Gyurcsány Ferenc újabb lendületet kíván adni a nyáron elkezdett
reformkormányzásnak; múlt pénteken fizetett hirdetésként terjedelmes tanulmányt
adott közre, majd a héten beköltözött Friderikusz Sándorhoz az ATV-be, hogy
mintegy Dr. Agyként megvilágítsa az embereknek az átalakítások lényegét. Bár
többen óvták attól, hogy teljesen magára húzza a nem feltétlenül népszerű
reformer szerepét, Gyurcsány mégis inkább a totális magyarázkodást vállalta. A
kérdés: meg tudja-e nyerni a miniszterelnök a magyarokat az elodázhatatlan
reformok támogatására?
Gyurcsány Ferenc az ATV-ben. Nevére vette a reformkorszakot Fotó: MTI
„Szemem előtt van, ahogy Gyurcsány a választás éjszakáján a szűk körű
fogadáson a sok mosolygó, pezsgőspoharat szorongató ember között egy rövid időre
magába roskadva magára maradt. »Jaj, győztünk« - valami ilyen volt az arcára
írva. Nem értettem a helyzetet. Másnap reggel egy órával később kezdődött a
vezetőségi értekezlet, talán ennyivel több időt adott a józanódásra, de ha
valakinek mégsem sikerült volna, annak pár perc elég volt” - ecsetelte az MSZP
egyik vezetője, mennyi ideig tartott a mámoros győzelmi érzés. Elmondása szerint
már a választási éjszakát követő reggeli értekezleten szóba került, hogy a
költségvetés nem túl stabil helyzete miatt ezermilliárdos tételben mérhető
megszorítást kell végrehajtani, illetve úgynevezett strukturális reformokba fog
a régi-új kormány, és a kettő együtt nem lesz sétagalopp. „Így is lett, azóta
tart az erőltetett menet” - tette hozzá az említett politikus, aki egyébként a
kormány tagjává is vált.
A reformokra egyébként nemcsak a rendszerváltás óta „itt maradt”, a
működésképtelenségének már többször tanújelét adó Kádár-rendszer további
lebontása miatt volt szükség, hanem azért is, mert egész Európa változik,
például a hazánknál jobb gazdasági helyzetű Angliában a felsőoktatást, míg
Franciaországban a szociális ellátó rendszert alakítják át. Emellett több,
általános probléma is jellemző a kontinens országaira, mint például a
katasztrofális demográfiai mutatók miatt fenntarthatatlanná vált
nyugdíjrendszer.
A kérdés persze az, hogy a kormánykoalíció mennyire volt felkészülve a reformok
végrehajtására, ott lapultak-e az asztalfiókban a kész és jól átgondolt
átalakítási programok. Elméletileg úgy tűnhet, hogy igen, hiszen Gyurcsány
Ferenc egyik sajtótájékoztatójára, illetve később a parlamenti felszólalása
idejére több méternyi dossziét rakatott az asztalára, mely azt volt hivatott
jelezni, hogy tervek és tanulmányok tekintetében nincs hiány.
Tanulmányok az íróasztalnak
A valóság némileg árnyaltabb. Mint azt egy kormányzati szakember kifejtette,
nemcsak a Miniszterelnöki Hivatal, hanem a minisztériumok is tucatszám tele
voltak és vannak ilyen tervekkel. A kormányzati szférára ugyanis már évtizedek
óta jellemző, hogy mindenről és mindenre gyártottak már koncepciót, tanulmányt
és egyéb irományt. „Az íróasztalomban legalább három nagy ívű, szerzőik szerint
elképesztően progresszív ágazati reform lapul. Nagy a valószínűsége, hogy soha,
senki sem fogja megvalósítani ezeket” - mondta egy államtitkár. „Amennyiben
nincs politikai konszenzus egy tervről, akkor azt akár üres papírnak
tekinthetjük. Ha a politika nem áll egy ügy mögé, akkor szinte
megvalósíthatatlan egy koncepció” - egészítette ki lapunknak egy kormányzati
szakember az előbbieket.
