Menekül, aki tud a forró katlanná vált városból. Aki marad, kétszer is
meggondolja, kimerészkedjen-e a gőzölgő aszfaltrengetegbe. Budapest
szendvicsemberei azonban hatalmas táblákkal a nyakukban is rendületlenül állják
a tűző sugarakat. Többnyire ugyanazon az útvonalon sétálnak, s osztják az
elfogyni képtelen szórólapokat. Általában éhbérért.
Fotók: a szerző
Bár néhány kiválasztott arc már hónapok óta ismerős volt, megkeresésük előtt
mégis erős kételyek merültek fel bennem, vajon szóra lehet-e bírni a város két
lábon járó hirdetőtábláit. Hiszen nem kétséges, hogy ezzel a munkával senki sem
a gyermekkori álmát valósította meg. Úgy gondoltam, hogy az epés
megjegyzéseiknek bátran hangot adó járókelők között egyikük sem beszél szívesen
önmagáról, arról, hogy miként választotta e - sokak által igencsak megalázónak
vélt - pénzkereseti lehetőséget. Ám meglepetésemre mindez nem így történt. Volt
ugyan, aki türelmesen végighallgatva csupán annyit mondott: sajnálom,
munkaidőben nem adok interjút; és olyan táblahordóval is találkoztam, aki már
tekintetével jelezte, hogy kizárt a kettőnk közötti szóváltás, a nagyobb részük
meglepően nyitott és közlékeny volt. Általában nem hagytuk el a kijelölt
munkaterületet, de volt, aki úgy gondolta, hogy a beszélgetésnek meg kell adni a
módját. Egyikük az Újpest Központ aluljárójában található - általa láthatóan nem
először látogatott - kocsmát tartotta a legalkalmasabbnak.
Hatalmas kudarc
Miközben fröcscsét itta, még a tábláját sem akasztotta le nyakából. A metró
újpesti végállomásánál dolgozó hatvanéves férfi őszes haját simléderes sapka
takarja. A közeli buszmegállók miatt rendkívül forgalmas csomóponton egy nemrég
nyílt cipőbolt alkalmazza.
A Tisza melletti apró községből származó férfi negyvenhárom évet dolgozott.
Szavai szerint a rendszerváltás tette tönkre. Megszűntek a lehetőségek. Annak
idején vagyonos ember volt, már kilencven előtt százezer forint fölött keresett.
Lovai voltak, majd maszek lakatosként dolgozott Palotán. Jelenleg nincs
munkaviszonya. „Csak rontaná a nyugdíjam!” - mondja. A többször is elvált ember
négy gyermeket nevelt fel. Mindegyik éli a saját életét. Legkisebb lánya már
huszonegy éves, még tanul. Nem szeretne kizárólag rájuk támaszkodni, bár újpesti
albérletét most is kőművesként dolgozó fia fizeti. Éppen a környéken volt
utcaseprő, amikor felmondtak neki, így ismerkedett meg ezzel a lehetőséggel.
Munkájáért 370 forintot kap óránként. Nem tartja nehéznek a munkát, végül is az
őrezrednél volt katona, jól bírja a nyolcórás álldogálást. Úgy veszi, mintha
csak sétálna az utcán, de hozzáteszi: „Persze, hogy mindez egy hatalmas kudarc,
hiszen negyvenéves koromig nem is ismertem az italt, most meg egy-két pohár
nélkül már meg se tudnék lenni.”
Kenyérre sem elég
A villamos Nyugati pályaudvar felé eső megállójában mindig hatalmas a tömeg.
Egy alacsony, edzőcipős, szürke hátitáskás férfit szinte teljesen eltakar egy
zöld, autósiskolát hirdető reklámtábla. A negyvenkilenc éves, egykor
rendszergazdaként dolgozó szakembernél tíz évvel ezelőtt szívnagyobbodást
diagnosztizáltak. Hosszú időt töltött kórházban. A csupán néhány éve munkaképes
rokkantnyugdíjas a számítástechnika gyors fejlődése miatt hajdani hivatásától
végleg elszakadt, több száz ezer forintos tanfolyamokra nincs pénze.
