Közvetlenül az 1956-os eseményeket követően Ausztrália több ezer politikai
vagy gazdasági menekült számára nyújtott menedéket, köztük a Mindszenty
családnak is. Az új földrész akkoriban a korlátlan lehetőségek hazája volt.
Sokszor már a repülőtéren állásajánlatokkal várták a szakembereket. A gazdasági
fellendülés nemcsak munkát biztosított a beilleszkedő magyaroknak, hanem
segített a felejtésben is. A család kislány tagja kitanulva Melbourne egyetemén
a szociológiát, az Ausztrália közepén található híres Ayers Rock (Uluru)
környékén élő bennszülött törzsek gondnoka lett.
Fotó: AP
Szombathelytől Tjurmánig bizony hosszú utat tettem meg, és álmomban sem
gondoltam volna, hogy itt kötök ki. Évekkel ezelőtt Melbourne-ben egyik barátom
hívta fel a figyelmemet egy „Isten háta mögötti” munkára, nem messze Darwintól -
meséli a kezdeteket Katalin (kis képünkön), aki végzettségének köszönhetően
szakmailag is alkalmasnak bizonyult az őslakosok közötti munkára. A világ
civilizált pontjain élő ember el sem tudja képzelni, hogy Ausztrália hatalmas
területein hány, még a régi hagyományokat és életmódot követő bennszülött
csoport él. Elődeik legalább kétszáz különféle, egymástól teljesen eltérő
nyelvet beszéltek. Életmódjukat alapvetően egy álomkorszak eljövetelébe vetett
hit határozza meg, amely szerint őseik, a kontinens megalkotói, mint földöntúli
hatalommal felruházott lények jönnek vissza, és ők uralják majd a földet és az
emberi sorsot. Emberemlékezet óta nomád-vadász életet éltek szoros családi
kötelékekben, és túlélési esélyeiket jelentősen növelték a nemzedékről
nemzedékre továbbadott tapasztalatok és történetek. Az anyatermészettel
fenntartott idilli kapcsolatnak az angolok 1788-as partraszállása vetett véget.
Az első telepesek európai rabok és kényszermunkára ítélt emberek voltak, akik
egyes források szerint szinte sportot űztek abból, hogy bennszülötteket
mészároltak le, aztán a testeket mint faji különlegességeket a világ különböző
múzeumaiba szállították. Az őslakosok semmilyen fegyveres ellenállást nem
tanúsítottak a telepesekkel szemben, így az 1930-as évekre az őslakosság
egymilliós létszáma a telepesek által behozott betegségek és a népirtás
következtében drámaian megcsappant. A kormány asszimilációs politikájának pedig
az volt a lényege, hogy megkaphatják ugyan az állampolgárságot, de cserébe
teljesen szakítaniuk kell korábbi életmódjukkal és közösségeikkel. A bennszülött
gyerekeket még a hetvenes években is gyakran elvették a szüleiktől, és fehér
családokhoz adták - meséli Katalin. Csak később, az amerikai kisebbségi
polgárjogi mozgalom aktivistáinak köszönhetően állt be látványos fordulat a
kérdésben. Mindezek mellett az őslakosok Katalin elmondása szerint a mai napig
nem igazán tudtak beilleszkedni a helyi közösségekbe. A társadalom számára
alapvető problémákat okoz a jelenlétük, hiszen évszázadok óta perifériális
embercsoportként állították be őket. Az ausztrál kormányok ma már
dollármilliókat adnak a felzárkóztatásukra, saját újsággal, tévével, táncházzal,
jogsegélyszolgálattal ápolják kultúrájukat, tradícióikat.
Ugyanakkor a pénz nem oldja meg a problémát - állítja az őslakosok között
azóta szokatlan módon népszerű szociális szakember -, mivel apanázsukat gyakran
a telepesek által behozott és elterjesztett alkoholra és kábítószerre költik.
Gyermekeik iskolakerülése sok esetben a család által is támogatott, így a
középiskolákba már csak elenyésző számuk jut el. És még ha a tanulásban
sikereket érnek is el, a munkaerőpiacon már nem kerülhetnek jó helyzetbe.
Katalin szerint az egyetlen terület, ahol ki tudnának bontakozni, az a művészet.
Az irányítása alatt működő népművészeti alkotóműhely magas színvonalú, életüket,
lelkivilágukat kifejező termékei a legkényesebb igényeket is kielégítik. Sajnos
azonban néhány konkurens futószalagszerűen gyártja a bevétel töredékéért fehér
főnökeiknek a művészeti értékkel már korántsem bíró tárgyakat.