Tizenöt perces ováció fogadta Olivier Dahan La Mome/La Vie en Rose című
életrajzi művét a februárban megrendezett 57. Berlinialén. Az Edith Piaf sorsát
feldolgozó filmprodukció a művésznő halálának negyvenedik évfordulójára készült.
Az alkotás némileg árnyaltan foglalja össze a „szent szörnyeteg” mindössze
negyvenhét évet felölelő önpusztító életét.
Nagy várakozással vetettem magam a mozi foteljába a két és fél órába
gyömöszölt, francia-angol-cseh koprodukcióban készült Piaf-film vetítésén. Ám a
La Mome Piaf, azaz a kis veréb/Verebecske című film kissé elnagyolva és
kíméletesen kezeli a sanzonkirálynő despota jellemét, folytatódik tehát a
mítoszgyártás. Piaf a néző számára egy vagány, időnként spicces, de mégis
aranyos „kismadár”, a rendező kisebb botlásokként prezentálja önpusztító,
szexuálisan velejéig romlott, egoista életét, aki úgy fogyasztotta a férfiakat
és a morfiumot, mint más a kávét. A véget követő, már-már kötelezően elvárt
intellektuális csendben szimpátia és empátia kavarog, holott autentikusabb képet
is kaphattunk volna arról, aki „nem bánt meg semmit sem”.
„Rózsaszínű élet”?
Edith Piaf életét inkább feketének nevezhetnénk, mint az általa megénekelt
rózsaszínűnek. Valószínűleg ezt a dalt és sok minden mást is Szent Teréz
útmutatásának köszönheti, aki Piaf elmondása szerint rózsaillattal közeledett
hozzá, és földöntúli hangokkal tolmácsolta a túlvilág üzenetét junior éveitől
kezdődően. Edith Giovanna Gassion néven 1915-ben jött a világra. Tizenhét éves,
toszkán származású anyja és másfél méteres akrobata apja hamar különváltak. A
négyéves Edith az apai nagymama vezette kuplerájba került, ahol a „lányok”
rajongtak a kislányért. Piaf ekkortájt állítólag kötőhártya-gyulladás miatt
megvakult egy időre, de későbbi nyilatkozata szerint 1921-ben történt
gyógyulását Szent Teréznek köszönhette - akit mellesleg 1925-ben avattak
szentté.
A kis Edithnek rendkívüli hallása és memóriája volt, de az iskolába járást a
halmozottan hátrányos „családi” háttere miatt tiltotta meg a helyi tanerő, így
az apja magával vitte az utcai mutatványokra. A kiskamasz Edith egy ágyban aludt
idült alkoholista apjával, aki kétes hírű hölgyekkel osztotta meg a közös
heverőt… Másnapos apja helyett nemsokára egyedül, énekléssel kereste meg a napi
betevőt az utcán. Még tizenöt sincs, és neki is az ital a legjobb barátja.
Különválik apjától, majd egy kifutófiú képében jött a szerelem, és hamarosan a
közös gyerek is. Edith azt sem tudta, mi fán terem a háztartás, nem hogy a
gyereknevelés, a higiéna meg pláne nem volt az erőssége: elhordott, koszos
ruháit mosás helyett inkább elhajította.
A száznegyven centiméter magas Piaf képtelen volt ellenállni az egyenruháknak.
Nem tartotta magát szépnek, de híre bejárta a környéket, így hamarosan
barátnőjével a laktanyában adtak „estet”, a dalokat a katonák kedvéért trágár
szavakkal cifrázták. Tizennyolc, amikor rátalál a Champs Élysées közelében lévő
„Gerny” leszbikus bár tulajdonosa, a transzvesztita, kábítószerrel és
kiskorúakkal kereskedő Louis Leplée (Gerard Depardieu). Melegen fogadta a
kellemes hangú lányt, akit azonmód Kis Verébnek (Piaf) keresztelt el. Ez idő
tájt Piaf kétéves lánya, Marcelle, meghalt agyhártyagyulladásban, a temetésre a
„sorstársak” dobták össze a rávalót. Ettől kezdve elindult a „Kis Veréb”
mélyrepülése: a harmincas évek alvilági figurái, stricik, transzvesztiták vették
körül. Piaf apjaként nézett fel a párizsi „keresztapára”, akit üzlet- és
élettársai hidegvérrel meggyilkoltak. Mademoiselle Piaf első számú
gyanúsítottként került a címlapokra, ami jó ideig stigmaként pecsételte meg
karrierjét.
