Az Irak jövőjéről készített Baker-Hamilton jelentést a Demokrata Párt, az
európai közvélemény jelentős része és az arab világ tárt karokkal fogadta, és
azonnal a Szentírás rangjára emelte. (Új illúziók. Hetek, 2006. december 14.)
Egy amerikai intézet elemzése azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a vereség
elfogadása szétzúzná az amerikai fegyveres erők erkölcsi tartását, kiterjesztené
a konfliktust az egész közel-keleti régióra, tovább radikalizálná a muszlim
világot, ismét menedékhelyet teremtene a terroristáknak, és súlyos kárt okozna
az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyében.
Fotó: AP
A Baker-Hamilton jelentés irreális (és korábbi tapasztalatok alapján
indokolatlan) reményekre épít. Legbizarrabb része Iránban és Szíriában véli
megtalálni egy stabil és békés Irak zálogát. Valójában egyik országnak sem
érdeke, hogy létrejöjjön egy erős és egységes Irak - még kevésbé egy olyan új
állam, mely az iszlám demokrácia mintaképe lehet. Legsúlyosabb hiányossága, hogy
gyakorlatilag átlépi a legfontosabb, legégetőbb feladatot - a felekezetek
közötti erőszak elfojtását, a biztonság helyreállítását. Javaslatai (az iraki
kormány indítson el egy nemzeti megbékélési programot; be kell vonni a
rendezésbe Iránt, Szíriát, az EU-t és az ENSZ-t; legyen az izraeli-palesztin
konfliktus is a rendezés része - és így tovább, összesen 79 pontban) nem sokat
érnek, ha nem lehet megállítani a vallási alapú vérontást.
Frederick Kagan, az American Enterprise Institute biztonsági szakértője nemcsak
kritizálta a jelentést - egy másik tervvel is előállt. A „Válasszuk a győzelmet”
(„Choosing Victory: A Plan for Success in Iraq”) című tanulmány abból indul ki,
hogy az Egyesült Államok csak úgy tudja érvényesíteni alapvető nemzeti érdekeit,
ha Irakban meggyőző, minden kétséget kizáró sikert ér el. Bármilyen más eredmény
kudarcnak tekinthető - és egy kudarc szétzúzná az amerikai fegyveres erők
erkölcsi tartását, kiterjesztené a konfliktust az egész közel-keleti régióra,
tovább radikalizálná a muszlim világot, ismét menedékhelyet teremtene a
terroristáknak, és súlyos kárt okozna az Egyesült Államok nemzetközi
tekintélyében.
Mind a jelenlegi irányvonal folytatása, mind az alternatív javaslatok pontosan
ilyen kudarchoz vezetnek, mivel csak politikai folyamatokkal nem sikerült
felszámolni a szunnita felkelést. Ha folytatódik az erőszak, az előbb-utóbb mind
a politikai folyamatok, mind az iraki kormány, mind a fegyveres erők teljes
csődjét eredményezi.
Egy gyors kivonulás az iraki fegyveres erők azonnali összeomlását és a harc
intenzitásának látványos növekedését eredményezné, mert az iraki csapatok
kiképzése nem tud lépést tartani az erőszak eszkalációjával. Irán és Szíria
ugyan támogatják, de megfékezni már nem tudják az iraki felkelőket, ezért
bevonásuk a rendezésbe (még ha feltételezzük is, hogy szándékukban áll
teljesíteni a vállalt kötelezettségeket) nem vezetne sehova.