A folyamatot leginkább a tandíj ügyén lehet jól szemléltetni. A távozó Magyar
Bálint vezette oktatási kormányzat, majd a hozzá kötődő liberális szakértői
csoport az ún. ausztrál modell mintájára a felsőoktatás költségei utólagos
térítésének koncepcióját dolgozta ki, és - írásban is - azt ajánlotta a második
Gyurcsány-kormány figyelmébe. E szerint a diákok a munkába állásukat követően
(részben hasonlóan a diákhitelhez) a fizetésük magadott százalékában
törlesztették volna az oktatásuk költségeit. A kormány azonban végül egészen
váratlanul úgy döntött, hogy a Bokros-csomag időszakának emlékezetes
diáktüntetései ellenére újra „bevállalja” a tandíj bevezetését. Egyébként erről
a törvény benyújtása előtt pár nappal született a politikai döntés.
„Ilyenkor néhány szakértő egy üveg whiskyvel bezárkózik pár éjszakára a
minisztériumba és megírja az új törvényt” - vezetett be minket az egészen kis
részletekbe is a már idézett kormányzati szakember. (Egy közintézmény igazgatója
pedig erre úgy replikázott: „Most már értem, hogy miért kell nekem értelmezési
problémák miatt a normális apparátus mellett nemcsak munkajogászt, hanem
pénzügyjogászt is alkalmaznom.”)
A helyzetet tovább bonyolította, hogy az új kormányzati ciklusban nagyarányú
leépítések történtek a minisztériumokban, illetve megszüntették a közigazgatási
államtitkári posztokat. Ez utóbbi átalakításnak (nem minden alap nélkül) az volt
a mozgatórugója, miszerint több politikus is úgy vélekedett, hogy korábban a
„birtokvédő” logika mentén működő minisztériumi bürokrácia hiúsított meg több
„haladó” intézkedést, a minisztériumi egyeztetések bugyrait megjárt jó
kezdeményezések a végére sokszor kilúgozódtak. Ennek ellenére a közigazgatási
államtitkárok kivétele a rendszerből több minisztériumban végül működési
zavarokhoz vezetett, sőt egyes vélemények szerint ez is hozzájárult a reformok
részletes kidolgozásának csúszásához, minőségi zavarokhoz.
Vége az áltanácsadók korának?
Több politikussal történt beszélgetésből úgy tűnt, hogy a kormányciklus
elején inkább csak a reformszándékok voltak ismertek, többszöri politikai
egyezetést és vitát követően a kormányzati bürokrácia szeptember-októberre
készült el a reformtervek végleges, már kiérleltnek számító terveivel. „A
»politikai termékek« elkészültek, lehet róluk vitatkozni, de komoly, mértéktartó
és végrehajtható tervet jelentenek” - idézték többen lapunknak egy befolyásos
baloldali politikus szavajárását.
A koalíciós körökben egyébként ez a viták egyik alapja, ami leginkább - jogosan
vagy jogtalanul, illetve vérmérséklettől függően - a kormányzati kommunikáció
általános ostorozását jelenti. Ugyanis a reformok „csak” őszre készültek el, az
MSZP népszerűsége viszont már nyáron, augusztus végére drámai mélységekbe
jutott, ráadásul úgy, hogy Orbán Viktor augusztusban meg sem szólalt. A Fidesz
nyaralni ment, csak egy helyettes szóvivő tartotta a frontot. A jelenlegi
népszerűségi mutatók még az őszödi beszéd, illetve az októberi utcai zavaragások
előtt beálltak.
A kormánykörökben a kormányzati kommunikációval szemben általában kritikus
„oldal” - mondhatni: a fontolva haladók - által megfogalmazott vélemény szerint
nem lett volna szabad a nyáron félig kidolgozott terveket nyilvánosságra hozni,
mert azokkal csak borzolták a nehéz anyagi körülmények között élők kedélyét. „A
kevesebb, de pontosabb információ többet ér” - mondják. A kormányzati
kommunikációért felelős személyek (akik közül már többen távoztak Gyurcsány
stábjából) azzal védekeztek, hogy folyamatosan tájékoztatást kellett adniuk a
dolgok állásáról, a média is ezt várta tőlük.
