álmos Péter katonai szakértő 2006.
szeptember elsején az Élet és Irodalomban még nem a könyv, hanem a pamflet
tartalmát kritizálta (Harvard bölcseinek jegyzőkönyve). Véleményük egy ponton
tér el azzal kapcsolatban, hogy a szerzők menynyire tekinthetőek antiszemitának.
Foxman - óvatosan bár, de - elfogadja, hogy nem antiszemiták. Kiss Álmos Péter
viszont abból indul ki, hogy könyvükben szinte valamennyi antiszemita klisé
benne foglaltatik. Erre pedig csak Patterson amerikai diplomata híres
kacsahasonlata illik rá: „ha a baromfiudvaron egy madár úgy néz ki, mint egy
kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az minden
bizonnyal kacsa - akkor is, ha nem visel »kacsa« feliratú címkét”. Kiss Álmos
Péter maga is felhívja a figyelmet arra, hogy a két szerző tudományos módszerei
- szövegkörnyezetből kiragadott idézetei, torzításaik - szakmailag és
erkölcsileg is erősen kifogásolhatóak. Ezt egyébként nemcsak Izrael-párti
kritikusaik, de olyan egyébként Izrael-ellenes vagy az országgal szemben erősen
kritikus személyiségek is szóvá tették, mint az említett Benny Moris, a Foxman
által idézett és a szerzőpár nézeteivel egyetértő Michael Massing, vagy éppen
Noam Chomsky, az anticionizmus apostola.
Katonai szakértőként Kiss Álmos Péter elsősorban a biztonságpolitikai,
hadtörténeti torzításokat elemzi. Elsőként azt az állítást, amely szerint az
Egyesült Államok Izraellel való barátsága miatt lett a terroristák célpontja, és
a terroristák dühét a palesztinok szenvedése váltja ki. Kiss emlékeztet, hogy
Oszama Bin Laden fatváiban Izrael csak sokadik helyen szerepel a hitehagyott
kormányok megdöntése és a legfontosabb cél, az iszlám szent arábiai földjét
megszentségtelenítő Amerika elleni harc mögött. Arra is rámutat, hogy a szerzők
tévednek, amikor azt állítják, hogy 1948-ban a formálódó izraeli hadsereg
erősebb volt arab ellenségeinél, és nem fenyegette, nem fenyegeti megsemmisítés.
A valóság ezzel szemben az, hogy az angolok által kiképzett és angol tábornok
által vezetett transzjordániai légió szervezettségben és fegyverzetben
felülmúlta az izraeli haderőt, és a létszám-, illetve fegyverzetbeli fölény
később is jelentős maradt: 1973-ban Egyiptom és Szíria másfél millió, míg Izrael
380 ezer embert mozgósított, és a harckocsik, illetve repülőgépek száma majdnem
kétszerese volt az izraelinek. A menekültügy is csak a harcok fényében
értelmezhető, és Walték figyelmen kívül hagyják, hogy a hadműveletek elől mindig
menekül a lakosság, egyes településeket ideiglenesen kiürítenek. A menekültek
egy része emiatt, mások az arab vezetők felszólítására menekültek, megint
másokat az izraeliek űztek el, de elűzésük nem volt a cionista politika része.
Az 1967-es hatnapos háború során a Golánról elmenekült szíriaiak a négy
lövészdandárhoz, öt nemzetőr dandárhoz és kisebb alakulatokhoz tartozó katonák,
civil személyzet és családtagjaik voltak, a valódi civil lakosság visszatért a
harcok után.
Az Izrael-lobbi erejével kapcsolatban a katonai szakértő két fontos momentumra
hívja fel a figyelmet, amely szintén kimaradt a könyvből. Az egyik, hogy az
amerikai közvélemény lobbitól függetlenül is Izrael-párti. Ahogyan Foxman
kifejti, ez nemcsak az evangéliumi keresztényekre vonatkozik, akiknek
Izrael-barát képét aligha lobbik befolyásolják, hanem a szélesebb tömegekre is.
