Az a vélekedés alakult ki rólunk, hogy nemcsak a nyugatiakhoz, de
kelet-európai szomszédainkhoz képest is boldogtalan, depresszív, mosolytalan nép
vagyunk. Vagy azok lettünk. Egyik legjelentősebb, évekig tartó felmérésükben azt
vizsgálták, hogyan függ össze az emberek lelkiállapota, egészségi állapota,
anyagi helyzete és boldogsága. Mit mutatnak a kutatásaik?
Fotó: Vörös Szilárd
- Nem igaz, hogy eleve depressziós nemzet vagyunk. A hatvanas években
viszonylag jók voltak a mentális, pszichés „boldogság”-mutatóink, a szegénység
ellenére. 1970-től kezdett a helyzet komolyan romlani, elsősorban a középkorú
férfiak életkilátásait illetően. Ennek hátterében a depresszió és a krónikus
stressz állt. Meggyőződésem, hogy a problémák gyökerei ötvenhatig nyúlnak
vissza. Ötvenhat után rájött a politika, hogy számára az a legjobb: ha a tömeg
manipulálható; ha nincsenek vágyai; ha nem igazán kreatív; ha nem megy ki az
utcára; ha nem kutakodik a múltja után. Ehhez engedményeket kellett hogy tegyen,
így lettünk a legvidámabb barakk. A kornak legjellemzőbb jelszava ez volt: kicsi
vagy kocsi? A kicsi helyett fontosabb lett a kocsi. Aztán megengedte a rendszer
a második, harmadik gazdaságot vagy műszakot, a finom mutyizásokat. Ebbe inkább
a férfiak haltak bele, a nőknek annyiban volt ebben szerepük, hogy elfogadták és
elfogadtatták a férjükkel a rájuk diktált értékrendet. Később kezdték úgy
érezni, hogy az az egy-két biztos pont, ami eddig volt az életükben,
szertefoszlott. Miután eltűnt a kádári álbiztonság, a legfőbb kérdés az lett, ki
vagyok, mitől leszek értékes. A válasz: ha jobb a fizetésem, ha jobb a kocsim,
jobb a farmerom és jobb a feleségem, mint a szomszédomnak. Ez volt az
önértékelés alapja. Ugyanakkor azok az értékek, amik egy társadalomban biztos
kiigazodási pontnak tűntek, akár évszázadokon keresztül, összeomlottak. Ezt
fokozta az, hogy nem volt az emberekben valamilyen közösséghez tartozás -
egyház, baráti kör, társadalom stb. - élménye, ami minden esetben erősíti a
személyiséget. A közös értékrend, a közös gondolkodás, egy közösség adta
összetartozás élménye a magyaroknál mai napig hiányzik.
Hol kap leginkább értéket egy fiatal? Nem a családban?
- Csakhogy a legtöbb magyar családban elég tragikus értékrendet kapnak a
gyerekek. Sok családapa így értékel: ha a legjobb számítógépem van, többet érek,
a legjobb autóm, legjobb telefonom ugyanígy. Hihetetlen áldozatokra képesek,
hogy jobb autót vegyenek, mint a szomszédé. Ezt nevezzük státusz-szindrómának.
Ezeket az értékeket gondolják a boldogság alapjának, de ettől nem boldogok
lesznek, hanem depressziósok. Magyarországon a médiamanipulációval való
fertőzöttség is hihetetlenül erős.
Amerikában nem legalább ilyen erős?
- Csakhogy Amerikában sokkal nagyobb a társadalom ellenálló képessége. Az
embereknek volt idejük megtanulni ellenállni. Amerikában például az iskolában
minden reggel elmondják, hogy én az Egyesült Államok polgára vagyok, hogy én egy
közösséghez tartozom. Vigyáznak, óvják, és büszkék rá. Ott mindenki büszke
valamire. Ezek az apró dolgok erősítik az embert az ilyenfajta ördögi
tehetséggel megalkotott reklámokkal szemben. Magyarországon Buda Béla
kifejezésével élve titkok járják át a társadalmat, nem beszélünk a
származásunkról, a családi ügyeinkről, a hitünkről, sikereinkről. Mentségünkre
legyen mondva, nem csoda, hogy a múltunkat titkok övezik, rengeteg olyan
eseményt éltünk át, amiről valóban jobb is nem beszélni.
