A Tony Blair utódjaként kijelölt Gordon Brown megnyerte a munkáspárti
képviselők kilencven százalékának támogatását. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi
pénzügyminiszter lesz az első olyan modern kori brit kormányfő, aki nem
választások útján kerül a kormányfői pozícióba.
Brown egyik fő politikai célkitűzésének a kormányba és a vezető politikusokba
vetett közbizalom helyreállítását határozta meg, ami Blair tízéves
miniszterelnöksége alatt nagymértékben erodálódott. „Azoknak, akik úgy érzik,
hogy a politikai rendszer nem figyel rájuk, és nem foglalkozik velük, és
azoknak, akik befolyás nélkülinek érzik magukat és elvesztették a hitüket,
igyekszem majd elnyerni a bizalmát. Nemcsak a külpolitika terén, hanem az
iskolákban, a kórházakban és a közszolgáltatások terén is. Reagálni fogok az
aggodalmakra.”
Az utódváltás egyesek szerint valószínűleg inkább stílusban hoz majd változást,
mintsem politikai irányultságban, bár valószínűleg Brown igyekszik majd
lassítani a közszolgáltatások Blair által beindított piaci alapú reformjain. Az
új jelölt bejelentésével - mely szerint figyelni fog a közvéleményre -
finomítani kívánt eddig kialakított imázsán, mivel Brownt sokan
távolságtartóbbnak tartják Tony Blair közvetlen stílusához képest.
Előreláthatólag a közel-keleti békefolyamat és Irak kapnak majd prioritást
Gordon Brown külpolitikájában, mihelyt átveszi a stafétabotot Tony Blairtől.
Brown már jelezte: tervei szerint a lehető leghamarabb ellátogat majd a
térségbe. Sokan úgy sejtik, hogy Brown a lehetőségekhez mérten felgyorsítja majd
az Irakból való kivonulás ütemezését. A jelenlegi tervek szerint a britek az év
végén adják majd át a délen lévő Baszra irányítását az irakiaknak, és csak egy
csökkentett létszámú kontingens marad majd a térségben.
Brown természetesen már úgy szeretne a 2009-ben vagy 2010-ben rendezendő
választásokon indulni, hogy országa iraki részvétele akkor már csak „történelem”
legyen. Így, ha lehetőség adódik a kivonulás felgyorsítására vagy a kint lévő
hétezres létszám csökkentésére, ezt feltétlenül meg fogja ragadni. Bár
Afganisztánban az utóbbi időben kiújult harcok miatt a brit alakulatok nehéz
időket élnek, egyelőre nincs szükség arra, hogy az ottani terveken módosítson.
Brown Blairhez hasonlóan nagy figyelmet kíván szentelni a Közel-Keletnek,
megközelítése szerint azonban a munkanélküliség és a szegénység problémájának
legyőzése vezethet a térség tartós békéjéhez. Már tárgyalásokat folytat a
Világbankkal és az Európai Befektetési Bankkal olyan projektek kidolgozásáról,
amelyek befektetéseket pumpálnának a térségbeli infrastruktúra fejlesztésébe.
Gordon Brown. Nem lesz könnyű dolga
Ám, sok minden függ attól, hogy mi történik majd Washingtonban. Sokan úgy
vélik, Gordon Brown miniszterelnökségével új irányt vesz majd Nagy-Britannia és
az Egyesült Államok kapcsolata. A Sunday Telegraph egyenesen arról számol be,
hogy Washingtonban attól tartanak: Brown vezetése alatt a szigetország nem fogja
Amerika legszorosabb szövetségesének szerepét betölteni. Az újság értesülései
szerint Brown és Bush múlt hónapban sorra került találkozója meglehetősen
„hűvös” légkörben zajlott. A kínosnak titulált eseményt egy forrás azzal
illusztrálta, hogy nem volt „Colgate-pillanat”, Tony Blair és Bush elnök első
találkozóján 2001-ben ugyanis a két vezető arra a felfedezésre jutott, hogy
ugyanazt a fogkrémet használják.
Brown Bush vezető tisztviselőivel folytatott első tárgyalásai sem hagytak
pozitív benyomást, ezek során a pénzügyminiszter William Wilberforce-ról beszélt
hosszasan, aki a rabszolgatarás elleni küzdelem egyik élharcosa volt, majd
kijelentette, hogy Amerikának nyilvánosan bocsánatot kellene kérnie a
rabszolga-kereskedelemért.
Egyesek azt is felvetik, hogy úgy tűnik, a leendő miniszterelnököt nem érdekli
annyira a terror elleni háború. Az amerikai külügyminisztériumban és a
Pentagonban aggodalmukat fejezték ki a két ország közötti kapcsolat jövője
iránt, mivel súlyosan érintené az Egyesült Államokat, ha Brown kivonná a brit
csapatokat Irakból. Brown ezt követően azonban bejelentette, hogy a brit kormány
segítséget fog nyújtani az irakiaknak abban, hogy megtanulják saját országukat
irányítani, és nem határozza meg ennek időtartamát.
Az amerikaiak ugyanakkor nem látják a leendő miniszterelnököt megbízható
szövetségesnek Irán nukleáris törekvéseinek megfékezésében: kérdéses például,
hogy ha esetleg katonai fellépésre kerülne sor, akkor Brown biztosítaná-e a brit
katonai bázisok használatát.
Többen azonban úgy látják, hogy a Brownnal szembeni amerikai bizalmatlanságban
Blair megítélése is szerepet játszik. Blair rendkívül bevált partnernek
bizonyult az amerikai kormány számára, Brown azonban egyelőre ismeretlen
számukra. A helyzetet pedig nem javítja, hogy a leendő kormányfő semmilyen
lépést nem tett annak érdekében, hogy a két ország között már előzetes
egyeztetések folyjanak, valamint nincs tervben washingtoni hivatalos látogatás
sem. Pedig már tradícióvá vált, hogy minden új brit miniszterelnök első útja az
Egyesült Államokba vezet.
Az Európai Unióban sem fogadják kitörő lelkesedéssel Brown személyét. Annak
ellenére, hogy Tony Blair Londonban európai üzleti vezetők előtt kijelentette,
hogy a kormány alapállása nem fog változni a közeljövőben, sokan azt várják,
hogy a szigetország és az unió kapcsolata tovább romolhat, mivel Brownt sokkal
inkább eurószkeptikusnak tarják, mint elődjét. A kormányfői poszt várományosa
ugyanis a mélyebb integrációt nem csupán rossznak, hanem „ódivatúnak” is tartja.
Az európai politikusokban pedig az a kép él Brownról, mint aki nem szeret a
brüsszeli üléseken részt venni, és véleményük szerint Nagy-Britannia továbbra is
ki fog maradni az euróövezetből, melyet az unión belül a legsikeresebb
projektnek tartanak. Brown ugyanis azon az állásponton van, hogy hosszú távon az
euró nem fog beválni, nemcsak Anglia, hanem egész Európa számára sem. Ugyanakkor
tanácsadók leszögezik, hogy a leendő miniszterelnök nem Európa-ellenes, hanem
úgy véli, hogy az európai együttműködés olyan esetekben szükséges, mint például
az éghajlatváltozás vagy a terrorizmus.