A kitűzött útvonalat bejáró szendvicsember óradíja 500 forint, s mint meséli, az
első napok érezhető megalázottsága már a múlté. Szeretne kitörni a jelenlegi
helyzetből, különböző cégeknek hetente két-három önéletrajzot is beküld, de
mindezt teljesen reménytelennek látja: „Legtöbbször még az állásinterjúig sem
jutok el, így marad a zsebbe fizető feketemunka.”
Sokszor megállítják, és megkérdik tőle, hogy mennyit lehet ezzel a
tevékenységgel keresni. Őszinte válasz esetén a többség mindig ugyanúgy reagál:
„Hiszen az még kenyérre sem elég!” - vetik oda legtöbben, pedig minden csak
attól függ, hogy mennyi kenyeret vesz az ember, és mindezt hol teszi! „Muszáj
pozitívan gondolkodni!” - magyarázza, és a túloldalra mutat, ahol egy idős,
koszos koldusasszony ül a kövön. Mellette botja és egy apró kis tálca néhány
forinttal. „Nulla forintból nem adnak semmit! Volt már rá példa, hogy én is
idáig jutottam!” - teszi hozzá, majd kicsit vidámabb témára váltva a munka
előnyeit ecseteli. Ez ki is merül abban az egyetlen örömteli tényben, hogy „itt
a jó idő, ilyenkor sokkal csinosabbak a lányok”! A harminc fokos meleg már
kevésbé szívderítő, de még mindig jobb, mint amikor az ember majd megfagy az
utcán, s kesztyűben is alig tudja megtartani a szórólapokat. „Bízom benne, hogy
a tél többet már nem talál az utcán” - mondja reménykedve.
Jó kis csapat
A harmadik helyszín az Oktogon. Az itt járkáló szendvicsember - a meleg
ellenére - magas nyakú pulóverére akasztja tábláját, ami a közeli utcában nyílt
étteremnek csinál hírverést. A 400 forintos órabérért dolgozó férfinak
szerencséje van, mert meleg ebéd is jár munkájáért. Az idegi alapon
leszázalékolt - vagy ahogy ő mondja: „bekattant” - rokkantnyugdíjas hosszú
éveken át betegszállítóként dolgozott. Ma is oda vágyik vissza. Annak idején jól
el tudott beszélgetni a betegekkel. Mai munkáját is hasonlónak érzi, mert egész
nap emberek között van. Hajléktalanok, kéregetők, szórólapozók, jó kis csapat
gyűlt itt össze. A férfi nem szégyelli mai munkáját. „Minden lehetőséget meg
kell becsülni” - mondja. Elvált emberként negyvenhét évesen is anyjával él,
tizenhat éves fiával nem nagyon van kapcsolata. Szavai szerint próbálkozik egyéb
munkákkal is, de kisiklott életét csupán egy dolog hozhatná egyenesbe: a reményt
jelentő lottószelvények megvásárlását egyetlen héten sem hagyja ki.
Telekkönyvileg
A szendvicsemberek megjelenését - amint azt a Fővárosi Önkormányzat illetékes
osztályvezetőjétől megtudtam - a fővárosi tulajdonú közterületeken nem tiltja a
jelenleg hatályban lévő szabályozás. Horváth Sándor úgy véli, hogy ha
engedélyhez kötnék a reklámtáblák cipelőinek mozgását a városban, akkor joggal
merülhetne föl az a kérdés is, hogy vajon joga van-e bárkinek az utcán olyan
táskát vagy ruhát hordani, amit egy-egy márkás cég logója díszít. A kerületi
önkormányzatok azonban az elfogadott keretrendelet bővítésével saját területükön
külön szabályozhatják e tevékenységet. Minden attól függ tehát, hogy
telekkönyvileg hová tartozik a tér vagy utca, ahol e reklámtáblák előbukkannak.
Az ötödik kerületben például 13 440 forintos nettó havidíjat kell fizetnie az
önmagát hirdető cégnek, de a díjtáblázat mindenütt más. Beszélgetőtársaim
természetesen mindannyian fővárosi tulajdonú területen sétáltak. A cégek tehát
gondosan figyelnek arra, hogy ha már feketemunkásokat alkalmaznak, azok legalább
jó helyen reklámozzák a vállalkozást.