A lisszaboni EU-csúcson a bővítés utáni korszak legjelentősebb kérdéseiről
tárgyalnak az európai vezetők. Lesz-e már 2009-ben állandó elnöke és
főképviselője, vagyis önálló külügyminisztere az Európai Tanácsnak? Közös piac
után lesz-e közös kül- és biztonságpolitika? A britek, a lengyelek vagy az
olaszok azonban keresztülhúzhatják a reformszerződés-pártiak optimista
várakozását.
A csúcs előtti néhány napon Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke
teljes erőbedobással lobbizott a centralizált unió felé mutató reformszerződés
ratifikálásáért. A külügyminiszterek előkészítő tárgyalása előtt Barroso
Londonba zarándokolt, hogy a Gordon Brown brit miniszterelnök által
előrevetített esetleges vétót megakadályozza. Az oxfordi egyetemen múlt héten
tartott előadásában hangsúlyozta, hogy „Európának szüksége van Nagy-Britanniára
és a briteknek is Európára”, ezért az Egyesült Királyság legyen „teljesen
elkötelezett tagja az Európai Uniónak”. Barroso szerint nem helyes az, hogy a
britek csak közös piacban gondolkodnak, mivel nincs közös piac közös
intézményrendszer nélkül. Akik az EU-ban csak egy piacot látnak, azok nem is
értik igazán a piacok működését - véli a bizottság elnöke. „Igazán különösnek
tartom, hogy a vita a Csatornának ezen az oldalán azt sugallja, hogy a britek
érdekei alapvetően eltérnek a kontinens érdekeitől… A britek nemzetközi
nyitottsága miatt nem hiszem, hogy kitárt karokkal lennének az egész világ felé,
miközben szívük zárva marad Európa előtt” - próbált az elnök a britek érzelmeire
is hatni. A lengyelek felé már nem volt ennyire költői a bizottság elnöke,
egyszerűen a „nem intelligens” jelzővel illette a lengyel tárgyalási stratégiát,
amellyel meg akarják hiúsítani a reformszerződés ratifikálását, illetve a
Joannina-záradékkal kibúvókat keresnek annak hatálya alól. Úgy tűnik, Barroso
különböző retorikát használ a Csatorna két oldalán. Brüsszeli
sajtótájékoztatóján elmondta, hogy „a reformszerződés megszövegezése komoly
eredmény, közel a megoldás, és remélem, hogy a tagállamok kormányai nem okoznak
csalódást az európai polgároknak”. Ez a célzás elsősorban a lengyeleknek szólt.
Barroso Brüsszelben azt is leszögezte, hogy a lisszaboni szerződésnek szorosan
kell követni a júniusi berlini tárgyaláson elhangzottakat. Romano Prodi olasz
miniszterelnök viszont szintén vétóval fenyegetett a képviselői helyek
újraosztása miatt. Eközben Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy
francia köztársasági elnök felváltva puhították a lengyel miniszterelnököt a
kompromisszum létrejötte érdekében.
Közös kül- és biztonságpolitika
A német-francia tengely egyértelmű célja az unió centralizálása, ami az EU
további bővítését szolgálja. Ennek szellemében, a német elnökség
vasbürokráciájának eredményeként fogalmazódott meg a reformszerződés. A francia
és a holland népszavazáson is látványosan megbukott európai alkotmány helyébe
lépő reformszerződést azonban nem bocsátották népszavazásra. Valery Giscard
d’Estaing egykori francia köztársasági elnök szerint az egész szerződés nem más,
mint kozmetikázás a népszavazás elkerülése érdekében. A módosított uniós
szerződés lerövidítené az EU döntési mechanizmusát, csökkentve a nemzeti
kormányok szerepét, nagyobb szerephez juttatva az Európai Parlamentet, az
Európai Bíróságot, illetve az unió más intézményeit. Holland javaslatra a
tagállamok nemzeti parlamentjei is nagyobb szerephez jutnának. A megbukott
alkotmány helyébe lépő reformszerződés elsősorban a közös kül- és
biztonságpolitikát erősítené. A briteknek éppen ez szúrja a szemét, ugyanis ők
felmentést, úgynevezett „opt out”-ot harcoltak ki az írekkel együtt a közös
biztonságpolitika és az igazságszolgáltatás területén. London szeretné továbbra
is saját hatáskörben tartani a biztonságpolitikát, elsősorban a rendőrségi és az
igazságügyi együttműködéstől kíván független maradni. „Ha nem sikerül megtartani
összes eddigi kiváltságunkat, természetesen nem tudjuk elfogadni a
reformszerződést” - nyilatkozta Gordon Brown londoni sajtótájékoztatóján,
Barrosóval folytatott tárgyalásait követően. Egy brit parlamenti
vizsgálóbizottság szerint a szerződés rákényszerítheti az Egyesült Királyságot
arra, „hogy a kiszámíthatatlan következményektől tartva belépjen bizonyos
együttműködésekbe”, amelyek sértik eddigi függetlenségét. Barroso erre az AP
hírügynökségnek úgy reagált, hogy a brit kiváltságok benne maradnak a
szerződésben. Gordon Brown brit miniszterelnök valószínűleg változtat Tony Blair
„unióbarát” politikáján, és visszatér Margaret Thatcher konzervatív
álláspontjához. Erre a belső ellenzék és a közelgő választások is
rákényszerítik, ugyanis David Cameron konzervatív vezér levélben figyelmeztette
Brownt pártja választási ígéretére, miszerint a kérdésben népszavazást ír ki.
