Politikai merénylet történelmünk és népünk ellen; vegytiszta vandalizmus;
szélsőjobbos vagy szélsőbalos politikai megnyilvánulás; Isten ujjának ítélete -
íme néhány értelmezés Kádár János csontjainak és felesége urnájának elrablása
kapcsán. Az eset után újra elhangoztak értékelő vélemények az egykori
pártfőtitkárral kapcsolatban - pro és kontra.
Fotó: AP
„Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat” - ezt a szöveget írták a
Kádár-sír meggyalázói a fővárosi Fiumei úti temetőben lévő munkásmozgalmi
panteonra. Az ismeretlen elkövetők komplett alagutat fúrtak az egykori
pártvezető koporsójához, majd azt megbontva a koponyát, a felsőtest csontjait,
valamint Kádár Jánosné urnáját is elvitték. Bár a tett indítékával kapcsolatban
számos magyarázat született, a hátramaradt felirat arra enged következtetni,
hogy politikai szélsőségesek lehettek a sírgyalázók. A rendőrség szerint nincs
összefüggés a két eset között, mindenesetre több mint érdekes, hogy a hét elején
Antall József néhai miniszterelnök bronz mellszobrát lopták el ismeretlenek egy
pestújhelyi templomkertből. A politikai-ideológiai harc szimbolikus elemeként
korábban is rendszeresen történtek - elsősorban a szélsőjobbhoz köthető -
műemlékrongálások: Károlyi Mihály szobrát több alkalommal öntötték le vörös
festékkel, legutóbb fel is gyújtották; szintén vörös festéket kapott Ságvári
Endre utcanévtáblája; és a Szabadság téri szovjet emlékművet is megrongálták.
Sírgyalázás azonban még nem fordult elő a rendszerváltás óta.
A parlamenti pártok igyekeznek kegyeleti témaként és egyben távolságtartóan
kezelni a történteket. Nem úgy a Magyar Kommunista Munkáspárt, amely az eset
kapcsán Kádár újratemetése mellett szállt síkra. Thürmer Gyula pártelnök szerint
„pimaszul, embertelenül, gátlástalanul, mocskosan” rakták vissza múlt szombaton,
a reggeli nyitás előtt a sírba Kádár maradványait. A pártelnök a temetőben
összegyűlt néhány tucat emlékező előtt azt is kijelentette: a baloldalnak észre
kell vennie, hogy ma „nem Orbántól, hanem Gyurcsánytól, Kókától és a többiektől
kell félni”, azoktól, akik el akarják tőle venni Kádár Jánost. Messzebb ment a
Thürmeréktől elszakadt Magyarországi Munkáspárt 2006 nevű szervezet. Fratanolo
János elnök közleménye szerint itt nem közönséges bűncselekményről van szó:
Kádár sírjának barbár feldúlása egyenesen „politikai merénylet történelmünk és
népünk ellen”.
Kornis Mihály
Hogy ki, mikor és ki ellen követett el „merényletet”, azzal kapcsolatban
persze az egykori ’56-os halálraítéltek másként gondolkodnak. A Fidesz-képviselő
Wittner Mária például a TV2 Naplójában egzaltált hangon kijelentette: felőle
Kádár ott rohadhatott volna meg, ahol van. Hozzátette: „ez Isten ujja volt” -
mármint a sírgyalázás. Ha nem is Wittner stílusában, mégis érdekes felvetés
lehet, hogy az ’56 utáni kádári megtorlások áldozatait gyakran névtelenül,
arccal lefelé, összekötözött kézzel, lábbal hantolták el. „Azok, akik kikaparták
és elvitték Kádár csontjait, éppen a kádárizmus eszköztárából merítettek tettük
elkövetésekor” - mondta lapunknak Kornis Mihály író, aki Kádárról könyvet írt,
és filmet is rendezett. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ennek hátterében nagyon is
földi dolgok állnak. „Ami történt, összefügg Antall szobrának ellopásával, de
szerencsére nem tudom, hogy miként” - tette hozzá, arra utalva, hogy az
események politikai-ideológiai kontextusba helyezve értelmezhetőek leginkább.
Kornis megjegyezte, a sírgyalázás éppen Kádár „pozitív” emlékének, illetve a
kádárizmusra építő politikai erőknek kedvez. „Az átlag hírfogyasztó, aki
egyfajta Kádárnosztalgiával nézi az ötvenéves MTV évtizedekkel ezelőtti
műsorainak ismétlését, a csontrablásról szóló tudósításokat olvasva, hallva azt
fogja mondani: hagyják már békén szegényt, hát az ő idejében mégiscsak jobban
éltünk” - vélekedett Kornis, aki szerint a téma bulvárszintű kezelése helyett a
kádárizmus őszinte, társadalmi értékelésére, egyfajta szembenézésre lenne
szükség.
Fónay Jenő
Hasonlóan vélekedik Mécs Imre is. Az egykori halálraítélt szerint nemcsak a
Kádár-korszakot, hanem történelmünk korábbi vitás időszakait sem beszéltük még
ki. Ebből fakad többek között az is, hogy a magyarok többsége a 20. század
legnagyobb államférfijának éppen Kádárt tartja. „A sírgyalázás horrorszerű, de
hát horrorszerű volt Kádár egész élete. Még meleg volt Rajk teteme, amikor a
kivégzés után Kádár pálinkával koccintott. Egy rettenetes kor rettenetes
figurája volt ő, aki - egyes véleményekkel ellentétben - sürgette a halálos
ítéletek végrehajtását. A megtorlás során több száz embert végeztek ki vagy
vertek agyon” - mondta Mécs, részben reagálva Moldova György író azon szavaira,
melyekkel egy tévéműsorban olyan proletár szentnek nevezte Kádárt, aki életeket
is mentett. Mécs is úgy érzi, a sírgyalázók rossz szolgálatot tettek, mivel
akaratlanul is a Kádárral kapcsolatos szimpátiát erősítették. „A legtöbben ma
csak a nyugodt lábvízszerű jólétre emlékeznek, de arra nem, hogy ennek az ára az
eladósodás volt. A társadalom elvesztette kezdeményezőkészségét, az ország pedig
rohadt” - foglalta össze véleményét az úgynevezett „legvidámabb barakk”
időszakkal kapcsolatban a politikus. Az egykori halálraítélt nem érez elégtételt
a Kádár-sír meggyalázása kapcsán. Azt mondja, ilyet akkor érzett, amikor Kádár
éppen Nagy Imre és társai rehabilitálásának napján halt meg 1989. június 6-án,
illetve amikor a központi bizottság ülésén, utolsó beszédében úrrá lettek rajta
belső szorongásai, vívódásai.
Fónay Jenő - aki szintén ült Kádár siralomházában - először szélsőbalos
provokációnak vélte a sírfeltörést. Az Antall-szobor ellopása után viszont már
arra az álláspontra helyezkedett, hogy a „politikai adok-kapok” részét képezik a
történtek. A Kádár-nosztalgiával kapcsolatban ő is radikálisan elutasító. „Kádár
egy áruló volt. Emlékszem, a börtönben Angyal Istvánnal, egyik halálraítélt
társammal beszélgettünk Kádár szerepéről, sok kérdés volt bennünk. Azután,
amikor 1957. június 16-án Nagy Imrét és társait kivégezték, egy csapásra
megértettük, kicsoda is ő” - fogalmazott Fónay.
Mécs Imre
Fotó: S. L.