Piaf öt perc alatt beleszeretett bárkibe, de ugyanennyi idő alatt ki is
ábrándult belőle, és „leselejtezte” az udvarlót, attól függően, épp milyen napja
volt. Mindenkit magához láncolt, elvárta, hogy őt dicsérjék, a saját lemezeit
hallgatta, igazi zsarnok volt. Falta a férfiakat, akik sokszor egyidejűleg férfi
szeretőiket a szomszéd szobában szállásolták el. Különösen azokat a határozott
fickókat kedvelte, akik néha lekevertek neki egyet-egyet. A vég nélküli
tivornyákon borivó verseny, a morfium és a szerelem hajkurászása folyt -
minderre a magánytól való rettegés késztette. Kiválasztottai kék öltönyt és egy
Szent Teréz-érmét kaptak, és Edith minden szerelmének kötött egy pulóvert. Az
afrikai idegenlégiót megjárt, nős Raymond Assónak is, akinek sokat köszönhetett,
amiért „emberi lénnyé” változtatta, kiművelte közönséges, faragatlan és
dilettáns modorából. Voilá, a hároméves képzés bevált, az óriási nimbusszal bíró
sanzontemplom, az ABC koncertterem kapui megnyíltak, a közönség tombolt. Volt
olyan koncert, ahol huszonkétszer tapsolták vissza. Piaf keményen dolgozott, a
napi nyolc óra este tizenegytől reggel hatig tartott. Felfogása szerint „a tompa
fények megszépítik az embereket, a sötétség pedig bátrakká teszi őket. Az
éjszakai emberek összetartanak, közös vágy, közös ösztön hajtja őket. A
személyes titkok beleolvadnak a Nagy Titokba, amely maga az Éjszaka”.
Életvitele fölött szemet hunyt a korabeli elit, sőt olyan körökben forgott,
mint Charlie Chaplin, Albert Einstein, a későbbi Erzsébet királynő. Bejárta
Európát, Észak- és Dél-Amerikát, még Ausztráliába és Japánba is meghívták.
Marlene Dietrich felkarolta, és mindent megtett, hogy elnyerje Piaf szerelmét.
Mindhiába, pedig még egy kilencdarabos gyémántkeresztet is vett számára, amit
Piaf amulettként hordott. Babonából nem ült repülőre, miután egyik nagy
szerelme, a harminchárom éves világbajnok bokszoló, Marcel Cerdan, feleségétől
és három fiától utazott Piafhoz New Yorkba, de soha nem érkezett meg. Piaf
kikészült, olyannyira, hogy az aznapi Carnegie Hall-i koncertjén összeesett,
kétségbeesésében asztalt táncoltatott avégett, hogy meghalt szerelme szellemével
tartani tudja a kapcsolatot. Ettől fogva teljes rabja az italnak. A négy
autóbaleset és tucatnyi bél- és gyomorműtét megtette a hatását, de Piaf szavait
idézve „legyőzhetetlennek” érezte magát. Ekkor kezdődött az öngyilkos turné,
betegen kiállt a színpadra, majd összeesés, kórház, gyógyulás vagy szökés - ez
így váltakozott, amíg végül az áttétes rák győzött. Igaz, nem járt templomba, de
minden fellépése előtt imádkozott, megcsókolta Szent Terézt, a Dietrich-féle
keresztet és a világot jelentő deszkákat a színpadon.
A második világháború idején még a németek is imádták Piafot. Sőt, nagy sikerű
koncertjeit követően, szinte az SS-tisztek szeme láttára menekített ki négyszáz
francia hadifoglyot. Anyjához ridegen viszonyult, ha az ablaka alatt énekelt,
saját vizeletével öntötte le, temetésére el sem ment. Apját ellenben szerette,
halála előtt még inast is fizetett mellé.
Végső visszaszámlálás
Kifulladásig énekelt. Piaf vallásossága ellenére a Vatikán nem volt hajlandó
katolikus temetést biztosítani számára, érdekes módon nem könnyűvérűsége miatt -
a pápa által aláírt nyilatkozat szerint „a Szentszék soha nem nézte jó szemmel a
bálványimádást, és Edith Piaf a tömegek számára fabrikált bálvány volt, s így
nem érdemli meg, hogy az egyház végtisztességben részesítse”. Temetésekor Párizs
forgalma leállt, százezres tömeg gyászolta a francia nemzeti ikont.