Csizmadia Ervin
Hídverés helyett kirekesztés

A politikai idő múlása sajátosan átretusálja a múltat. Furcsa, de tény: minél messzebb vagyunk a rendszerváltástól, annál több mindent várunk utólag tőle. Csoóri Sándor nemrégiben megjelent Márciusi levél című dolgozatával is ez a helyzet. A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy „A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el”. Azon túlmenően, hogy az „azt hittük” szerkezet meglehetősen homályos (hitte, aki hitte), a kitétel tárgyilag sem állja meg a helyét. A rendszerváltás időszakában készült felmérések, közvélemény-kutatások ugyanis szinte egybehangzóan állították, hogy a magyar társadalom tagjainak többsége a demokráciától nem elsősorban a szabadság növekedését várta (talán nem is tudta, mi az), hanem jólétet. Megigazulást és megváltást pedig bizonyosan nem. Nem csoda viszont, hogy ha valaki manapság a szabadság megigazulásaként írja le 1989-90-et, az végképp csalódik.

„Ma már tudjuk, hogy a társadalom többségét a kapitalizmus sem teszi szabaddá. Csak kevésbé látható a foglár” - ezt a mondatot persze nem Csoóri írja le, még csak nem is a levelét aláírásával kitüntető százegynéhány értelmiségi egyike, hanem - Magyarország miniszterelnöke. Igaz, 2002. szeptember 23-án, egy napilapbeli cikkében, de mégiscsak a későbbi miniszterelnök mond eléggé kemény ítéletet a magyar demokrácia mindennapjairól. Csoóri szabadságot számon kérő kiáltványára Gyurcsány - öt évvel korábban - azt a kiábrándító „választ” adja, hogy a társadalom többségét a kapitalizmus sem teszi szabaddá.
Csoóri és az a döntően jobboldali értelmiségiekből verbuválódó tábor, amely kiáltványát aláírta, nyilvánvalóan nem fogadja el ezt a megközelítést, nem fogadja el a „fogolyszerepet”. Ráadásul a fogságot éppen „egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek” tulajdonítja. A „fogságból” való kiszabadulás útjaként pedig ezt javasolja: „Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.”
Hadd hívjam fel a figyelmet az idézetben szereplő „szerény” szóra. A szerénység nagyon szép és üdvös tulajdonság. Csakhogy ebben a szövegben valójában nemigen van szó szerénységről, sajnos. A szerző ugyanis arról beszél, hogy „Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek.” Ezek nem szerény megfogalmazások, még ha az írás utolsó mondata szerénynek is kíván mutatkozni. Ráadásul ellentmondásban is állnak ama másik kijelentéssel, amely a jellemre, értsd: Gyurcsány Ferenc jellemére vonatkozik. Csakhogy, ha az értelmiség még jóval azelőtt elárulta az értelmet, mint ahogy Gyurcsány színre léphetett volna, akkor bizony ez a szöveg a rendszerváltás radikális kritikája, s csak azon belül (mintegy zárójelben) Gyurcsányé. Ha az értelmiség kezdettől árulást követett el, akkor itt valójában az értelmiséggel van a baj, annak ellenére, hogy a szöveg egy ponton visszahőköl, és azt mondja: „aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal”.
Természetesen a fogalmazás itt is homályos. Mit jelenthet az, hogy „nem azonosulhat”? Nem szeretheti? Nem lelkesedhet érte? Vagy nem lehet a szavazója sem? Nyilvánvalóan mást jelent az egyik és mást a másik minőség. A jelenlegi kormány valóban nagyon kevés pozitívumot mutat fel, ami miatt szerethető lenne. Sőt. Politikájának iránya tisztázatlan, intézkedéseinek koherenciája megkérdőjelezhető, politikai kommunikációja pedig rendkívül gyenge. De ezzel együtt is orientációs pontja a szavazók egy nem is csekély részének. Miért? Egészen egyszerűen azért, mert plurális társadalmi rendben élünk, s a pluralizmusnak sokféle értelmezése lehetséges; akár az is, hogy valaki az ellenféltől való félelmében lesz mondjuk az MSZP és a kormánykoalíció híve. Természetesen vannak tudatos szavazók is, akik meggyőződésből azonosulnak a jelenlegi kormánnyal. Csoóri Sándor azonban megkötéssel él, és csak az értelmiségiekről beszél.