Amerikára visszatérve, lehet, hogy az ottani filmek szentimentálisak, ahol is
mindig a jó győz, de nagy része pozitív életszemléletet és jövőt sugall.
Ellentétben a magyar filmekkel, amik csak a vircsaftról szólnak és amikből
depresszió árad, üresség és fájdalom. Ebben az értelmiségnek óriási a
felelőssége. Több vizsgálatunk is kimutatta, hogy a jókedv, az öröm,
egészségvédő és életet meghosszabbító tényező.
Azon férfiaknak, akik 2002-ben voltak 40 és 69 év közöttiek, 8,8 százaléka halt
meg. Azok nem haltak meg feleannyi arányban, akik jókedvűnek mondták magukat,
akik általában úgy érezték, hogy meg tudják oldani a nehéz helyzeteket is. Ezt
hívjuk tanult sikerességnek. A legnagyobb arányban azok haltak meg, akiknél a
tanult tehetetlenség, azaz a depresszió lett úrrá. Ezek az emberek úgy éltek,
hogy azt érezték, akármit csinálnak, az csak rossz, abból csak baj lehet. Ez nem
személyiségvonás, ez a tartós stresszhelyzet következtében alakul ki.
Selye János azt is mondta többek között, hogy a stressz az élet sója. És
valóban, nagyon sok helyzetben - például a művészi produkciók nagy részénél is -
egy „jófajta” stressz abszolút inspiráló lehet.
- Valóban. A jó kihívásokkal való megbirkózás emberi és pszichés fejlődésünk
alapja. Ez is az egyik titka az amerikai társadalomnak, ahol már a gyerekeket is
úgy nevelik, hogy ezekre a kihívásokra alkalmasak legyenek. A stressz önmagában
nem káros, mert enélkül nem fejlődnénk. Sőt, részint az a baj a mai fiataloknál,
hogy nagyon kevés stressz éri őket, mert se fizikai, se szellemi kihívásoknak
nincsenek kitéve, csak ülnek a tévé előtt, miközben a szülők agyonvédik és
agyonkényeztetik őket.
Selye kimutatta, hogy azok a patkányok, amiket áramütéssel stresszhelyzetbe
hozott, először menekülni próbáltak, aztán megpróbáltak hozzászokni a
hozzászokhatatlanhoz, és a végén, a kísérlet harmadik szakaszában megtanulták,
hogy nem tudnak elmenekülni az áramütés elől. De már nem is akartak, a krónikus
stressz állapotába kerültek, és mind elpusztultak. Akkor, mikor feladták.
Felméréseink szerint ma a felnőtt magyar lakosság 18 százaléka, azaz majdnem
minden ötödik ember ilyen állapotban van. Ez Budapesten kevésbé látszik, de
kisvárosokban, falvakban, észak-keleti megyékben, az Alföldön és főleg az
idősebb emberek között tarol ez a betegség.
A férfiaknál mi idézi elő ezt az állapotot?
- Leginkább a munkahelyi bizonytalanság, a család eltartását illető
kilátástalanság. A nők ebbe ritkábban halnak bele, náluk, mikor bizonytalanná
válik a munkahely, a karrier, akkor a családtagok, a gyerekek, a barátnők
hirtelen fontosabbak lesznek. Vizsgálataink szerint a férfiak számára a
közvetlen partner, a feleség, a házastárs szerepe óriási a pszichés védelmet
illetően. Akinek 2002-ben nem volt házastársa, vagy nagyon rossz volt a
házastársával való kapcsolata, azoknál sokkal magasabb volt a korai halálozás
aránya. Ez fordítva is igaz, akinek volt házastársa, és a kapcsolatuk jó volt,
azok közül jóval kevesebben haltak meg.