Ebben a helyzetben - amikor még félig voltak készek az intézkedések tervei -
egyes kormányzati politikusok, bombasztikus reformszövegeket mondtak, amik
hasznosságáról eltérnek a vélemények. Fél év után, az októberi „forradalmat”
követően többen azt állítják, hogy szerencsésebb lett volna szerényebben
nyilatkozgatni. „Kevesebbet beszélni és többet dolgozni” - szól sokak
élettapasztalata.
A nyár más tanulsággal is szolgált, amely részben az őszödi beszédből rakható
össze, részben a közgazdászok szakmai vitáiból derül ki, nevezetesen, hogy a
jelentős számú magyar szakértő tudománya a gyakorlatban nem sokat ér. A
miniszterelnök a szocialista képviselőknek tartott beszédében arról kesergett,
hogy számtalan nagy tekintélyűnek tartott szakember olyan tanácsokat adott
számára, melyek milliárdos nagyságrendű tévedéseket, hibás alapinformációk
sokaságát tartalmazták. Úgy tűnik, hogy mind a miniszterelnök környezetében,
mind a politikai elit „dolgozó részében” vízválasztót jelentettek az elmúlt
hónapok, mivel több értelmiségi műhelyről, illetve a magyar „belterjes”
viszonyok között elismertnek tartott szaktekintélyről derült ki, hogy nemzetközi
szinten nem rendelkezik versenyképes tudással.
Bevállalós miniszterelnök
A koalíciós körökben Gyurcsány hibájának és tapasztalatlanságának róják fel,
hogy „felvette a nevére” a népszerűtlen megszorításokat, illetve azokat a
reformokat, melyek társadalmi ellenérzést váltanak ki. A Horn Gyula és Bokros
Lajos közötti munkamegosztást hozzák fel példának, amikor 1995-ben a
stabilizációt úgy hajtották végre, hogy az első számú politikai vezetőt
kommunikációs szempontból tehermentesítette a pénzügyminisztere. Ezen analógia
szerint nyáron nem Gyurcsánynak, hanem valaki másnak, talán a
pénzügyminiszternek vagy az illetékes minisztereknek kellett volna bejelenteniük
a megszorító intézkedéseket.
„Feri személyiségétől idegen lenne az ilyen taktikázás. Ő nem a régi szocialista
pártvezetők módján, a belső klikkek közötti lavírozásban és a kommunikációs
terhek másokra való átruházásában erős. Azért a nevéhez köthető minden, mert ő
ennek a folyamatnak a generátora. Taktikailag hiába fognánk mindent Veres
pénzügyminiszterre, senki sem hinné el” - fogalmazott egy, a miniszterelnököt
közelről ismerő kommunikációs szakértő. A kormányfő óvatos kritikusai viszont
azt állítják, Gyurcsány maga akarta a reform-miniszterelnök történelmi alakját
megformálni, méghozzá mindenáron.
Az elmúlt napokban éppen annak lehetünk szemtanúi, hogy Gyurcsány Ferenc
egyfajta Dr. Agyként újra megpróbálja elmagyarázni kormányzása és a reformok
logikáját. A Népszabadságban terjedelmes tanulmányt jelentetett meg, míg az
ATV-n, Friderikusz Sándor műsorában egy héten keresztül igyekezett a nézőknek
magyarázatot adni arra, hogy kormánya mit és miért tett az elmúlt hónapokban, és
mit és hogyan akarnak folytatni. Továbbra sem próbálja kihúzni magát az
átalakítások kommunikációjából, hanem - ahogy koalíciós körökben mondani szokták
- „teljesen beleáll az ügybe”.
Mi a baj?
