2006. november 26-án az ukrán ráda elfogadta azt a törvényjavaslatot, mely
az 1932-33-as nagy éhínséget népirtásként definiálja. Hogy a népirtás tudatos
volt-e, amivel Ukrajna Oroszországot vádolja, vagy „csak” éhínség, nemzeti
tragédia, az jelenleg is vita tárgya - egy biztos: megtörtént.
Az ország a huszadik század során többször is átélt éhínségeket -
a legkegyetlenebb, legszörnyűbb 1932 őszén kezdődött, és közel két év alatt
gyakorlatilag félig kipusztult Közép- és Kelet-Ukrajna lakossága. Pontos
számokat senki sem ismer, különféle becslések szerint öt-tíz millió áldozata
volt.
Szovjetunió, a harmincas évek eleje. Sztálinnak nagy szüksége volt gabonára -
ezzel fizetett ugyanis az erőltetett menetben fejlesztendő ipar számára
nélkülözhetetlen nyugati technológiáért és berendezésekért. Minden évben
meghatározott mennyiségű gabonát kellett előállítani és beszolgáltatni az
államnak. Teljes gőzzel folyt a parasztság erőszakos kolhozosítása, amelynek
megvolt a maga politikai célja is: felszámolni az „ukrán nacionalizmus szociális
bázisát”, az egyéni parasztgazdálkodást. A kellő gabonamennyiség azonban nem
mindig jött össze, elég volt egy gyengébb termés, és még a rendkívül jó földű
Ukrajna sem tudta teljesíteni az előírt tervet.
Odafent azonban ezt másképp látták. Íme, egy részlet az Ukrán Kommunista Párt
vezetőjének beszédéből 1930-ban: „A paraszt új taktikához folyamodott.
Megtagadja a termény beszolgáltatását. Meg akarja rothasztani a gabonát, hogy az
éhség csontos kezével fojtsa meg a szovjet kormányt. De az ellenség elszámította
magát. Majd mi megmutatjuk, mi az, hogy éhezés. A ti feladatotok felszámolni
a kulákszabotázst. Össze kell szednetek mindent, az utolsó szemig.
A parasztok az előre betakarított gabonára számítanak, amit eldugdostak a
vermeikbe. Rá kell kényszerítenünk őket, hogy kinyissák a vermeiket.”
Az ukázt teljesítették. 1932. december 6-án született egy központi párthatározat
arról, hogy a tartósan nem produkáló falvak kerüljenek feketelistára - méghozzá
nyilvánosra, hogy a többi is megrettenjen. Ezek lakóinak ettől kezdve tilos volt
elhagyni a települést, és megszűnt bármiféle élelmiszer beszállítása. Az
„adósok” házainál ezenkívül állandósultak a rajtaütések és házkutatások, melyek
során elkoboztak mindent, ami ehető, beleértve a következő évre félretett
vetőmagot is. Az emberek családostul éhen haltak, sőt teljes falvak is
kipusztultak, mint például Gavrilovka a mezsivszki körzetben. Az emberek először
a mezőgazdasági hulladékot, gyökereket és az igavonó barmaikat ették meg, azután
került sor az elhullott állatokra - akár a dögkútból is -, de voltak esetek,
amikor saját gyermekeiket ették meg az éhségtől megzavarodott emberek.
A nagy éhínségről nemigen szólnak a tankönyvek, de még a történészek is
kizárólag a túlélők visszaemlékezéseire támaszkodhattak sokáig. A tragédia
valódi méreteire és részleteire csak az addig hozzáférhetetlen levéltári
archívumok részleges megnyitása után derült fény, a nyolcvanas évek vége felé.
Ezekből a dokumentumokból - bizottsági jelentésekből, családtagok leveleiből,
melyeket a fronton harcoló fiaiknak, férjeiknek írtak (és amelyeket a katonai
cenzúra gondosan elkobzott) - olvasható ki, mi is történt valójában. A következő
idézet egy szaratovi aszszony visszaemlékezéseiből való. „Hogy mi volt életemben
a legszörnyűbb? Hát amikor éheztünk. Az emberek hullottak, mint a legyek.