Amikor a nagy árvizeink voltak vagy a romániai forradalom vagy a taxisblokád,
az emberek elkezdtek beszélgetni egymással, elkezdtek egymásra találni. Mi
történt velünk?
- Mintha egyszeriben boldogabb lett volna az egész ország. Mert a történtek
egy közösségi élményt hoztak létre, közösen cselekedhettek, egyikük a másikukért,
önmaguk problémájáról kicsit elfeledkezhettek. Pillanatok alatt képes
visszatérni az öröm, ha van közös cél.
Miért olyanok a magyar tinik, amilyenek?
- Rengeteget dolgoznak a szülők, a hétvégén is. Nincs idejük örülni, nincs
idejük szeretni egymást, nincs idejük beszélgetni, és leginkább a gyerekeikkel
nincs idejük foglalkozni. Legkényelmesebb a tévé, a számítógép elé ültetni. Így
nem tudnak kialakulni az életükben azok a kapcsolatok, azok a biztonságot és
valódi örömöt adó pontok, élmények, amik a későbbi ellenálló képességük alapját
képeznék. Régen faluhelyen az utcán vagy a városban a grundokon megtanulták,
hogyan kell ismerkedni, szeretni, hogyan kell eljutni a másikhoz, hogyan lehet
megélni és megoldani egy helyzetet. Most a gyerekek túlnyomó többségének ezt
nincs hol megtanulja. Képek vannak a fejükben, olyan szeretnék lenni, mint XY
médiasztár, egy idea van a fejében, egy kép, de az odáig vezető utat nem tudja.
Miért van, hogy nálunk, ha az emberek beszélgetnek - akár Pesten, akár
Lajosmizsén -, ma már csak arról tudnak szót váltani, hogy melyik politikus hol
mit mondott, mit csinált? A sajtó ugyanezt teszi, mondataikat, cselekedeteiket
akármilyen érdektelen is, szóról szóra leköveti. Miért? Ennyi lenne csak az
ország produkciója? Vagy rajtuk kívül nincs is élet?
- Az újságok, a televíziók valóban önmaguk rabjává váltak. Lélekölő és
romboló, ami most zajlik. Ez tölt be mindent, mintha valami démon szállta volna
meg őket. A média a nyugat-európai társadalmakban és Amerikában is a nagyon nagy
erőfeszítéseket tesz azért, hogy ne ezt mutassa be életként, hogy a boldogságról
reális képet közvetítsen.
A boldogság tanítható?
- A boldogságra való képesség igen. Nagyon sokat tehetne ez ügyben a
kommunikációoktatás. Sokszor a boldogságra való képesség egyenes arányban áll a
kommunikációs készséggel.
Ma már Budapesten minden második utcasarkon van egy kommunikációs iskola,
illetve minden egyetemen vannak kommunikációs szakok.
- Valóban, mégsem tanulnak semmit magáról a kommunikációról.
Akkor mit tanulnak?
- PR-t. Azt, hogy lehet valamit eladni. Önmagadat, tehetségedet, termékedet.
Arról, hogy két ember hogy tud kommunikálni egymással, közeledni egymáshoz, hogy
tudja megérteni egymást, arról szó sem esik.
A kutatásaik szerint mi a boldogság? Mi tesz valakit boldoggá?
- Ha összhangban és harmóniában vagyok önmagammal és másokkal; ha van
jövőképem, ha vannak hosszú távú céljaim; ha úgy érzem, van helyem a világban,
az országban, a családban. Vizsgáltuk, hogy alacsony végzettségű, szegény, idős
emberek közül kik az egészségesebbek, boldogabbak, és kik élnek a többieknél
hosszabb ideig. Ez a felmérés az egész magyar népességre kiterjedt, védőnők és
szociális munkások egyórás interjúkat készítettek a megadott címeken, főleg
vidéken. Meglepő eredményre jutottunk. Az eredmény: azok voltak egészségesebbek,
hosszabb életűek és boldogabbak, akik tudtak adni másoknak, akik megbízhatónak
tartották magukat, és akiknek a lelkiismeretét nem nyomta bűntudat.