Minden nemzetközi összehasonlítás szerint „túl nagy” az állam Magyarországon:
2005-ben a 3,9 millió munkavállaló közül mintegy 800 ezren dolgoztak az állami
szférában, ami a magánszektorhoz képest kimagaslóan nagy arány. Tehát a
viszonylag kevés „piaci” dolgozóra aránytalanul sok állami alkalmazott eltartása
hárul. Bár 2001-től kezdve többször történt kísérlet például a közigazgatásban
dolgozók számának csökkentésére - különféle trükköknek köszönhetően -, végül 300
ezerről 2005-re 318 ezerre ment fel a számuk. Az állam azért is bizonyult jó
üzletnek, mert 2006-ra az állami szektor bruttó bérei a Central European
Management Intelligence (CEMI) adatai szerint 25 százalékkal magasabbak lettek,
mint a versenyszféráé. A magas létszám és a magas bérek miatt - az Eurostat
intézet szerint - Magyarország 1,7 százalékkal költött többet személyi
kiadásokra, mint Európa fejlett államai, az úgynevezett EU-15-ök. Pedig
hatékonyság szempontjából például Európa bürokráciája sem tartozik a világ
élvonalához. Nem csoda, hogy a választások előtt a magyar CEMI azt javasolta,
hogy az állami szektorban két évre fagyasszák be a béreket, 100 ezer állami
alkalmazottat (mintegy 50-55 ezret a közigazgatásból) pedig egész egyszerűen
bocsássanak el.
Első lépésként a Gyurcsány-kormány csökkentette a minisztériumok számát, a
központi költségvetés regionális átszervezésével a létszám 10 százalékos
lefaragását ígérte. A tervek szerint a közigazgatási és önkormányzati szférában
foglalkoztatottak száma 2007-re 20 százalékkal csökken. Kérdéses persze, hogy
miként, az ellenzék ugyanis nem szavazta meg az önkormányzati törvény
módosítását, a megyei önkormányzatok megszüntetését és a régiószintű
önkormányzatok életre hívását, illetve a helyi képviselők számának csökkentését.
A reformok ezzel le is lassultak, a legjobb szó rá, hogy döcögnek.
Egyébként kevesebb költségvetési forrás áll az önkormányzatok rendelkezésére, de
lehet, hogy a helyi politikusok nem a rendszerhatékonyságon változtatnak, hanem
hitelt vesznek fel vagy ingatlanokat adnak el inkább. Tény az is, hogy vidéken
sokhelyütt az önkormányzatok a legnagyobb foglalkoztatók, így a kérdés egyben
szociális jellegű is.
Zongor Gábor, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének (TÖOSZ) elnöke
a Heteknek kifejtette: az idei évi költségvetés önkormányzati finanszírozása
számszerűleg is kevesebb a tavalyinál, 99,4 százalék. Szerinte bár az
önkormányzatok által elvégzendő feladatok elvileg nem csökkenhetnek, de működési
zavarok fognak mutatkozni az infláció és az energiaár-emelések miatt.
„Az önkormányzatok tisztában vannak az ország állapotával, tudjuk, hogy a
megszorításokra szükség van, de be kell látni, hogy a szolgáltatások minősége
bizonyos területeken csökkeni fog. Például nem lesz ingyenes tankönyv, vagy
csökkennek a szociális juttatások” - tette hozzá az elnök, aki szerint az uniós
pénzeknél problémát jelenthet, hogy sok esetben nincs kellő önrészük a
településeknek. A Regionális Operatív Program (ROP) fele az önkormányzatokhoz
jut, és az ágazati programokból is részesülnek. Csak a ROP-ban gigantikus
összeg, 1600 milliárd jut a hét régióra.
Vigvári András, az Államreform Bizottság önkormányzati munkacsoportjának tagja
lapunknak elmondta, hogy az önkormányzati törvény sikertelen módosítása nélkül
is lehet reformokat véghezvinni, mégpedig financiális és jogi eszközökkel.
Szerinte ugyanis az utóbbi tizenöt évben kialakult ésszerűtlen szakmai
túlszabályozással és finanszírozással olyan rendszereket tartottak fenn, sőt
volt, ahol bővítettek, amelyeket már akkor józan keretek között át kellett volna
szervezni. Példaként említi a csökkenő gyerekszám ellenére bővülő iskolai
kapacitásokat, a kórházi műszerbeszerzéseket. De jelképei ennek azok a
százmilliókból épült kistelepülési sportcsarnokok is, amelyek most üresen vagy
félig kihasználva állnak.
„Az önkormányzatokkal alapvetően nem az a gond, hogy sok van belőlük” -
folytatta a szakértő, aki szerint az önkormányzáshoz való jog és a
feladatellátás optimális keretei nem feltétlenül esnek egybe. Ez utóbbi esetben
nyilvánvalóan szükséges a centralizáció, de igazán spórolni nem ezzel lehet.