Cameron szerint a referendum elmaradása a választópolgárok becsapását jelentené.
Barroso csalódottságát fejezte ki amiatt, hogy éppen a britek, akik élharcosai a
terror elleni globális küzdelemnek, nem hajlandók összefogni a
biztonságpolitikában az EU-tagállamokkal.
A döntéshozatal átalakítása
A lengyelek az új szerződés kapcsán elsősorban szavazati erejük
meggyengülésétől tartanak, illetve attól, hogy a többségi szavazások során a
nagy tagállamok akarata hatványozottan érvényesül majd. A jelenleg érvényben
lévő rendszert a tervek szerint 2014-től felváltaná a kettős többség elve,
miszerint a lakosság 65 százalékát reprezentáló tagállamok 55 százalékos
többsége elég egy döntés megszületéséhez. A lengyelek szeretnék az úgynevezett
Joannina-formulát belefoglalni a szerződés szövegébe. Ez lehetőséget biztosítana
a tagállamoknak, hogy késleltessék az olyan döntések bevezetését, amelyek a
nemzeti érdekeikkel szemben állnak. Ezzel szemben olyan nagy az EU ellenállása,
hogy könnyen lehet, a lengyelek ebben a kérdésben meghátrálnak. Abból viszont
kevésbé hajlandóak engedni, hogy megvétózhassák az Európai Fejlesztési Bank
olyan finanszírozásait, amelyek sértik a lengyel nemzeti érdekeket (ilyen
például a balti kőolajvezeték, amely orosz kőolajat szállítana Németországnak
Lengyelország megkerülésével).
A jelenlegi struktúrában, az unió fő döntéshozó szervében, az Európai Tanácsban
a tagállamok félévenként rotálva gyakorolják az elnökséget, és a Tanács elnöke
az adott tagállam kormányfője. A mostani portugál elnökséget követi a szlovén,
majd a francia. Ez a rendszer egyfajta egyenlőséget biztosít, hiszen Szlovénia
éppen annyi ideig elnököl, mint Franciaország.
A nagy tagállamok szerint viszont nem igazságos, hogy a kicsiny Málta annyi
ideig elnököljön, mint a nyolcvanmilliós Németország. Ezért a reformszerződés
felhagyna a féléves ciklusokkal, az eddigi gyakorlatot egy másfél éves
periódusra együttműködő triumvirátus, példá-ul portugál-szlovén-francia hármas,
közös elnökség váltaná fel. Ez másfél évente rotálódna a tagállamok között, ami
lehetővé tenné, hogy mindig legyen egy nagy a kicsik mellett. Új elem az is,
hogy a Tanácsban nem az elnökséget adó kormányok vezetői elnökölnének, hanem
egy, a tervek szerint két és fél évre megválasztott elnök. A közös külpolitika
jegyében egy állandó főképviselő töltené be a külügyminiszter szerepét. Az elnök
legkorábban 2009-től, egy nemzetközi tekintélylyel rendelkező, Tony Blair
kaliberű politikus lenne. Blair neve itt is felmerült, mint legutóbb a Világbank
elnökváltásánál. Ezzel a britek méregfogát is kihúznák. Persze előbb ratifikálni
kell a legkorábban 2009-ben érvénybe lépő reformszerződést, ami David Cameron
brit konzervatív vezető szerint népszavazás nélkül a választópolgárok becsapása
lenne.