Történt, hogy apámmal kocsonyát vettünk a piacon, és mikor otthon enni akartunk
belőle, kiderült, hogy emberhúsból van: találtunk egy körmöt benne. Nagymamám
majdnem az egész éhínséges időt ágyban fekve töltötte, mozdulatlanul fekve.
Mindennap számítottunk a halá-lára. Aztán, amikor kaptunk egy kevés búzát,
vittünk neki egy kis lepénykét: »Tessék, mama, most aztán helyrejössz.« Ő pedig
fogta ezt a lepénykét, ajkaihoz szorította, és elfordult. Először nem is
értettük, aztán ahogy megfordítottuk a fejét, hát halott volt. Csak az arcán
volt egy könnycsepp. Mégis kivárta hát a kenyérkét.”
Vajon el lehetett volna kerülni a katasztrófát? A kutatók szerint igen.
„Igaz, hogy nem volt a legjobb termés abban az évben, de nem ez okozta
a tragédiát. Szerintem egyrészt Sztálin sokáig biztos volt benne, hogy
a parasztok csak eldugták a kenyeret, és nem olyan vészes a helyzet. Mikor
viszont már kiderült, mekkora baj lesz, elejét lehetett volna venni - leállítani
néhány nagy építkezést, elismerni, hogy éhínség van az országban, és a
Szovjetunió segítséget kapott volna. Ez viszont a vereség elismerését jelentette
volna, a kolhozosítás kudarcát, amit Sztálin nem engedhetett meg” - véli Lennart
Samuelsson svéd közgazdász.
Népirtás vagy nemzeti tragédia? Jelenleg ez az egyik fő ütközőpont az új ukrán
törvényjavaslatot illetően. A ráda és gyakorlatilag az ukránok többsége
ragaszkodik a genocídium (népirtás) elnevezéshez, míg az oroszok mereven
elzárkóznak ettől, mondván, hogy a sztálini rezsim intézkedései nemcsak
Ukrajnában eredményeztek éhínséget, hanem máshol is, például Oroszországban és
Kazahsztánban, ami valóban így történt.
Samuelsson is úgy véli, hogy nem érdemes a tragédiát politikai
haszonszerzésre fordítani. Az ENSZ az ukrán nép nemzeti tragédiájának nevezte az
1932-
33-as éhínséget, amit az akkori totalitárius diktatúra kegyetlen intézkedései
generáltak. Mellesleg maga Ukrajna sem ismeri el hivatalosan az örmény
népirtást, amit a törökök végeztek 1915-ben, mivel jól tudja: ellenkező esetben
elbúcsúzhat török felségvizeken át vezető hajóútvonalaitól. Ugyanígy Európa,
amely jelentős mértékben függ az orosz gázimporttól, most is inkább a
diplomatikus hallgatást választja. Éppen úgy, mint 1932-33-ban. Ma már tudjuk,
hogy a nagy éhínség idején a nyugati titkosszolgálatok és külképviseletek
jórészt tisztában voltak vele, mi történik az ukrajnai falvakban. Azonban
Sztálin éppen akkor döntött az Európa felé való közeledés mellett - amit a
Nyugat üdvözölt. 1933 őszén pedig az Egyesült Államok is hivatalosan elismerte a
Szovjetunió létezését.
Egyedül az újságírók tartották fontosnak, hogy nyilvánosság elé kerüljenek az
ukrajnai szörnyűségek: az akkor és azóta megjelent publikációkból,
visszaemlékezésekből külföldön könyvek is születtek - ami nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy bármennyire is szerették volna a szocializmus ideje alatt
elhallgatni, mégse merüljön feledésbe az ukrán nép tragédiája.