Az egyre gyakoribb deficitfinanszírozó hitelek az önkormányzati rendszer „lázas”
állapotát mutatják. Az önkormányzatok valóban egyre rosszabb helyzetben vannak,
pénztartalékaik szűkösebbé válnak. Ez abban is megnyilvánul, hogy a törzsvagyont
képező ingatlanok állapota egyre romlik, magyarul összedől az iskola - tette
hozzá Vigvári. Nagy kihívást jelent, hogy a következő időszakban várt 1600
milliárd forintnyi, önkormányzatoknak jutó EU-s forrásból a szükséges és
fenntartható kapacitások jöjjenek létre.
Rosszul fizetett pedagógusok
Az oktatásügy elmúlt közel húsz éve a permanens reform időszakaként írható
le. A felsőoktatás területén legszembetűnőbb változás a hallgatói létszám
látványos növekedése volt. A bővülésben az egymást váltó kormányzatok
valamennyien egyetértettek, így az ezredfordulóra előállt az a helyzet, hogy
egy-egy frissen érettségiző évjáratnak már több mint a fele bekerülhet az
egyetemekre, főiskolákra. A mennyiségi növekedés tagadhatatlanul kibővítette a
tudáshoz és a vele elérhető javakhoz való hozzáférést, ezzel demokratizálta és
részben egalizálta a felsőoktatás világát, ugyanakkor nemkívánatos
mellékhatásként egyre erőteljesebben jelentkezik a diplomák mögött lévő minőség
inflálódása. Egyesek szerint a mai egyetemi diplomák minősége és piaci értéke
csak a hetvenes, nyolcvanas évek középiskolai végzettségével ér fel. A
minőségprobléma komponensei a következők: alacsony a hallgatók jelentkezéskori
felkészültsége, az egyetemeken a gyakorlatra való felkészítés sokszor elsikkad,
a diákok túl nagy csoportokban, valódi tanár-diák kapcsolat nélkül
személytelenül veszik át a tananyagot. Még mindig nincsenek olyan
ösztöndíjrendszerek, melyek a tehetséges, de alacsony sorsú hallgatóknak
igazságos elvek alapján tennék lehetővé a valóban teljes idejű hallgatói
státuszt. Bár egyes felsőoktatási rangsorokban látszólag jó helyezést érnek el
bizonyos magyar intézmények, igazán nincs nemzetközi szinten kiválónak számító
magyar egyetem.
A felsőoktatás világszínvonalú szolgáltatássá alakítására csak az elitképzések
esetében lát reményt Sió László, a Fidesz oktatáspolitikusa, az Orbán-kormány
oktatási államtitkára, mivel ma már a magyar felsőoktatás jelentős része -
ahogyan a világon másutt is - a tömegképzés iránti igényt elégíti ki. „A
jelenlegi helyzetben azonban az egyetemek könnyen arra kényszerülhetnek, hogy
feléljék vagyonukat, leállítsák vagy jelentősen visszavágják fejlesztéseiket,
miközben napi működési zavarok alakulhatnak ki, és évekre befagyhat az oktatók
bére” - értékeli a helyzetet a szakember a 2010-ig terjedő finanszírozási
előrejelzések alapján.
Hiller István szakminiszter szerint a „minőség korszakának kell eljönnie”, de
nehéz megmondani, hogy a jelenlegi feltételek között ez hogyan valósítható meg.
Többek szerint a minőségproblémához hozzájárul az is, hogy az oktatói gárda egy
része némileg kontraszelektált. Ez összefügghet azzal, hogy a hallgatói létszám
növekedését nem követte a tanári fizetések emelkedése és az infrastruktúra
fejlesztése sem. Sok reformvita mögött valójában a finanszírozhatóság
alapkérdése bújik meg: világos, hogy jelenleg a magyar költségvetés nem tudja
több, mint négyszázezer egyetemista és főiskolás nyugati színvonalú képzését,
valamint az ehhez szükséges magas szakmai kvalitású oktatói kar bérezését
megoldani.