Gondoljuk tovább, és kérdezzük meg: mi az, ami miatt a szerző lehetetlennek tartja, hogy az értelmiségi nem lehet híve ennek a kormánynak? A válasz az, hogy Csoóri a lehetséges értelmiségfunkciók közül kiválaszt egyet, és azt domináns princípiummá teszi. Ez pedig az erkölcsi motívum. Ismerjük el, fontos kérdésről van szó, de ha például Konrád és Szelényi híres könyvében kutakodunk, akkor nemigen találjuk nyomát ennek, lévén a szerzők az értelmiségi lét alapjának azt tekintik, hogy az értelmiségi képes egyberendezni az egymástól távoli dolgokat. Azaz: gondolataiban képes rendet teremteni.
Csoóri és az aláírók ellenben morális felsőházról beszélnek, olyan emberek gyülekezetéről, akiknek nagyon fejlett a felettes énje, és erkölcsileg - hogy úgy mondjam - kikezdhetetlenek. Ők azok, akik a rendszerváltás ígéreteit (lásd föntebb) valóra váltják, akik az értelem elárulását felismervén nem engedik a további „züllést”, s akik egy újfajta világrendet építenek fel. Nem pusztán annyit mondanak - mint a miniszterelnök -, hogy a kapitalizmusban a szabadság sokak számára nem lehetséges, meg hogy itt is van foglár, hanem azt, hogy mindezeket fel lehet és fel kell számolni, mégpedig a szent szabadság nevében.
Természetesen az olvasó megkérdezheti, hogy az ilyen kísérlet viszonzásra találhat-e a másik oldalról. Lehetséges-e párbeszéd értelmiségi táborok között? Talán érezni: már a kérdés sem igazán értelmes. Itt ugyanis nem párbeszédre való felhívásról van szó. Ahhoz ajánlat szükséges. Ajánlat azonban ebben a szövegben nincs. Mégsem tekinthetjük azonban haszontalannak ezt az írást, mégpedig azért nem, mert nagyon világosan jelzi azokat a határokat, amelyek ma értelmiségit és értelmiségit elválasztanak egymástól. Ez a határ - leegyszerűsítve persze - a nyelv és a szemlélet. Az a nyelvezet és az a szemlélet, amelyben ez a dolgozat fogant, bizonyára kifejezi széles körök elkeseredettségét, ha tetszik: elnyomottságát, de nem teremt esélyt arra, hogy a kifejtett gondolatokról bármiféle vita induljon. Bármilyen disputához kell ugyanis egy szemléleti nyitottság. A szemléleti nyitottsághoz pedig valamiféle alázat, jóhiszeműség, empátia, méltányosság is szükséges. Ha ezek hiányoznak, egy kezdeményezés valójában nem szólhat máshoz, mint azokhoz, akik eleve egyetértenek.
Ha így tekintjük, a kérdés máris az számunkra, hogy mi szükség volt „összerendezni” az eleve egyetértőket? Mi szükség volt, és miért éppen most? Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy az időzítés és a közelgő Fidesz-kongresszus között létezik valamiféle kapcsolat. A szerző és az aláírók tehát nem értelmiségi vitát akarnak indítani, hanem a Fideszt szeretnék határozottabb, ha tetszik: radikálisabb politikára sarkallni. Ezért aztán ezt a dokumentumot célszerűtlen mint az értelmiségi hídverés esetleges eszközét kezelni. Semmilyen porcikájában nem az, hacsak nem azok összetartozását erősíti meg, akik eddig is összetartoztak.