Ennek oka a közös hazaalapító hagyomány és az, hogy Izrael képviseli a térségben
a közös demokratikus értékeket. A másik momentum, hogy a lobbit vezető
szervezet, az AIPAC minden befolyása ellenére sem tudta megakadályozni a szaúdi
lobbi által kiharcolt AWACS-repülőgép-eladást az arab országnak, az oslói
békefolyamat - főleg a Clinton-kormány - számtalan lépését, vagy éppen elérni
azt, hogy az amerikai nagykövetség átköltözzön Jeruzsálembe, sőt, az amerikai
kormányzatok gyakran kötötték meg Izrael kezét a különféle hadműveletekben.
Egyszerűen azért, mert a különféle lobbik harcolnak, de az elnök dönt, és neki
több érdeket is össze kell egyeztetnie. A különféle lobbik gyakran harcolnak
olyan célért, amely esetleg Amerika érdekeit sértheti, de: „a görög és örmény
lobbikat senki nem vádolja hűtlenséggel azért, mert évtizedeken át igyekeztek
egy NATO-szövetséges (Törökország) ellen hangolni az USA külpolitikáját, a
kubaiakat sem vádolja senki hazaárulással, mert akadályozták a kubai embargó
feloldását”.
A többi befolyásos lobbi szerepére Foxman is kitér, és utal arra, hogy a második
világháború idején is elterjedt állítás volt, hogy a zsidók uralják az amerikai
politikát, ennek ellenére csak nagyon kevés menekült befogadását tudták elérni.
Az Izrael-lobbi „kudarcainak” oka nemcsak az, hogy több befolyásos érdekcsoport
is ténykedik, hanem az is, hogy az Izrael-lobbi is gyakran megosztott, emellett
gyakran támadja az izraeli politikát. Nem érdemtelen megjegyezni, hogy maga az
ADL és Foxman többször állt ki arab, muzulmán érdekek védelmében, például a dán
karikatúrabotrány idején is védte az iszlám vallási méltósághoz való jogát. Az
Izrael-lobbi nemcsak a külpolitikában nem mindenható, hanem az egyetemeken sem.
Mearsheimer és Walt állításai ezen a ponton különösen meghökkentőek. Szerintük a
lobbi befolyása olyan erős, hogy Izraelt kritizáló oktatókat fenyegetnek
elbocsátással. A valóság, ahogyan Foxman is rámutat, éppen az ellenkezője, az
egyetemi campusok a palesztinbarát és Izrael-ellenes csoportoktól hangosak.
Foxman még nem írhatott Ahmadinezsád elnök meghívásáról a patinás Columbia
Egyetemre, de számos konkrét olyan esetet is megírhatott volna, amelyek során
ezek a csoportok megakadályozták Izrael-barát személyiségek előadásait, és
zsidó, izraeli diákokat inzultáltak. Ezeket az eseményeket azonban éppúgy nem
látják, ahogyan az európai antiszemitizmus fellángolását sem, amit szintén
néhány mondatban intéznek el. Egyedül csak a párizsi Halimi-gyilkosságot említik
(valószínűleg Ilan Halimi meggyilkolására céloznak, bár nevet nem említenek), és
a francia kormány antiszemitizmus elleni fellépését emelik ki. Nem esik szó a
2000 óta Franciaország- és Nagy-Britannia-szerte elkövetett bántalmazásokról,
zsinagógák felgyújtásáról, temetők megrongálásáról. Foxman élesen jegyzi meg,
hogy ezek szerint Jacques Chirac, Silvio Berlusconi és a többi európai politikus
antiszemitizmus miatti aggodalmait a Walték szerint Európában erőtlen
Izrael-lobbi sugallta, miként a szerintük szintén nem létező, de az európai
kormányokat, sőt Oroszországot is aggasztó iráni veszélyt is.
Ezeknek a jelenségeknek, tényeknek a teljes negligálása csak a legkirívóbb
példák a szerzőpáros minden tudományos vagy tényfeltáró alaposságot nélkülöző
könyvéből. Foxman pontosan fogalmazza meg, hogy miben rejlik annak veszélye,
hogy két, prominens egyetemen tanító professzor eszkábál össze féligazságokból
egy torz építményt. A könyv az arab értelmiségi körökben nagy hatást fejtett ki,
és ennek eredménye csak az lehet, hogy ismét nem teszi fel a kérdést, hogy mit
rontott el, mit tehet a megoldás érdekében, mert készen kapja az érveket ahhoz,
hogy minden bajért Izraelt és Amerikát tegye felelőssé, tovább mélyítve a
válságot, és lehetetlenné téve minden rendezést.