Így a „végtermék” a nemzetközi viszonylatban nem kifejezetten kvalifikált,
ugyanakkor a munkaerőpiac befogadóképessége miatt részben feleslegesen képzett
diáksereg. „Abból a 214 milliárd forintból, amit egy évben a felsőoktatásra
elköltünk, a munkaerőpiacon használható munkásokat is lehetne képezni, nem pedig
munkanélkülieket” - érvelt lapunknak Szabó Zoltán, az Országgyűlés oktatási
bizottságának szocialista elnöke, hozzátéve, hogy a tandíj kiterjesztése
elősegítheti az egészséges versenyt a felsőoktatási intézmények között.
Sió László viszont aggasztónak tartja, hogy minden jel arra mutat: egy tisztán
tandíjas képzési rendszer kialakítása felé haladunk. „Azokban az országokban,
ahol jelentős mértékű a tandíj, olyan kiegészítő elemeket (ösztöndíjrendszer,
diákhitel, adókedvezmény stb.), építenek a rendszerbe, amelyek lehetővé teszik,
hogy a tehetséges, de nem tehetős diákok nagy számban tanulhassanak ingyen.
Nálunk ez nem így történik, ezért joggal tartanak attól sokan, hogy gyermekük
anyagi okok miatt nem tanulhat majd tovább” - állította a Fidesz témafelelőse.
Ami a közoktatást illeti, itt sok elemző szerint a pedagógusprobléma az
elsődleges gond. A rendszer több, mint százötvenezer tanárt és tanítót
foglalkoztat. Mivel fizetésük túlnyomórészt közpénzből történik, az állam
teherbíró képessége itt is végesnek bizonyul. Nagy kérdés, hogy kell-e nekünk
egyáltalán ennyi tanár és tanító, ugyanis ez a felduzzadt rendszer a hetvenes
években közel másfélszer ennyi gyermeket is ellátott. A pedagógusok fő érve a
létszámleépítés ellen az, hogy ha a gyerek nem is, de a feladat sokkal több. Az
oktatáskutatók szerint azonban 10-20 százalékkal kevesebb pedagógussal is
boldogan „elpöfögne” a rendszer. A pedagógusok tanóraszámának közelmúltban
meghirdetett emelése kimondva-kimondatlanul azt a célt szolgálja, hogy az
iskolák útilaput kössenek némely kolléga lábára, pláne, hogy a többletmunkát nem
követi a bérek emelkedése. Kiszámíthatatlan ugyanakkor, hogy vajon a leépítések
emelik-e majd a minőséget, vagy még lejjebb süllyesztik azt.
Szabó Zoltán oktatáspolitikus szerint többek között az is a létszámcsökkentés
mellett szól, hogy a „kevesebbet jobban” meg tudják majd fizetni. További
problémák dióhéjban: a pedagógusképzés tartalmi és módszertani megújítása még
nem zajlott le; a tanárok egy része nem tud mit kezdeni a diákok médiafüggősége
okozta nevelési kihívásokkal; a pálya végletesen elnőiesedett; a reformok
járulékos, adminisztratív feladatai súlyos többletterheket rónak a tanárokra, és
ez az oktatás rovására megy; az iskolaigazgatókat botcsinálta bürokratákká teszi
a rendszer, ahelyett hogy pedagógiai vezetőkké emelné őket; a pedagógusok
bérezése nem minőségérzékeny, vagyis a „jó tanár” csaknem ugyanannyit kap, mint
a „rossz tanár”.
A közoktatásban jelenleg az intézménybezárásokról folyik a legzajosabb vita. A
tények azt mutatják, hogy igenis indokoltak az intézménybezárások és
összevonások, de az intézményrendszer karcsúsítása más problémát vet fel a
városokban és mást a kistelepüléseken. A magyar vidéken jelenleg a kis
intézmények összevonása, integrálása, egyesek megszüntetése zajlik. Ennek a
szerkezetátalakításnak megvan az előzménye a közelmúlt magyar
iskolatörténetében: a 70-es években az úgynevezett ”körzetesítés” valami hasonló
volt. Az akkor történteknek az volt a keserű tapasztalata, hogy ahol megszűntek
az iskolák, ott csökkent a falvak lélekszáma, életképessége. Szabó Zoltán
szerint kormányzati szinten nincs szó épületbezárásokról, hiszen a kormány nem
tart fent iskolát, arról van csupán szó, hogy az új közoktatási rendszer
szembesíteni fogja az önkormányzatokat azzal, hogy mi az a fölösleges, a
közoktatási törvény által elő nem írt és ezért nem is finanszírozott feladat,
amit ők még pluszban ellátnak.
