Máris az évtized régészeti szenzációjaként értékelték Izraelben azt a hét
eleji bejelentést, mely szerint a Jeruzsálemtől néhány kilométerre délre fekvő
Heródionban megtalálták „Nagy” Heródes szétrombolt sírját. A lelet minden
bizonnyal felveti majd az utolsó júdeai királyi család újraértékelését.
„Ez az ember egyformán kegyetlenkedett mindenkivel, válogatás nélkül;
haragjában nem ismert mértéket, túltette magát törvényen és igazságon, s
emellett senki nála nagyobb mértékben nem élvezte a szerencse kegyeit. Mert
alacsony sorból emelkedett a királyi méltóságba, s bár rengeteg veszedelem
fenyegette, minden csapásból szerencsésen megmenekült, és agg korában halt meg.”
Ezekkel a szavakkal összegezte a zsidó történetíró, Flavius Josephus, Heródes
életpályáját, majd gyorsan azt is hozzátette, hogy magánéletében viszont nem
volt szerencsétlenebb és szánalomra méltóbb ember nála. Mi okozta ezt a
kettősséget?
A zsarnok
Heródes, akinek neve is azt jelenti: „heroikus, hősies”, valóban mintha
uralkodásra született volna. Kiváló lovas és remek vadász volt, akinek nyila
ritkán tévesztette el a célt. Már hu-szonkét évesen a galileai banditák elleni
harcokban tüntette ki magát vitézségével. Az Izrael feletti főhatalom
megszerzésére azonban semmi esélye se lett volna, ha apja, az edomita
Antipat-rosz - az akaratgyenge Hürkanosz király tanácsadója - nem kaparja ki
számára a parázsból a gesztenyét. Izraelben - éppúgy mint a Római Birodalomban -
polgárháború dúlt, melyben Antipatrosz előbb Pompeius, majd annak ellenfele,
Caesar oldalára állt. Cserébe Róma első embere biztosította neki és fiainak az
ország feletti főhatalmat. Antipatrosz halála után Heródest és testvérét,
Phaszaélt nevezték ki uralkodónak: az előbbit Galileába, az utóbbit Júdeába.
Csakhogy a zsidóknak ez semmiképp se tetszett: inkább behívták az országba a
rómaiak ősellenségének számító párthusokat, akik rettentő pusztítást vittek
véghez, s Phaszaélt is elhurcolták. Hiába, mert a rómaiak - ezúttal Antonius -
újra csak megerősítették Heródes királyságát, mit sem törődve a zsidók
Törvényével, amely kimondja, hogy idegen származásút nem lehet a zsidók felett
uralkodóvá tenni.
Heródesnek csaknem öt évébe került, amíg külföldi zsoldosokkal és a segítségére
küldött római legiókkal kiűzte az országból a párthusokat, és leverte az ellene
lázadó zsidókat. Ezután véres kézzel teremtett rendet: ezreket mészároltatott
le, vagyonukat pedig elkoboztatta, s részben jótevői és barátai között
szétosztogatta, részben magának halmozta fel. Remek diplomáciai érzékét mutatja,
hogy a szerencse fordultával (addigi legfőbb támogatóját, Antoniust ugyanis az
actiumi csatában kegyetlenül elpáholta Octavianus) azonnal képes volt váltani:
Rhodosz szigetén teljes királyi pompában kereste fel a Római Birodalom új
vezérét, és felajánlotta neki: ha meghagyja királyságát, ugyanolyan jó embere
lesz, mint korábban ellenségének volt. Octavianus - a későbbi Augustus - rögvest
átlátott Heródes gerinctelen, zsarnoki természetén, és saját jól felfogott
érdekétől vezérelve meghagyta királyságában, sőt ki is bővítette azt számos
újabb területtel. Miután hatalmát kívülről biztosította, Heródes ismét a „belső
ellenség” felszámolásába kezdett: ezúttal saját családját ritkította meg.
Mindenekelőtt kivégeztette a Hasmóneus királyi család utolsó tagjait, köztük
saját feleségét, akit pedig - a szó szoros értelmében - őrülten szeretett.
Heródes uralkodása ugyan valóban szerencsésnek nevezhető, de családi élete maga
volt a pokol. Udvarát nyolc feleség és számos anyós, tíz fiú, azok feleségei,
egy hadseregnyi herélt, továbbá idegen testőrök és külföldi követek töltötték
meg. Ahogy a király öregedett, sokan szemet vetettek országára, s egymás elleni
intrikákkal, rágalmakkal foglalatoskodtak, puccsok és merényletek szálait
szövögették. A hatalomféltésbe félig beleőrült Heródes válogatás nélkül vonatta
kínpadra, vetette börtönbe vagy épp’ végeztette ki legjobb embereit is, köztük
saját fiait. És akkor még nem is beszéltünk a zsidók országszerte ellene izzó
gyűlöletéről...