A siker záloga Bagdad: Irak csak úgy maradhat egységes állam, ha a főváros
vegyesen szunnita-síita-keresztény marad. A felkelők erőfeszítéseiket Bagdadban
koncentrálják, és mindent megtesznek, hogy tiszta szunnita és síita közösségeket
teremtsenek, melyeket aztán manipulálhatnak, egymás ellen fordíthatnak. Tipikus,
úgynevezett negyedik generációs háború ez: nincsenek frontok, nincs felismerhető
ellenség fegyveres erőkkel, katonai infrastruktúrával, hátországgal; nem állami
hadviselők (etnikai és vallási milíciák) alkalomszerű és állandóan változó
szövetségei küzdenek egymással és egy gyenge központi hatalommal. A harc
leggyakoribb formája az adminisztratív apparátus és a védekezésre képtelen
civilek elleni brutális támadások és a civil infrastruktúra szabotálása. Az
idegen támogatás közismert tény, de nehezen bizonyítható, mert rejtve és
áttételesen valósul meg. A propaganda fontosabb, mint a fegyveres harc: a kép-
és hanganyag ügyes manipulációja sikert csinál a kudarcból, áldozatot az
agresszorból, szabadságharcost a gyilkosból. A harc intenzitása alacsony, a
veszteségek jelentéktelenek a hagyományos erőkkel és eszközökkel vívott
háborúkhoz képest. A vereség következményei mégis ugyanolyan súlyosak lehetnek.
Kagan terve nem tér ki a negyedik generációs hadviselés valamennyi részletére,
csak annak legfontosabb elemével, a civil lakosság biztonságának megteremtésével
foglalkozik. Ez alapvetően katonai feladat: meg kell szállni a kritikus
kerületeket, át kell kutatni minden lakást és épületet, föl kell kutatni a
titkos fegyverraktárakat és pokolgépkészítő műhelyeket, el kell fogni
a felkelőket, korlátozni és ellenőrizni kell a lakosság mozgását, meg kell
akadályozni minden kapcsolatot a civilek és a felkelők között. Ahogy helyreáll a
biztonság, helyre kell állítani a közszolgáltatásokat - a szemétszállítást, víz-
és áramszolgáltatást, közvilágítást, és meg kell kezdeni az újjáépítést. Az
újjáépítésnek - a korrupció minimalizálása érdekében lehetőleg amerikai
ellenőrzéssel - elsősorban iraki tisztviselőkön keresztül kell történnie.
A tervet csak a Bagdadban állomásozó erők létszámának növelésével lehet
megvalósítani. Húszezer fős erősítés már elegendő lenne a főváros
megszállásához, a biztonság helyreállításához és fenntartásához. A Bahgdadtól
nyugatra elterülő al-Anbar tartomány a felkelés „stratégiai mélysége”. Az itt
elhelyezett biztonsági erőket (három amerikai és hét iraki dandárt) is meg kell
erősíteni, hogy kívülről biztosítsák Bagdadot, és megakadályozzák a felkelők
mozgását a város és a külvilág között.
Kagan felhívja a figyelmet: tudomásul kell venni, hogy az Egyesült Államok
háborúban áll, és sikert csak az egész nemzet elkötelezettségével lehet elérni:
legalább ideiglenesen növelni kell a szárazföldi erők létszámát; amíg a
létszámnövelés nem érezteti a hatását, a csapatoknak (a tartalékos és nemzetőr
alakulatoknak is) hosszabb ideig kell a hadszíntéren szolgálniuk.
Muszlim (de legalábbis arab) politikusok és katonák számára azonban a „győzelem”
és a „siker” egészen mást jelent, mint európai-amerikai-nyugati kollegáiknak. A
görög városállamok polgári-katonai hagyományait követő nyugati kultúrák erősen
centralizált fegyveres erői keresik a döntő ütközet lehetőségét, nagy tűzerejű
fegyvereikkel szörnyű pusztításra képesek, és addig küzdenek, míg egyik oldal
föl nem adja. A sivatagi lovas nomád népek harci hagyományait követő
közel-keleti kultúrák decentralizált fegyveres erői inkább visszavonulnak, de
kerülik a döntő ütközet kockázatát, az ellenség leküzdéséhez a váratlan és
rövid, de nagy pusztítást okozó rajtaütéseket, a félrevezetést, színlelést,
meglepetést tekintik a legalkalmasabb eljárásoknak - a minden ellenállást
lehengerlő erő alkalmazása, a gyors és teljes végső győzelem keresése idegen az
iszlám katonai hagyományoktól. Ez a szemléletbeli különbség bizonyulhat a
Kagan-terv (és minden győzelemre törekvő más terv) súlyos és talán
feloldhatatlan problémájának. (A szerző katonai szakértő, az amerikai
hadsereg nyugállományú tiszthelyettese)