„A 2007 szeptemberétől belépő csökkentett normatívákkal még a közoktatási
törvényben meghatározott átlaglétszámmal működő óvodák, iskolák működése sem
biztosítható” - állítja ezzel szemben Sió. Szerinte ez már nem csupán a
kistelepülési intézmények problémája, hanem a nagyvárosoké is. Ilyen
finanszírozás mellett lényegében csak a maximális létszámra felduzzasztott
intézmények maradnának talpon, ami legalább ezer intézmény megszűnését
jelentené.
„A magyar közoktatás nem az elitképzés hiányától szenved, hanem attól, hogy nem
tud mit kezdeni a leghátrányosabb helyzetű, legszegényebb 20-25 százalékkal” -
vallja a szocialista Szabó Zoltán. Szerinte a halmozottan hátrányos helyzetű
diákokat reflexszerűen tolják ki az oktatási rendszerből a fogyatékos képzésbe,
hogy aztán életük során arra legyenek kényszerítve, hogy rosszul fizetett
munkából vagy segélyekből éljenek. Ennek a problémának a kezelését szolgálja a
buktatási tilalom az első négy osztályban és a kötelező óvodáztatás négyéves
korhoz kötése, valamint a megemelt, magasabb színvonalú óvodai étkeztetés, amely
a legszegényebb réteg intézménybe csalogatását teszi majd lehetővé.
„Nem nevezném reformnak, ami ma a közoktatás területén zajlik” - összegez Sió. A
források kivonása, illetve a támogatások értékvesztése komoly kihatással lesz az
esélyegyenlőségre és az oktatás minőségére. Egy olyan rendszer felé haladunk,
ahol egyre többeknek kell majd az oktatási piacról megvásárolniuk olyan
szolgáltatásokat, melyeket korábban az iskola biztosított. Mások ezzel szemben a
jelenlegi kormányzati közoktatáspolitika legszembetűnőbb irányának éppenséggel a
lemaradók, a leggyengébbek felzárkóztatására vonatkozó terveket tartják.
A kormány első számú és kiemelt intézkedés „csúcscsomagja” az egészségügyet
érinti, amely a világon mindenütt a legösszetettebb és legbonyolultabb rendszer,
ráadásul minden embert érint. (Az egészségügyi reform részleteiről bővebben az
Üzlet rovatban olvashatnak.)
A már korábban említett Cemi-tanulmány, amely a választások előtt ajánlott a
politikai elitnek reformot, fontos feladatnak tartotta, hogy növekedjen a
foglalkoztatottság. Magyarország a kontinens leginaktívabb társadalma, a magyar
férfiak és nők mintegy hat évvel kevesebbet töltenek munkával, mint a világ
fejlett államaiban. Az egy foglalkoztatottra jutó eltartottak száma drámaian
magas, azaz kevesen tartanak el sokakat, ráadásul akik dolgoznak, azok is az
átlagosnál kisebb arányban a magánszektorban. Ez csapdahelyzet: a
magánszektorban dolgozó közel 30 százaléknyi foglalkoztatottnak kell eltartania
a magyar társadalom 70 százalékát.
A CEMI azt ajánlotta, hogy hozzá kell nyúlni a nyugdíjrendszerhez, mert túl
sokan mentek el idő előtt nyugdíjba, illetve idővel a jelenlegi „üzemmódban”
finanszírozhatatlanná válik a rendszer. A Gyurcsány-kormány ezen a területen
tavaly „félreformot” hajtott végre, mellyel óvatosan ugyan, de a hosszabb ideig
tartó munkát preferálták. A miniszterelnök Szembenézés című dolgozatában az
egyik legfontosabb feladatnak nevezte a nyugdíjrendszer rendbetételét.
(Készítették: Sebestyén István, Vígh Gábor, Szobota Zoltán Közreműködött:
Horváth András és H. Balogh Zsolt)